Cruel Intention friss!

Sziasztok! Újabb résszel, töretlenül halad előre a Cruel Intention című történet! Bár az előző részhez sem érkezett vélemény, kivéve Anntől, azért reménykedem benne, hogy vannak, akik olvassák, és vannak olyanok is, akiknek tetszik is.  Azért a 2 pipáért is hálás vagyok természetesen! :)

Gondolkodtam a borítós dolgon és tegnap összedobtam egy másik képecskét a sztorihoz, ahogy láthatjátok is. Erről is és a részről is szívesen fogadok véleményeket. Igazából bármi visszajelzés jól jön. :) Kellemes olvasást!

xoxo ♥

6. rész – Összetartozás

Aznap éjjel nem hogy aludni, de feküdni is alig bírtam. Pontban 6-kor kipattantak a szemeim és már nem is tudtam visszaaludni. Inkább szép lassan nekiláttam a napi rutinomnak, hogy biztosan kész legyek, mire Bill értem jön. Mikor 7 óra fele megjelentem a konyhában, anyu igencsak meglepetten pislogott rám.

- Jó reggelt! – kiáltottam boldogan, majd leültem az asztalhoz és elvettem egy szelet pirítóst az egyik tányérról.

- Jó reggelt! Úgy látom, neked különösen jó – mosolygott anyukám. – Mióta vagy fenn?

- 6 óta. Nem bírtam aludni – feleltem két falat közt.

- Na és miért csípted így ki magad? Van valami, amiről tudnom kellene? – fordult felém, és egy pillanatra abbahagyta a pakolászást.

- Ami azt illeti... Bill ma értem jön.

- Bill?! Az a fiú, akiről a múltkor meséltél?

- Igen – bólintottam.

- Értem. Na és?

- Mit, na és? – értetlenkedtem.

- Hát, tudod!

- Nem, anyu, nem tudom.

Kezdtem egyre feszélyezettebben érezni magamat. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy anyu hegyi beszédet tartson a szexualitás gyönyörűségeiről és a biztonságos szexről. Szerencsére épp csengettek, így aztán felugrottam az asztal mellől, felkaptam a táskámat, és már rohantam is, mint a szélvész.

- Bocsi anya, de most mennem kell suliba!

- Hey, Thea, várj egy kicsit! – kiabált utánam sietve. – Mi van köztetek?

- Szia, anya! – kiáltottam unottan immár az előszobából, majd szinte kitéptem az ajtót és végül kimenekültem a házból. Akarom mondani, kimenekültem volna, ha az ajtóban nem ütköztem volna a meghökkent Billbe. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy valószínűleg ott áll. Reménykedtem benne, hogy nem hallott semmit a bent elhangzott párbeszédből.

- Jaj, szia, ne haragudj! – néztem fel rá bűnbánóan, mire elmosolyodott.

- Szia, semmi baj. Történt valami? – váltott komolyabb hangnemre.

- Nem... csak anyám az. Kombinál – sóhajtottam fel.

- Az anyák már csak ilyenek. Csinos vagy – mért végig, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Mehetünk?

- Igen, persze – mosolyodtam el én is, majd beszálltunk a kocsijába és elindultunk.

Boldog voltam. Úgy igazából! Mire a sulihoz értünk, azon kaptam magam, hogy már a torkomban dobog a szívem, annyira izgulok. Talán féltem a reakcióktól. Láttak csókolózni Billel az iskola előtt, másnap pedig rögtön ő hoz suliba. Ez elég levágós. De várjunk csak! Mit is kellene ezen levágni? Hogy járunk? De hiszen ezt még én magam sem tudom pontosan...

- Bill – szólaltam meg, mikor leparkoltunk a suli mellett.

- Tudom, mit akarsz mondani – fordult felém mosolyogva, mire meglepetten néztem rá. – Még mindig aggaszt, hogy mit gondolnak majd a többiek. Eltaláltam?

Nem tévedett sokat, ez is benne volt a pakliban.

- Igen – sóhajtottam. – Amúgy sem vagyok egy népszerű ember, de most már könnyűvérű libának is hisznek, szóval...

- Thea...

- Nem, komolyan beszélek, Bill! Valakinek lehet, hogy imponál, ha prostituáltnak nézik, de én...

- Thea...

- ... de én nem vagyok ilyen és egyébként is...

Bill egy csókkal hirtelen belém fojtotta a szót. Ugyanolyan heves volt, mint a legutóbb, de most csak pár másodpercig tartott. Viszont hatásos volt, ugyanis lefagytam.

- Szóval téged csak így lehet elhallgattatni. Mindig tanul az ember – nevetett fel jókedvűen.

- Ezentúl csakis kizárólag beszélni fogok. Egész-hátralévő-életemben – tagoltam lassan, még mindig megigézve.

- Thea, azt szerettem volna mondani neked – ha engeded, hogy végigmondjam –, hogy az emberek egyáltalán nem hisznek téged könnyűvérű libának. Ha pedig van ilyen, akkor sincs semmi baj, mert mi tudjuk az igazságot. Nem vagy az. Még csak meg sem csókoltalak aznap este.

- Tudom, de...

- Nincs de. Na, gyere, a fiúk már várnak.

- Milyen fiúk?

- Hát a fiúk. A barátaim. Majd megőrülnek, hogy lássanak végre – mosolygott.

- De hisz már láttak pénteken.

- Igen, de csak pár percig. Különben is, Gustavval nem találkoztál.

Valóban nem emlékszem semmilyen Gustavra.

- Igaz, oké, menjünk.

Kiszálltunk a kocsiból, Bill pedig beriasztotta a kocsiját és elindultunk az iskola kapuja felé. Még izgatottabb lettem, ahogy a hatalmas márványkapu felé lépkedtünk.

- Tudod, mikor megismertelek, valahogy sokkal visszahúzódóbbnak tűntél.

- Túl sok vagyok? – kérdeztem ijedten.

Talán tényleg túl sokat beszélek. Biztosan zavarja őt. Ha ideges vagyok, sokat beszélek. Már amikor nem kapok sokkot.

- Dehogyis – kacagott. – Pont így vagy tökéletes, ahogy vagy.

Vajon miért nem fogta meg a kezem? Biztosan szégyell. Tudtam. Nem illünk egymáshoz és kész.

Ahogy beléptünk a kapun és körülnéztem az udvaron, menten elfogott a pánik. Mintha mindenki minket bámult volna. A kosárlabda csapat, a menő csajok, a stréberek, de még az a tökkelütött srác is, aki minden áldott reggel a kukát bújja. Egyszóval tényleg mindenki. Bill megérezhette, hogy valami bajom van, ugyanis menet közben felém fordult.

- Valami baj van, Thea?

- Bill, mi a fenéért bámul minket mindenki? – suttogtam kétségbeesetten.

- Mert mi vagyunk a hét szenzációja – felelte halkan – Ne is törődj velük.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. Jobb kezét a kezembe csúsztatta. Mosolyogva pillantottam le összekulcsolt ujjainkra.

Akkora hülye vagyok. Még hogy szégyell engem!

- Te hogy bírod ezt elviselni? – kérdeztem még mindig az udvart pásztázva.

- Nem lesz ez sokáig így, hidd el. Egy idő után megunják.

- Biztos vagy te ebben? – suttogtam, mikor egy srác közeledett felénk vadul integetve.

- Sziasztok – köszönt ránk, mikor elhaladt mellettünk.

- Ismered? – néztem fel Billre.

- Fogalmam sincs, ki volt ez – szűrte ki a fogai közül vigyorogva, mire én is elvigyorodtam. – Na, gyere – húzott a szökőkút felé, ahol már a többiek vártak ránk.

- Helló, srácok – köszönt Bill, majd egyenként lepacsizott mindenkivel. Olyanok voltak, mint a testvérek.

- Srácok, ő itt Thea – mosolygott Bill.

- Igen, mi már találkoztunk – szólalt meg elsőként Tom, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Mi is találkoztunk már – lépett oda hozzám a hosszú, barna hajú, majd a kezét nyújtotta. – Azt hiszem, még be sem mutatkoztam. Georg vagyok – kezet fogtunk és ő is adott egy puszit.

- Én pedig Gustav vagyok – jött oda végül egy szőke, rövid hajú srác, akit eddig csak messziről láttam. Ugyanúgy tett, mint a többiek.

- Sziasztok, örülök, hogy megismerhettelek titeket – mosolyogtam rájuk kedvesen.

- Annyira ne örülj – kacagott fel mellettem Bill. – Lehet, hogy még meg fogod bánni.

- Dehogy. Ne hallgass rá! Mi vagyunk itt a legjobb arcok – kacsintott Tom, majd gyorsan mellettem termett és átkarolta a vállam, akárcsak ikertestvére a derekamat. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha Bill, még erősebben húzott volna magához.

- Ebben nem kételkedem – nevettem fel és óvatosan, hogy ne legyen feltűnő, megpróbáltam elszakadni Tomtól. – Bill, nem kísérnél el a titkárságra? Le kell adnom egy papírt.

- De, persze. Majd később találkozunk, srácok – intett Bill a többieknek.

- Nagyon örültem, fiúk! – intettem én is, majd Billel elindultunk a suli épülete felé.

Mikor beértünk a suli ajtaján, Bill a tanári szoba felé vezetett, amerre a titkárság is volt. Ám én még idejében lekanyarodtam vele az alagsor felé vezető lépcsőn. Értetlenül pillantott rám.

- Nem azt mondtad, hogy a titkárság...

- De igen, azt mondtam – vágtam a szavába mosolyogva, majd becsuktam magunk után az ajtót, és villanyt kapcsoltam, hogy lássunk is.

- Hogy te milyen kis cseles vagy! – vigyorodott el. – Nincs is semmiféle papír, csak le akartad rázni őket – húzódott közelebb és gyengéden a falnak döntött.

- Örülök, hogy végre leesett – hajoltam közelebb az ajkaihoz. – Kettesben akartam lenni veled.

- Tomékat nem zavarta volna, ha csak egymással foglalkozunk – felelte halkan, miközben a tekintete a szám és a szemeim között ingázott.

- Tomékat talán nem, de engem mindenképpen zavart volna az a rengeteg ember az udvaron. Már így is mindenfélét pletykálnak rólunk.

- Hadd pletykáljanak! – vigyorodott el és a nyakamhoz hajolt. - Biztos irigyek rád.

Forró lehelete szinte égette a bőrömet.

- Szóval ez az a hírhedt egoizmusod – motyogtam vigyorogva.

- Micsoda? – nézett a szemeimbe.

- Áhh, nem fontos.

- De, mondjad csak – somolygott.

- Hallottam rólad egy s mást. Például, hogy egy bunkó egoista barom vagy...

- Igen? Mondhatom, szép szavak egy olyan embertől, aki még csak nem is ismer.

- Honnan tudod, hogy ki mondta? – húztam fel a szemöldököm.

- Lássuk be, nem sok emberrel beszélgetsz a suliban. Így azért könnyebb kitalálni.

- Te figyeltél engem?

- Akárcsak te engem. Hadd tippeljek! Lássuk csak, Becca vagy Bianka... Inkább Becca.

- Talált – bólintottam.

- Az osztálytársam. Bianka pedig Tomé.

- Igen, ezt is tudom.

- Akkor jó, ezt is megbeszéltük. Most már megcsókolhatlak végre? – kérdezte számon kérően.

- Nem is tudom, meggondolom – feleltem nagy komolyan, majd végül én tapasztottam ajkaimat az övéire. Ám ahogy ajkaink egymáshoz értek, egy szigorú és mély hangra lettünk figyelmesek.

- Herr Kaulitz?! Mit jelentsen ez? – egy szempillantás alatt szétrebbentünk, és szinte egyszerre meredtünk az ajtóban álló igencsak meglepődött arckifejezésű igazgatónőre.

- Na, és maga, Fräulein? Egyáltalán ebbe az iskolába jár?

Na, tessék! Komolyan nem vicceltem, mikor azt mondtam, a tanárok azt sem tudják, ki vagyok...

- Természetesen, Frau Herber! Theana Hoffman vagyok.

- Oh, Fräulein Hoffman – ízlelgette a nevemet, majd újra szigorúan folytatta: - Mit képzelnek magukról? Csak így besétálnak az alagsorba. Tisztában vannak vele, hogy ez tiltott terület? Ráadásul, mit művelnek itt? Ez egy iskola!

- Igen, Frau Herber! Sajnáljuk, soha többé nem fordul elő. Elnézését kérjük! – szólalt meg mellettem hirtelen Bill, aki egyik kezével még mindig a csípőmet ölelte. Erre a gondolatra egy halovány mosoly suhant át az arcomon.

- Nahát, Kaulitz! Magába meg mi ütött? Beteg? Tényleg jól hallottam, hogy az imént bocsánatot kért?

- Igen, igazgatónő. Csakhogy Önnek is legyen egy jó napja – vigyorgott a fekete, mire Frau Herber megcsóválta a fejét.

- Úgy látom, a nyári szünet jó hatással volt magára. Most az egyszer és utoljára elengedem magukat. De még egy ilyen, és egy beírással lesznek gazdagabbak!

- Értettük, Frau Herber! – bólintottam komolyan.

- És most sipirc ki innen!

- Igenis! – feleltük egyszerre, majd kézen fogva kislisszoltunk mellette. – Köszönjük! – kiáltottam még vissza, majd mikor kellő távolságot tettünk, egy hatalmas vigyorral Billre néztem.

- Ez meleg volt.

- Így volt izgalmas – simított végig a karjaimon. – Megérte, nem?

- Abszolút. De ennyire peches is csak én lehetek. Pont az igazgatónő! Pedig ezerszer bujkáltam már ott, és eddig soha nem buktam le.

- Mit csináltál te odalenn? – méregetett egy nagy mosollyal.

- Bujkáltam.

- Ki elől? – arca elkomorodott, és félve tekintett rám.

- Legfőképp a magadfajták elől – mormoltam halkan. – De egybevéve úgy az egész világ elől.

- Bántottak? Kik?

- Nem fontos. Már rég volt.

- De, igenis fontos. Soha nem engedném, hogy bántsanak. Bárcsak előbb találkoztunk volna.

- Bárcsak – leheltem elgondolkodva.

Vajon mennyire változtak volna meg a dolgok mostanra?

- Egyébként, miattam buktunk le.

- Tessék? Miért?

- Mert engem az összes tanár ki nem állhat. Folyton rajtakapnak valamin – vigyorodott el. – Meg persze a beszédstílusom se jön be nekik annyira.

- Pedig most elég udvarias voltál – mosolyogtam.

- Miattad, nehogy még nagyobb bajba keverjelek. És persze anyukám miatt. Minden héten behívják miattam vagy Tom miatt. Néha már teljesen ki van akadva. Nem mondja, nem mutatja, de tudom. Bár a tanárok megérdemlik, amit kapnak, úgy döntöttem, visszafogom magam, már csak anyu miatt is.

Olyan szeretettel beszélt az édesanyjáról, hogy nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el újra.

- Ez szép tőled.

- Igen, én is így gondolom.

- Lökött – löktem meg kuncogva.

- Úgyhogy, készülj fel, hogy ezentúl majd folyton lebuksz, és a nevedet is tudni fogják, oh, igen, ne aggódj! Eddig jó kislány voltál, de most, hogy hozzánk tartozol...

Hozzájuk tartozom. Valóban így lenne?

A következő pillanatban megszólalt a csengő, én pedig szomorúan realizáltam, hogyha nem is sok időre, de el kell válnunk egymástól.

- A fenébe, már be is csengettek – morogta. – Azért még felkísérhetlek a termedig?

- Épp akartam kérni – mosolyodtam el.

Megfogta a kezem és felballagtunk a lépcsőn, és meg sem álltunk egészen a 154-es teremig.

- Hány órád van ma? – érdeklődött, mikor megálltunk a terem ajtaja előtt.

- Hét – húztam a számat.

- Nekem hat. Lent az aulában megvárlak. Úgy jó lesz?

- Tökéletes – feleltem boldogan. – De remélem, azért még szünetekben látlak.

- Azt én is. Na, jó, mennem kell. Később találkozunk! Szia – csókolt meg, majd menni készült, de én visszahúztam és jó erősen magamhoz húztam.

- Vigyázz magadra! – suttogtam, majd egy utolsó csók után elengedtem. – Szia!

- Szia! – intett, majd dobott egy puszit, és elsietett.

Egy darabig csak álltam ott, és néztem, ahogy távolodik, míg végül eltűnt. Elmosolyodtam. Úgy búcsúzkodtunk, mintha soha többé nem látnánk viszont egymást. Pedig csak pár órát leszünk külön. Szóval, ilyen érzés tartozni valakihez...

5. rész – Első

Tudtam, hogy nehéz lesz, hiszen az én sulimba jár, méghozzá az én évfolyamomba. Most mit mondhatnék, szenvedtem.

A hétfő amúgy is egy utálatos nap, hiszen nyolc órám van, amiből az utolsó kettő dupla irodalom. Utálom a német irodalmat! Mikor végre kicsengettek az utolsó óráról is, igazi felüdülés volt. Ráadásul Billel sem találkoztam egész nap. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis egész tűrhető napot hagyhatok magam után. Azzal azonban nem számoltam, hogy még közel sem volt vége.

Ahogy kiértem az iskola kapuján, menten kővé dermedtem. Bill állt velem szemben.

- Szia! – köszönt rám halkan.

Megszólalni sem bírtam. Nagyot nyeltem, majd mintha észre sem vettem volna, kikerültem és tovább mentem. – Thea, Thea várj! – lépdelt utánam sietősen, majd újra az utamat állta. – Kérlek hallgass meg!

Annyira fájt újra látnom őt, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Mi nem egy kategória vagyunk.

- Miért, Bill? Miért? Csak egy okot mondj, miért hallgassalak meg!

- Tudom, hogy hülye voltam…

- Nem Bill. Én voltam hülye, hogy egy percig is azt gondoltam, hogy te és én… mi… hogy lehet köztünk valami…

- Hé, hé, hé, várjunk csak?! Te miről beszélsz, miért ne lehetne?

- Mindegy. Ez lényegtelen.

- Dehogy lényegtelen. Honnan veszed ezt az egészet?

- Tényleg mindegy. A lényeg, hogy igaz. Te menő vagy, népszerű, mindenki szerelmes beléd, én pedig... egy senki vagyok.

Bill felhúzott szemöldökkel hallgatott, majd felsóhajtott.

- És ha ez a „menő” srác ezzel a „senkivel” akar járni?

- Már miért akarna? Pont ez a lényeg, hogy nem illenek össze!

- Az összes tini filmben így történik – nézett rám összeszűkült szemekkel. – Menő srác, nem menő csaj.

- Azok filmek – szóltam unottan, majd hátat fordítva neki, elindultam.

- Oké, oké, és mi van, ha néha a dolgok úgy történnek, mint a filmekben? – sietett utánam, majd újra megállított és szembe fordított magával.

- Miért? – néztem rá megviselten.

Nem tudtam, hogy miért kínoz, miért próbálja elhitetni velem, hogy komolyan sajnálja, ami történt. Bizonyára csak bűntudata van. Vagy egyszerűen csak sajnál. Nem tudom, hogy melyik rosszabb.

- Lássuk csak – vett egy mély levegőt. – mondjuk azért, mert ez a „menő” srác valójában nem is annyira menő, mint ahogy azt mások gondolják. Mert attól függetlenül, hogy állítólag minden lány szerelmes belé, mégis ő az, aki esténként egyedül alszik el. Ő az, akinek ugyanúgy álmai vannak, amikért meg kell küzdenie, hogy valóra váljanak, és mindennél jobban szeretné, hogy az a lány, akit kedvel, viszont kedvelje őt.

Szólni sem tudtam a meglepettségtől. Úgy hadart, hogy mondjuk időm se volt felfogni a hallottakat. Meghökkentségemet kihasználva megfogta a kezeim, közelebb húzott magához és folytatta: - Talán még azért, mert ez a „senki” valójában nem egy senki, hanem egy nagyon kedves és csinos lány, aki csak azt szeretné, hogy végre figyeljenek rá. Hogy végre szeressék és tiszteljék.

Ezt komolyan jól értettem? Azt mondta, hogy kedves és csinos vagyok? Teljesen lefagytam. Csak bámultam bele azokba a hatalmas barna szemekbe és úgy éreztem, hogy elvesztem.

- Pénteken, az a buli – még nem fejezte be, újra mozogni kezdtek ajkai. – Én összezavarodtam, sajnálom. Féltem, hogy túl gyors lesz minden, hogy valami olyat teszek, amivel megijesztelek. De úgy látom, így is sikerült elmarnom téged magam mellől. Kérlek, ne haragudj rám!

Óvatosan kezeibe vette az arcomat, én pedig még mindig síri csendben álltam. A szívem zakatolt, a végtagjaim reszkettek, mint a nyárfalevél, félő volt, hogy összeesek. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy mit feleljek. Az eszemre hallgassak, vagy most az egyszer végre a szívemre?

- Thea, kérlek, bocsáss meg!

Tudtam, hogy mondanom kell valamit, nem húzhatom tovább.

- Bill, én – nagyot sóhajtottam, és elfordítottam a fejem, óvatosan lerázva magamról a kezeit.

- Megcsókolhatlak?

Mintha a távolból hallottam volna a hangját, ám mégis kristálytisztán. Időm sem volt felfogni, önkéntelenül is újra a szemeibe néztem és egy aprót bólintottam. Egy pillanat tört része alatt kezei újra az arcomon voltak, ajkait pedig az enyéimhez szorította.

Először csak egy hosszú puszit adott, de mikor a kezeimmel ösztönösen átkaroltam a nyakát, talán ettől felbátorodva, a nyelvét átcsúsztatta a számba. Nagyon óvatos volt, finomkodó és végtelenül romantikus. Még soha nem éreztem ilyet. Nem tartott soká, legalábbis én úgy éreztem. Mikor pedig ajkaink elváltak egymástól, én azonnal tudtam, hogy ez nekem még nem elég.

- Ezt vehetem igennek?

- Tessék? – kérdeztem vissza esetlenül. Hirtelen elvesztettem a fonalat. Mit is kérdezett, mielőtt ezt a csodás dolgot megtettük volna?

Elvigyorodott, a szeme csillogott. Ez csak jelent valamit, nem?

- Megbocsátasz?

Epekedve néztem rá. Semmi mást nem tudtam, csak azt, hogy újra meg kell kóstolnom azokat az édes ajkakat.

- Csinálhatnánk még? – bukott ki belőlem a kérdés hirtelen, mire derűsen pillantott vissza rám.

- Mit?

Ennél már nem lehetett volna cikisebb a helyzet, még direkt szívatott is.

- Amit előbb csináltunk – feleltem szemlesütve.

Annyira új volt nekem ez az egész. Fogalmam sem volt, hogy működnek ezek a dolgok. Teljesen hülyét csináltam magamból.

- Erre gondolsz? – kérdezte hirtelen, majd újra megcsókolt.

Még az elsőnél is jobb volt, ha ez lehetséges egyáltalán. Mindketten sokkal felszabadultabbak lettünk. Újfent átkaroltam a nyakát, ő pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához. Ahogy nyelveink ritmusos táncba kezdtek, kezei lecsúsztak a csípőmre, az enyéim pedig hollófekete hajába túrtak. Ez a csók sokkal tovább tartott, mint az előző, és sokkal szenvedélyesebb volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.

- Határozottan erre gondoltam – haraptam az alsó ajkamba, mikor befejeztük.

- Szóval? Mi az ítéletem? – simított végig az arcomon, miközben a tekintetem fürkészte.

- Persze, hogy megbocsátok!

Két ilyen csók után? Az életemet is odaadnám, ha azt kérné.

- Azért szeretnélek még kiengesztelni. Mit gondolsz a... fagyiról?

- Hideg és olvad – vágtam rá vigyorogva.

- Nagyon vicces – vigyorogta el magát ő is. – Úgy értettem, szereted-e? Bár, ki ne szeretné a fagyit?

- A laktózérzékenyek? – kérdeztem vissza komolyan.

- Az vagy?

- Nem – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Akkor irány a fagyizó. Nem messze innen van is egy.

- Nem kell kiengesztelned, Bill! És egyébként sem lehet, haza kell mennem.

- Akkor hazakísérlek, és közben megeszünk egy fagyit. Na?

- Nem szállsz le a fagyi témáról, igaz?

- A-a – úgy rázta a fejét, mint egy rosszcsont kisgyerek. – Fagyit akarok!

- Hát jó – bólintottam, és elindultunk.

- Milyen napod volt?

- Egész jó. Most már – motyogtam. – Neked?

Az tény, hogy sikerült feldobnia.

- Nekem borzalmas. Frau Fitzer már megint rám szállt. Ráadásul egész nap kerestelek, de folyton elkerültük egymást.

- Tényleg? – kérdeztem vissza hitetlenül, mire bólogatni kezdett.

Hirtelen eszembe jutott valami.

- Te is hallottad a pletykákat?

- Milyen pletykákat?

- Rólunk... – köszörültem meg a torkom. – Kettőnkről.

- Ja, a péntek esti buli, igaz?

- Igen – helyeseltem.

- Igen, hallottam őket.

Ennyi? Ez a reakció? Hallotta őket?

- És... nem zavar? – érdeklődtem homlokráncolva.

- Egy cseppet sem. Mi ketten tudjuk, mi az igazság. A többiek meg kit érdekelnek, nem igaz? – fordult felém mosolyogva, majd valószínűleg, arckifejezésemet látva megállt és teljes testével felém fordult. – Bár, most, hogy láttak minket csókolózni az iskola előtt... nem hinném, hogy ezek után hinne nekünk bárki is. De ne törődj velük, rendben? Ezeknek az embereknek nincs jobb dolguk, mint ilyen ostoba koholmányokat terjeszteni. Azt sem érdemelnék meg, hogy leköpd őket. Na gyere, milyen fagyit kérsz?

Észre sem vettem, hogy már a fagyizó előtt állunk, ami pár saroknyira van a házunktól. Bill odahúzott maga mellé, és kérte, hogy válasszak az ízek közül.

- Csokoládét és mogyorót szeretnék – feleltem, majd a pénztárcám után kezdtem kutakodni a táskámban. Azonban Bill gyorsabb volt. Rendelt, és a sajátjával együtt az enyémet is kifizette.

- Hadd fizessem ki! – könyörögtem immár útközben hazafelé.

- Szó sem lehet róla! Meghívtalak.

- De...

- Hiába töröd magadat, makacs és önfejű vagyok – vigyorgott rám elbűvölően.

Valóban ezt mondtam volna? Elbűvölően? Igen, azt hiszem, ekkor szerettem belé, ha lehet, még inkább...

- Figyelj Thea, ami pénteken történt... tényleg nagyon sajnálom.

- Hagyjuk, jó? Felejtsük el.

Bólogatni kezdett, én pedig szép lassan megálltam.

- Hát akkor... megérkeztünk.

- Szóval itt laksz. Nem messze tőlem – állapította meg.

- Igen.

- Hát akkor...

Kicsit mintha tétovázott volna.

- Holnap találkozunk a suliban – mondtam.

- Igen, mindenképp. De előtte... – lépett közelebb hozzám, és az arcomba lógó hajamat a fülem mögé tűrte. Annyira közel volt, azt hittem a karjaiba omlok az izgatottságtól.

A távolság egyre csak fogyott köztünk, aztán hirtelen megszólalt: - Reggel itt vagyok érted mondjuk negyed 8-ra. Rendben?

Éreztem, ahogy egész testemet elönti a vágy egy másodperc alatt. A vágy, hogy megcsókolhassam. Megszólalni sem tudtam, csak bólogattam.

- Jól van – mosolyodott el, majd egy apró puszit nyomott az ajkaimra. – Vigyázz magadra!

Ellépett mellőlem.

- Oké, te is – mosolyogtam rá szinte elvarázsolva, majd egy halk „szia” után elindultam be a házba.

Amint becsukódott utánam az ajtó, egy hatalmas, levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra. Csak álltam ott, az ajtónak dőlve és bárgyún mosolyogtam hozzá. Azt hiszem akkor döbbentem rá a teljes igazságra: Visszavonhatatlanul beleszerettem Bill Kaulitzba.

4. rész – Egy senki

- Jó reggelt! – csoszogott be Tom egy nagy ásítás közepette a konyhába kábé negyed 1-kor.

- A reggel egy kicsit túlzás, nem gondolod? – szólt szemrehányóan Bill, majd betette a mosogatóba a kávésbögréjét.

- Te takarítottál össze? – kérdezte Tom, figyelmen kívül hagyva testvére gúnyos megjegyzését.

- Miután rájöttem, hogy rád úgysem számíthatok…

- Bill, mi a fene bajod van ma? – csattant fel hirtelen az idősebbik.

- Semmi. Éppenséggel csak az, hogy rád soha nem lehet számítani.

- Most komolyan az a bajod, hogy egyedül takarítottál ki? Hagytad volna a g*cibe! Megcsináltam volna.

- Nem, nem az a bajom! Az a bajom, hogy már megint rád hallgattam.

- Mi?! Össze-vissza beszélsz ember! Most miről van szó?

- A lányról.

- Milyen lányról? – húzta fel a szemöldökét Tom meglepetten.

- Theáról, ki másról?!

- Mi van vele? Rosszul mentek a dolgok? – ült le Tom az asztalhoz és álmosan megdörzsölte a szemeit.

- Igen, nagyon! Ez a lány… teljesen odavan értem – sóhajtotta Bill gondterhelten. – Mikor először találkoztunk, már akkor is furcsa volt, de azt hittem, hogy alapjáraton ilyen szégyenlős, de tegnap a bulin… az egész teste remegett, csak mert megfogtam a kezét. Aztán… kint ültünk a tetőn. Megmutattam neki a sarkcsillagot és éreztem, ahogy majd kiugrik a szíve, amint átkarolom. Arról már nem is beszélve, hogy epekedve várta, hogy megcsókoljam.

- Na, király! Hol itt a gond? – érdeklődött Tom értetlenül.

- Te jó ég, Tom! Hogy lehetsz ennyire erkölcstelen? – ült le Bill testvére mellé. – Ez a lány… belehalna, ha egyszer kiderülne, hogy én csak érdekből ismerkedtem meg vele.

- Miért, nem vonzódsz hozzá?

- Érzek valamit, de nem vagyok benne biztos, hogy ez nem a hülye megállapodásunk miatt van-e. Thea gyönyörű és kedves, de félek, hogy csak érdekből lennék vele. Persze akaratomon kívül, de attól még megbántanám. Azt pedig semmiképp sem akarom. Nem kockáztathatok.

- De ugye nem küldted el őt tegnap? – kérdezte Tom vészjóslóan.

Bill csak lesütötte a szemeit.

- Öcsém, hogy lehetsz ennyire idióta?! – visított fel Tom szinte már természetellenes hangon.

- Mi mást tehettem volna? Majdnem megcsókoltam! – ordított fel Bill. – Ha megteszem, onnan már nincs visszaút! Már így is épp eléggé megbántottam. Az lesz a legjobb, ha többé nem találkozunk.

- Mi van? Hallod te, hogy miket mondasz, öcskös?

- Igen. Nagyon is jól hallom. És Tom, ne próbálj… befolyásolni! – mutatta fel mutatóujját idegesen.

- Jó, jó, jó – tette fel a kezeit Tom. – Tudod mit? Leszarom. Azt csinálsz, amit akarsz.

- Mi? – érdeklődött Bill feszülten.

- Jól hallottad. Te azt csinálsz, amit akarsz. Én viszont… bevetem magam – vigyorodott el eszelősen az idősebb.

- Tessék? Szó sem lehet róla! Tartsd magad távol tőle! – förmedt rá Bill azon nyomban, mint egy ragadozó vadállat, aki a zsákmányát védelmezi.

- Wow, öcsi, nyugi – kacagott fel Tom, majd füttyentett egy nagyot. – Azért remélem te is érzékeled, hogy ez egy kicsit erős…

- Ne is folytasd! – nyögött fel Bill sértődötten.

- Még hogy nem érzel semmit iránta. A francokat! Mindjárt letéped a fejem, csak mert meg…

- Tom, ne merészeld!

- Akkor viszont lendülj akcióba. Beszélj vele, kérj bocsánatot, ennyi. Beléd van zúgva, neked meg bejön. Akkor mire vársz? Ennél egyértelműbb már nem is lehetne!

- De…

- Nincs de! Ne próbálj folyton kifogásokat keresni! – állt fel Tom egy nagyot sóhajtva. – Cselekedj! – kacsintott testvérére, majd elindult az emeletre, azonban a konyhaajtóban még visszafordult: - Ja, amúgy kössz, hogy összetakarítottál.

Bill csak bólintott, majd elgondolkodva, tanácstalanul hátradőlt a székében.

* * *

A szombat nagyon de nagyon lassan telt. Ébredésemtől fogva csakis Rá tudtam gondolni. Annyira csodálatosan indult minden, aztán egy pillanat alatt hirtelen minden rémálommá változott. Hát persze, ilyen az én formám!

Vasárnap délelőtt, mikor már kezdtem érezni, hogy megőrülök az egésztől, megfogadtam, hogy soha többé nem gondolok Rá, és hétfőn nem az lesz az első dolgom, hogy megkérdezem tőle, hogy mi baj történt a bulin. Sőt. Egyáltalán nem megyek oda hozzá, és pont. Szépen elfelejtkezem róla és élem tovább a nyomorult kis életem.

Tudom, hogy a suliban sokan azt gondolják: „Nézd, ott az a csaj! Az apja producer. Kőgazdagok. Aranyélete van!” Pedig ez nem igaz. Az apám ugyan tényleg producer, és valóban gazdagok vagyunk. De ez engem egy cseppet sem érdekel, én csak vissza akarom kapni az édesapámat! A munkája miatt sosincs otthon, és érzem, hogy anyutól is egyre csak távolodik. Félek, hogy elválnak. Azt hiszem, azt nem bírnám ki.

Vasárnap délután takarításba fogtam, miután a történelem leckémre egyáltalán nem bírtam koncentrálni. Aztán szép lassan hétfő reggel lett. Először betegséget akartam színlelni, de végül nem tettem. Nem akartam megfutamodni.

Ahogy beértem az iskola kapuján, szinte már majd’ elájultam az idegeskedéstől. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha megpillantom valahol, de szerencsére nem volt sehol. Szinte éreztem, amint egy hatalmas szikla gördül le a szívemről, mikor megálltam a barátaim mellett a szokásos tölgyfa tövénél.

- Na mi van te kis szupersztár? – vigyorgott rám Eric.

- Tessék? – ráncoltam a homlokom értetlenül.

- Jaj, ne mondd már, hogy nem vetted észre? – kérdezte Becca unottan, miközben kényelmesen elhelyezkedett Eric karjaiban.

- Mi a fenéről beszéltek? Nem értek semmit – ráztam meg a fejem idegesen, mire Rebecca a szemeit forgatta.

- Az egész suli rólad beszél. A Köcsög-Kaulitzok szülinapi bulija. Rémlik? – érdeklődött Bianka gúnyosan.

Meglepetten felhúztam a szemöldököm. Ez pénteken volt. Ma hétfő van. Itt ilyen gyorsan terjednek a hírek?

- Óh…

Ennyire futotta tőlem. Megszólalni sem tudtam.

- Bizony óh… azt rebesgetik könnyű préda lettél és engedtél Billfiú csábításának – szólalt meg Becca.

- Te-tessék?

Na jó, mi van?? Mindenki azt hiszi, lefeküdtem Billel?

- Mit gondolsz, miért bámulnak így? – kérdezte Eric még mindig vigyorogva. – Nézz csak körül!

- Nem… az nem lehet – ráztam meg finoman a fejem, majd körbe pillantottam. Rá kellett jönnöm: tényleg mindenki engem bámul!

- De hát… ez… ez nem igaz! – fakadtam ki dühösen.

- Ezt ne nekünk magyarázd, hanem annak a sok embernek, akik látták, amint szobára mentek! – világosított fel Eric, akin tisztán látszott, hogy szórakoztatja a helyzet.

- Ezt nem hiszem el! Csak beszélgettünk! Még csak meg sem csókolt – tettem hozzá halkan, mire Bianka szinte rám förmedt:

- Te szerelmes vagy az egyik Kaulitzba!

- Ccs! – intettem le, miközben a mutatóujjam az ajkaimhoz emeltem. – Dehogyis! Csak… nem tudom, mit érzek… ez nekem annyira új…

- Hidd el Thea, nem éri meg. Ezek még csak nem is emberek! Ostoba csúszómászók! – magyarázta Becca unottan.

- Hogy beszélhettek róluk így? Nem is ismeritek őket – emeltem fel a hangom egyre idegesebben. – Beszélgettem Billel, igen is sokat és ő egy fantasztikus srác. Egyáltalán nem nagyképű és egoista. Kedves volt velem.

- Thea, nehogy már azt hidd, hogy valaha is érdekelni fogod. Ő egy Kaulitz, te pedig egy senki – nézett rám gúnyosan Bianka.

- Ez rohadt nagy szemétség volt, Bianka! – álltam fel könnyes szemekkel, majd besiettem a mosdóba.

- Ez tényleg durva volt – nézett utánam Becca és Eric.

- Most mi van? Csak megmondtam neki az igazságot.

Legalább tíz percet töltöttem a mosdóban sírva. Vajon Biankának igaza volt? Bill semmit sem akar tőlem? Hiszen miért akarna?! Különben is, ha akarna tőlem valamit, akkor lépett volna ott és akkor a buliban. Vagy nem?

Bő tíz perc elteltével letöröltem a könnyeim, megmostam az arcom hideg vízzel, kicsit rendbe tettem a hajam és elindultam a fizikaterem felé. Újra megfogadtam valamit. Soha többé nem fogok Billre gondolni…

3. rész – Álom, édes álom

- Szia! – mosolyogtam rá szégyenlősen.

- Szóval tényleg eljöttél.

- Miért, baj? – kérdeztem ijedten.

- Dehogy! Épp ellenkezőleg. Örülök neki. Iszol valamit?

- Hát igazából Tom adott valamit, de én nem iszom alkoholt, szóval…

Egy szó nélkül kivette a kezemből a poharat és letette a mellettünk lévő asztalra.

- Gyere, adok neked valamit – fogta meg a kezem és maga után húzott.

A lábaim úgy remegtek, mint a kocsonya, és már szinte fulladozva kaptam levegő után. Megőrjített a tudat, hogy hozzámért, hogy megfogta a kezem.

Beértünk a konyhába, ahol végre tompult a hangos zene is, és normális fény is volt, szóval láthattam őt teljes egészében. Csodásan festett, akárcsak délelőtt.

- Szóval, lássuk csak – elengedte a kezem és a hűtőhöz sétált, amit ki is nyitott. – Őszibarack jó lesz?

- Persze – feleltem szórakozottan, miközben tetőtől-talpig végigmértem őt.

- Van kedved beszélgetni? – kérdezte miközben fogott egy poharat és teletöltötte baracklével.

- Persze – vágtam rá, mire felnevetett és átnyújtotta a poharam. – Valami rosszat mond…?

- Nem, dehogy! Csak… mindenre azt feleled, hogy persze. Remélem azért, mert úgy is szeretnéd.

- Persze…. vagyis igen – javítottam ki magam, mikor észbe kaptam.

- Gyere, tudok egy jó helyet – ragadta meg újra a kezem, majd kivezetett a konyhából, és egyenesen felvitt az emeletre.

Benyitott egy szobába, majd behúzott magával. Elengedte a kezem, hogy becsukja utánunk az ajtót, én pedig megálltam a szoba közepén, mint egy darab fa.

- Te jó ég, ne gondolj semmi rosszra, oké? – fordult felém hirtelen, és kezeibe vette a kezeim. – Először, megkérdezem, hogy akarsz-e beszélgetni, aztán meg felhozlak a szobámba… egy idióta vagyok – vigyorodott el, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy a fenébe lehet valaki ennyire ellenállhatatlanul tökéletes. – Nem azért hoztalak fel a szobámba, hogy… érted…

Jelentőségteljesen nézett rám, mire gyorsan bólogatni kezdtem. Annyira édes, ahogy magyarázkodott. Pedig nekem meg sem fordult a fejemben ilyesmi, úgyhogy gyorsan biztosítottam is erről.

- Ne aggódj, nem gondoltam semmi olyanra – motyogtam szemlesütve.

Hirtelen ellépett mellőlem, és az ablakhoz sétált. Kinyitotta, kitárta, majd elkezdett kimászni.

- Mit csinálsz? – néztem rá ijedten, és akaratlanul is az ablakhoz siettem.

- Ne félj, tetszeni fog – nyújtotta a kezét, immár a tetőről.

Tétováztam.

- Ez a kedvenc helyem – tette hozzá mosolyogva.

- Nekem tériszonyom van.

- Bízz bennem! – a fejét kicsit oldalra hajtotta, és úgy nézett le rám szelíden.

Valahogy egy csapásra megnyugodtam. Felé nyújtottam a kezem, ő megfogta, majd óvatosan felsegített a tetőre, maga mellé. Nekem persze végig csukva volt a szemem a biztonság kedvéért. Mindenesetre eléggé biztonságban éreztem magam a karjaiban.

- Kinyithatod a szemed – suttogta a fülembe, mire szinte megremegtem a kezei közt.

Imádkoztam, hogy ne vegye észre, de szerintem képtelenség lett volna nem észrevenni.

Óvatosan kinyitottam a pilláim, mire gyönyörű kép tárult elém. A lemenő nap vörös lángokkal festette meg az ég alját, és Bill kedvenc helyéről lehetett látni a lehető legjobban ezt a csodálatos természeti képet.

- Ugye milyen csodálatos? – suttogott újra.

- Az – feleltem mosolyogva.

Egy darabig még csendben néztük, majd leültünk és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Néha viszont percekig csendben voltunk, de az sem zavarta egyikünket sem. Egyáltalán nem volt kínos. Inkább meghitt. Nem tudom mennyi ideig ülhettünk ott, de észre sem vettük, hogy a nap már teljesen lement, és már szinte besötétedett.

- Te énekelsz, ugye? – érdeklődtem kíváncsian. – Láttalak meg hallottalak ma az udvaron.

- Igen – válaszolta egykedvűen. Látszott rajta, hogy valamiért nem akar beszélni róla. – Na és te? Neked van valami hobbyd?

- Hát, szeretek olvasni, zenét hallgatni, és imádom a filmeket.

- És milyen zenét hallgatsz?

- Főként rockot – vigyorodtam el.

- Mint például?

- AC/DC, Metallica, Marilyn Manson…

- Nanee! Ugye most csak viccelsz – nevetett fel.

- Nem. Ez halálosan komoly – nevettem én is. – Nem néznéd ki belőlem, mi?

- Őszintén? Nem. Főleg Marilyn Manson-t nem. Alig ismerek olyan embert, aki bírja. Magamon kívül.

- Pedig nekem még a kutyámat úgy hívják. Manson.

- De jó! Nekem is van egy kutyám. Scottynak hívják. Te is imádod az állatokat?

- Igen, nagyon! Van egy macskám is. Tigris.

- Az enyém Kazimír.

- Hát ez tök jó. Rengeteg közös van bennünk – mosolyogtam rá.

- Igen.

- Egyébként Tom a rokonod? – érdeklődtem kíváncsian, mire felnevetett.

- Igen, úgy is mondhatjuk. Az ikertestvérem.

- Ugye csak viccelsz? – kérdeztem szájtátva.

- Nem.

- Teljesen más, mint te, ugye? Mármint belsőleg.

- Igen. Tűz és víz vagyunk, de baromira szeretjük egymást. És bármire képesek vagyunk egymásért – sóhajtott fel.

- Ez szép. Én világ életemben egyke voltam. Szerettem volna kistestvért, de a szüleim sajnos nem. Te jó ég, de besötétedett. Mennyi lehet az idő? – néztem körül.

- Negyed 11 van.

- Az szép! Jól elbeszélgettük az időt. Nem kéne visszamenned a vendégekhez? Nem fognak keresni. Elvégre ez a… Várjunk csak? Ha Tomnak ma van a szülinapja, és Tom és te ikrek vagytok, akkor… Boldog szülinapot! – kiáltottam izgatottan, és átöleltem. Aztán hirtelen el is húzódtam. Talán mégsem kellett volna így letámadnom. – Bocsánat!

- Ne kérj folyton bocsánatot! Egyébként köszönöm – mosolygott a szemeimbe kedvesen.

- Mennyi csillag! – néztem fel az égre.

- Ugye? Gyönyörűek. Nézd, ott a sarkcsillag. Látod?

- Hol? – kérdeztem izgatottan, és szemeimmel keresni kezdtem, de úgy látszik rossz helyen, mivel mögém ült, átkarolt, megfogta a kezem, és megmutatta.

- Ott. Most már látod? – suttogott a fülembe, mire finoman bólogatva oldalra fordítottam a fejem, és szinte a szájába suttogtam:

- Igen.

- Már épp majdnem megcsókolt, én pedig még a szemeim is lehunytam, mikor hirtelen felpattant mellőlem.

- Thea, az lesz a legjobb, ha most hazamész. Rendben?

- De hát… miért? Én… én ezt nem értem – álltam fel én is hebegve.

- Sajnálom. Csak – arcát egy pillanatra kezeibe temette, majd folytatta: – most menj haza, oké? Sajnálom…

Megfogta a kezem és az ablak felé terelt. Végül besegített a szobába, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Nem a te hibád. Ne haragudj, jó? Majd… majd beszélünk. Szia!

Ezek voltak az utolsó szavai. Nem értettem, mi ez az egész, csak azt tudtam, hogy ha még ott kell lennem egy percig is, menten elsírom magam. Így aztán üveges tekintettel, amilyen gyorsan csak tudtam, egy szó nélkül távoztam. Még le sem értem az emeletről, de már eleredtek a könnyeim. Mire kiértem a házból, már javában zokogtam. Vajon miért tette ezt velem? Valamit rosszul csináltam? Vagy…? Barátnője van? Hogy lehettem ilyen ostoba és naiv, hát persze. Biztosan barátnője van. Egyre csak ez járt a fejemben.

Mire hazaértem, legalább sikerült egy kicsit lenyugodnom. Még csak le sem fürödtem, úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba, és pár perc után már mély álomba is merültem.

Reggel korán keltem, tőlem nem megszokott módon. Lezuhanyoztam, majd lementem a szokásos kávémért. Próbáltam nem gondolni az előző esti eseményekre, több-kevesebb sikerrel.

- Jó reggelt! Te már ilyenkor fent vagy? – lépett be apu a konyhába.

- Aha. Nem nagyon bírtam aludni.

- Na és milyen volt a buli? – érdeklődött kedvesen. – Anyád említette – jegyezte meg mosolyogva, mikor észrevette értetlen arckifejezésemet.

- Hát… elment.

Próbáltam nemtörődöm hangnemet alkalmazni, mintha nem is érdekelt volna annyira az a buli, de nem igazán jött össze.

- Ez nem volt túlzottan lelkes – kommentálta, majd belekortyolt a gőzölgő kávéjába, amit néhány másodperccel azelőtt töltött ki magának.

- Olyan volt, mint egy átlagos buli.

- Szóval mindenütt részeg tinilányok és betépett srácok fetrengtek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, kissé szarkasztikusan.

- Aha, a szokásos – feleltem én is ugyanolyan nyugodtan, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

- Na, mi ez a reggeli túlzott jókedv? – lépett be egyszer csak anyu. – Halljam, mi a nevetés tárgya?

- Megkérdeztem Theát, milyen volt a tegnapi buli – felelte apu vigyorogva.

- Na és milyen volt? – nézett rám anyu.

- A szokásos. Mindenütt részeg tinilányok és betépett srácok fetrengtek – sóhajtottam, majd elmosolyodtam.

Viccesen hangzott, bár volt benne némi igazság.

- Oh, akkor valóban egy átlagos buli volt – nevetett anyu is, majd ő is töltött magának a kávéból. – Mikor jöttél haza? Csak úgy kíváncsiságból kérdezem, nem számonkérés – hárított még mielőtt megszólalhattam volna.

- Korán. Már fél 11-kor otthon voltam.

- Történt valami? – érdeklődött kicsit komolyabban.

Egy pillanatig azt hittem, újra elsírom magam, de végül sikerült fékezni az érzelmeim. Fél perc néma csend után, kicsit remegő hangon válaszoltam:

- Semmi. Fent leszek a szobámban.

Amint kimondtam, sarkon fordultam és már siettem is az emeletre. Felérve a szobámba az ágyamra dőltem, és újra heves zokogásban törtem ki. Azt kívántam, bárcsak el se mentem volna arra a nyamvadt bulira.