- Szóval, azt akarod mondani, hogy neked
tetszett ez a film?! – hitetlenül néztem Jake szemeibe, mikor már mindketten
beültünk az 1965-ős fekete Ford Mustangba, Jake drágaságába.
A negyedik évfordulónkat ünnepeltük,
Jake pedig moziba vitt vacsora után. Úgy volt, hogy egy horrorfilmet nézünk
meg, de ehelyett egy bugyuta „gyilkos-halas” filmre váltottunk jegyet.
Tudom, egy horrorfilm nem éppen a
legromantikusabb dolog, de ez nálunk egyfajta hagyomány volt. Mivel az első
évfordulónk napján minden jegy elkelt a romantikus vígjáték filmekre, végül egy
horrorra ültünk be. Azóta minden évben eljátsszuk ezt.
- Most miért? Nem volt annyira vészes –
vigyorodott el, értetlen ábrázatomat látva.
- Egy tucat gyilkos halról szólt –
csattantam fel kínomban, már-már nevetve.
- Piranhák! És több volt belőlük egy
tucatnál – világosított fel még mindig vigyorogva, miközben gyújtásra kapcsolta
a kocsit.
Hiába volt még csak október, kellett a
fűtés.
- Édesem – egész közel hajoltam az
arcához, a pólójánál fogva pedig még közelebb húztam magamhoz. – Ígérd meg,
hogy többé nem nézetsz velem olyan filmet, amiben gyilkos halak vannak –
suttogtam a szájába mosolyogva, miközben egyre csak a szemeit fürkésztem. –
Halál unalmas.
- Oké, meggyőztél. Megígérem, ha…
Hirtelen elharapta a mondatot és
sejtelmesen pislogott rám.
- Ez parancs volt! Nincs alkudozás! –
löktem meg vigyorogva.
- Biztos benne? Úgy vélem, a feltételeim
Önnek is kedveznek, drága kisasszony!
Gyengéden végigsimított az arcomon,
lehengerlő mosolyával pedig abszolút a szívembe talált.
- Akkor hát, halljam a feltételeit.
- Csókolj meg!
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez…
Nem várta meg, míg befejezem, egy
csókkal gyorsan elnémított. Pont ezt szerettem benne.
- Egyszerűen imádlak – bújt a nyakamhoz
mosolyogva.
- Én is téged – nyomtam egy csókot az
arcára.
- Indulhatunk?
- Persze.
Mindketten bekötöttük magunkat, majd
elindultunk haza.
- Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk
valahová? – kérdeztem.
- Mikor és hová?
- Mondjuk 2 hét múlva, New Yorkba? –
vigyorodtam el sokat sejtetően, mire egy pillanatra rám nézett.
- Te tudsz valamit!
- Már foglaltam szállást is. Mit szólsz
hozzá? Megnézhetnénk a Szabadságszobrot, az Empire State Buildinget… Ahw…
amióta az eszemet tudom, el akarok jutni New Yorkba. Mikor végre ideköltöztem
az államokba, elterveztem, hogy bejárom az egész országot. Erre letelepedtem az
első helyen, Los Angelesben. Egy srác miatt.
- Hey-hey! Egy különleges srác miatt! –
szólt közbe felháborodottan, mire nevetve egy puszit nyomtam az arcára.
Ekkor csörögni kezdett Jake mobilja.
- Hagyd csak kicsim, a hátsó ülésen van.
A táskádba dobtam – magyarázta sietve, mikor észrevette, hogy a csörgés
irányába forgolódom.
- Ugyan! Egy perc és kiszedem –
csatoltam ki a biztonsági övem mosolyogva. – Lehet, hogy fontos.
Teljes testemmel hátra fordultam és a táska
után kezdtem kapálózni. Végül el is értem, és elégedetten fordultam vissza,
kezemben a csörgő készülékkel. Azonban felvenni már nem tudtam, ugyanis amint
előre néztem, éles reflektorfény világított a szemembe. Aztán egy hosszú
dudaszóval végül elsötétült a világ…
* * *
- Doktornő, mondja, hogy van a barátnőm?
– érdeklődött Jake, mikor magához tért a kórházban.
Az orvos épp megvizsgálta, hogy minden
rendben van-e vele.
- Sajnálom, de nem tudok semmit. De
azonnal ide hívom a kollégámat, Dr. Wilsont. Ő majd talán szolgálhat hírekkel.
- Köszönöm – bólintott a srác
búskomoran, majd kibámult az ablakon, és várt.
Egyre csak várt. Míg megérkezett az
orvos. Dr. Wilson magas, vékony férfi volt, barna, rövid hajjal és kedves,
fiatalos arccal. Jake kicsit megkönnyebbült, mikor az orvos elmondta, hogy
kedvese már nincs életveszélyben. Bár részletes információval nem
szolgálhatott, csak másnap, mikor Jake már olyan jól volt, hogy fel is
kelhetett az ágyból.
- Miért nincs eszméleténél? – nézett
félve az orvosra a fiú.
- A barátnőjének agysérülése van.
Csúnyán kifejelte a szélvédőt.
Jake szája tátva maradt, úgy hallgatta
az orvost, aki folytatta:
- A súlyosabb agysérüléseknél kómában
tartjuk a betegeket, hogy az agynak legyen ideje regenerálódni. Míg a duzzanat
lelohad, aztán persze felébresztjük őket.
- Értem – nyelt egyet a fiú, majd újra
barátnőjére siklott a tekintete. – És ez meddig tart?
- Változó. Általában pár hét. De lehet
több is.
- Persze, értem – bólogatott
szórakozottan a srác, mire a doktor a vállára tette a kezét.
- Nyugodjon meg, már túl van a nehezén.
Rendbe fog jönni!
- Tudom…
* * *
Mikor először nyitogattam a szemeim, azt
sem tudtam, ki vagyok és hol. Nem értettem, mi is történt, csak azt éreztem,
hogy a fejem majd’ szétrobban. Egy ágyban feküdtem, egy szobában, ahol minden
nyomasztóan szürkének tűnt. Két férfi állt az ágyam mellett, egyik sem tűnt
ismerősnek.
- Végre felébredtél – szólalt meg az
egyik, amint kinyitottam a szemem.
Közelebb lépett az ágyamhoz, és
érdeklődve nézett rám. – Hogy vagy?
- Fáj a fejem – nyögtem halkan, majd a
halántékomhoz emeltem az egyik kezem. Csak ekkor tűnt fel, hogy néhány
horzsolás van rajta. Értetlenül bámultam a karjaimat, mire a másik férfi
kedvesen megszólalt:
- Nyugodjon meg, Cassie! Autóbalesete
volt, de már jobban van.
Zavarodottan hallgattam a férfi szavait,
majd a másik férfire néztem, aki abban a pillanatban végigsimított a karomon.
- Kivel utaztam? – tettem fel a kérdést
bizonytalanul.
- Velem – vágta rá a srác, aki szorosan
mellettem álldogált.
- Taxival mentem? – vontam fel a
szemöldökömet.
- Nem – felelte értetlenül a mellettem
álló. – Moziban voltunk, nem emlékszel?
- Tessék? – kérdeztem ijedten.
Még a torkom is kiszáradt, nem kaptam
levegőt. Fogalmam sem volt róla, ki az a fiú az ágyam mellett.
- Ismerjük egymást? – tettem fel a
kérdést egyre ijedtebben.
A két férfi összenézett, majd aki
távolabb állt tőlem, megszólalt:
- Jacob, nyugodjon meg!
- Cassie – kezdte újra a Jacobnak
nevezett fiú. – A barátod vagyok. Már 4 éve. Együtt is élünk!
A szívem hirtelen gyorsabban kezdett
verni, azt hittem megfulladok. Rettenetes módon összezavarodtam. Mi ez az
egész? Hitetlenül megráztam a fejem, mire Jacob lerogyott egy székre, és a
kezeibe temette az arcát.
- Sajnálom, de nekem… nekem férjem van –
szólaltam meg halkan, mire Jacob felpattant a székből, és idegesen nézett a
másik férfira.
- Azt mondta, minden rendben lesz!
- Nézze, Jacob! Ez nem egy csonttörés.
Az agy kiszámíthatatlan, és néha előfordulhat, hogy a duzzanat okoz némi
károsodást.
- Némi károsodást?! Nem emlékszik rám!
- Elég! – kaptam a fejemhez
összeszorított szemekkel. – Hagyjanak magamra, pihenni szeretnék!
Nem bírtam tovább hallgatni őket.
Borzalmas volt.
- Jól van – pillantott rám Jacob
kedvesen.
- Azonnal küldök fájdalomcsillapítót egy
ápolóval. Jobb is, ha egyedül marad, szüksége van a pihenésre – mondta az
orvos, és nyomában Jacobbal, kiment a kórtermemből.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, és ez
rosszabb volt, mint hittem. Egyre csak az orvos szavai jártak a fejemben, meg
persze Jacob. Ettől még inkább hasogatott a fejem. Vajon igazat mondott ez a
fiú? Tényleg ő lenne a barátom?! Vagy elrabolt és hazudik. Simán elképzelhető
ez is, nem? És kapóra jött neki, hogy bevertem a fejem. Remek. Megőrültem.
Egyáltalán hol vagyok?
- Szia – nyitott be egy körülbelül velem
egy idős lány. – Hoztam neked fájdalomcsillapítót.
- Köszi – mosolyodtam el. – Figyelj
csak! Tudom, hogy furán hangzik, de az orvos szerint normális, hogy össze
vagyok zavarodva. Meg tudnád mondani nekem, hol is vagyok pontosan?
- Szent Anna kórház, Los Angeles.
- Los… Los Angeles?
- Igen – felelte bólogatva, és közelebb
jött. – Jól vagy? Hallottam, mi történt veled.
- Igen, azt hiszem… - feleltem
elmélázva. – Nem! Igazából egyáltalán nem! – tettem hozzá könnyes szemekkel. –
Fogalmam sincs, hogy kerültem Los Angelesbe, nem ismerem a srácot, aki ma
mellettem volt, pedig azt állítja, hogy négy éve vagyunk együtt. Fel tudod ezt
fogni? – néztem rá potyogó könnyekkel, mire együtt érzően megfogta a kezem, ami
az ágyamon pihent.
- Sajnálom!
- Nem, én sajnálom, hogy végig kell
hallgatnod a hülye nyavalygásomat – szipogtam, és letöröltem a könnyeimet, majd
bevettem a fájdalomcsillapítót.
- Természetes, hogy ki vagy borulva.
Pihenj egy kicsit. Ha valamire szükséged van, csak jelezz a gombbal.
- Köszi – mosolyogtam rá, mikor már az
ajtóban állt.
Amint becsukta maga után az ajtót, újra
gondolatok ezrei lepték el az agyamat. A férjemre gondoltam. Illetve az
ex-férjemre. Azt hiszem…
Muszáj hallanom Őt. Egyre csak ez a
gondolat üldözött. Vajon meg van még a telefonszáma?! A telefonomért nyúltam,
ami az ágyam melletti kis szekrényen pihent.
Kikerestem a férjem telefonszámát, és
vonakodva bár, de végül megnyomtam a hívás gombot.
- Igen, tessék!
Teljesen lefagytam. Ahogy meghallottam a
hangját, hirtelen leblokkoltam. Egy hang sem jött ki a torkomon.
- Hahó! Ki az? Legalább megszólalnál?
Tudtam, hogy előbb-utóbb beszélnünk kell
majd, így hát összeszedtem magam.
- Szia, Bill!
Most rajta volt a sor, hogy ledermedjen.
- Itt vagy? – kérdeztem halkan, mikor
már egy ideje nem szólalt meg.
- Cassie?
- Igen.
- Miért hívsz?
- Nem tudom – feleltem ösztönösen.
Éreztem, hogy sírni fogok. Sok volt
nekem ez az egész.
- Én csak… - folytattam volna, de
elkapott a sírás, a könnyeim záporesőként hullottak.
- Cassie! Te sírsz? Mi történt? Jól
vagy? – a hangja aggódó volt.
- Nincs… semmi baj – nyeltem nagyokat,
és elmaszatoltam a könnyeim. – Csak hallanom kellett… a hangodat…
- Oké – felelte kissé bizonytalanul. –
Biztos minden rendben?
- Igen. Minden – válaszoltam gyorsan,
majd még hozzátettem. – Szia, Bill!
Olyan gyorsan kinyomtam, hogy már nem is
hallottam, hogy mit reagált rá. Én pedig abban a pillanatban heves zokogásba
kezdtem. Úgy éreztem, hogy az egész csak egy rossz álom.
Bill és én fiatalon házasodtunk össze,
de sosem gondoltam, hogy ez probléma lenne a későbbiekben. Neki ott volt ugyan
a Tokio Hotel, ami az élete elég nagy részét töltötte be, de attól fogva, hogy
megismerkedtünk, én még nagyobbat. Szerettük egymást. Vajon mi történt?
Ébredésemet követően 1 héttel
kiengedtek. Rettegtem. Jacob rendkívül rendes srácnak tűnt, de mégis féltem
vele menni. Idegen volt számomra, akárcsak a lakás, ahová vitt.
- És ez itt a szobánk – rám pillantott,
majd hozzátette: - Ami mostantól természetesen a te szobád lesz. Én elleszek a
nappaliban a kanapén.
- Köszönöm – szólaltam meg halkan, mire
megeresztett egy félmosolyt.
- Neked mindent, kicsim.
Rosszul éreztem magam, hogy így alakult
a helyzet. Éreztem, hogy Jacob szeret, de számomra csak egy idegen volt.
- Jacob! – szólítottam meg, mire
elvigyorodott. – Mi az? – kérdeztem értetlenül.
- Semmi, csak szinte soha nem hívsz
Jacobnak. Csak Jake.
- Oh, sajnálom – mentegetőztem
feszülten.
- Semmi baj. Úgy hívsz, ahogy szeretnél.
- Jó a Jake! – vágtam rá gyorsan. –
Szóval Jake… Sajnálom… ezt az egészet.
- Nem a te hibád.
- Tudom, de…
- Nincs de – fogta meg a vállamat
gyengéden. – Szeretlek! És tudom, hogy te is szeretsz. Átvészeljük!
- Pont erről van szó. Én nem emlékszem
rá, hogy valaha is szerettelek! Hát nem érted? – csattantam fel idegesen, mire
nagyot sóhajtott.
- Az orvos azt mondta, megvan rá az
esély, hogy nemsokára emlékezni fogsz.
- Igen. Megvan rá az esély. De mi van,
ha nem? Mi van, ha soha nem fogok emlékezni erre az életemre? Hogy valaha is
szerettelek.
- Én bízom benned! – vette kezeibe az
arcom, és egy lágy csókot lehelt a homlokomra, majd magamra hagyott a szobában.
Nagyot sóhajtottam, és leültem a hatalmas
franciaágyra. Becsuktam a szemeim, és megpróbáltam emlékezni. Az utolsó dolog,
amire emlékeztem, az volt, hogy Billel vacsoráztunk egy étteremben. Utána már
csak az van, hogy felébredek a kórházban.
- A fenébe – dőltem hátra az ágyon, majd
mélyet sóhajtottam.
Aztán eszembe jutott valami. Talán, ha
megfogok néhány tárgyat, az segít emlékezni.
Felálltam, és az íróasztal felé
indultam, ami pont az ablak alatt volt. Kihúztam a legfelső fiókot, ami tele
volt iratokkal. Útlevelek, számlák, igazolványok tömkelege tárult elém.
A második fiókban fotók voltak, és
néhány emléktárgy. Kivettem egy képet, amin Jake és én csókolóztunk. Érdeklődve
simítottam rajta végig a kezem. Semmi. Az égvilágon semmi érzés, gondolat, vagy
emlék nem fűzött ahhoz a képhez. Már-már kezdtem kételkedni benne, hogy ébren
vagyok. Mielőtt azonban visszaraktam volna a képet, megfordítottam. Egy dátum
volt rajta, és egy kis szöveg: „2009. december 21. 2 hónap♥”
Gyorsan megfordítottam, és visszadobtam a
fiókba.
Volt még egy fiók. Az utolsó.
Visszatoltam az előzőt, majd kihúztam a legalsót. Először azt hittem, rosszul
látok. Egy fekete pulóver volt benne, rajta óriási fehér betűkkel: „Bill
Kaulitz”. Jól emlékeztem erre a pulcsira…
„-
Hoztam neked valamit.
-
Mit? – csillantak fel a szemeim.
-
Ezt – húzott elő a háta mögül egy nagy fehér dobozt, majd átadta.
Egy
puszit nyomtam a szájára, aztán bontogatni kezdtem az ajándékot.
-
Te nem felejtetted el – néztem a szemeibe vigyorogva, mikor a dobozból előhúztam
a „Bill Kaulitz” felirattal díszített fekete pulcsit. Mosolyogva magamhoz
szorítottam, mire ő vigyorogva nézett rám.
-
Ahogy ígértem, az első példány.”
Megtartottam. Ez jelent valamit. Az
ember nem tart meg személyes holmikat az exétől. Kivéve ha… nem. Az lehetetlen.
Nem érezhetek iránta semmit. Elváltunk. De ezt az 5 évvel ezelőtti énem nem
tudja. Viszont az 5 évvel későbbi énem egy pulcsit rejteget az íróasztala
fiókjában. Az exétől kapott pulcsiját. Normális vagyok én?
- Valószínűleg nem – motyogtam, mikor
kiemeltem a ruhadarabot a fiókból, és megpillantottam az alatta heverő emlékek
sokaságát.
Rengeteg fénykép Billről és rólam, az
esküvőnkről, valamint milliónyi emléktárgy és levél ugyancsak mind Billtől.
Kivettem az egyik levelet és beleolvastam:
„…
Szeretlek! Őrülten szeretlek, drága Cassie! Soha nem akarlak elveszíteni, és
nem is foglak, mert tudom, hogy Te is szeretsz. Egyszer feleségül veszlek,
meglátod…”
- Bill – sóhajtottam fel mosolyogva.
Azonban ahogy az emlékek elborították az
agyamat, és ahogy kezdtem magamban felidézni a szebbnél-szebb közös
pillanatokat – amik lelki szemeim előtt teljesen olyan pontossággal jelentek
meg, mintha csak újra átélném őket –, az arcomról hirtelen lefagyott az a
mosoly.
Idegesen visszadobtam a levelet a
fiókba, majd be is csuktam azt.
- Mit csinálsz? – hallottam meg egyszer
csak egy hangot a hátam mögül.
Gyorsan megfordultam. Jake volt az.
- Én csak… - zavarodottan hátramutattam
a fiókra, miközben kerestem a szavakat. De végül úgy döntöttem, nem kertelek. –
Te tudtad, hogy megtartottam a régi dolgaimat az exemtől?
- Igen, néhány dolgot. Az ex-férjedtől.
Azt hiszem… hogyis…Will, ugye? – kérdezte elgondolkodva.
- Bill – feleltem mogorván.
Talán egy kicsit mogorvábban is, mint
kellett volna.
- Bill! Majdnem – mosolyodott el, én
pedig idegesen folytattam:
- Jake, ez nem néhány dolog! – újra
kihúztam a fiókot. – Minden itt van! Közös fotók, ajándékok, levelek tőle…
Szerinted ez így helyes?
- Nézd – közelebb jött, és a vállaimra
tette a kezeit. – Amikor összeköltöztünk, megkérdezted nem bánom-e, ha
megtartasz pár emléket az ex-férjedtől. Én pedig azt feleltem, hogy nem. Ez nem
bűn. Tudom, hogy Billel elváltatok, és te engem választottál utána. Bízom
benned.
- Ez akkor sem normális dolog –
fordítottam hátat Jake-nek, és idegesen a hajamba túrtam.
Egyszerűen nem értettem, hogy őt, hogy
nem zavarja ez a dolog. Hiszen a régi életem van abban a fiókban.
Bill gondolata nem hagyott nyugodni.
Folyton-folyvást csak ő járt a fejemben, és ez már szinte az őrület határára
sodort. Muszáj volt valamit tennem…
- Én most elmegyek – fordultam újra Jake
felé, mire ijedten nézett rám.
- Tessék? Hová?
- Csak egy kicsit. Sétálni. Muszáj friss
levegőt szívnom – mondtam, miközben leakasztottam a kabátomat a fogasról.
- De hát… ki sem ismered magad itt, Los
Angelesben.
- Nem megyek messzire – motyogtam, majd
miután gyorsan elköszöntem, elhagytam a lakást.
Valóban idegen volt minden, de
igyekeztem észben tartani az útvonalat, amin áthaladtam. Minél tovább
gondolkodtam, annál biztosabb voltam benne, hogy tudni akarok Bill hollétéről.
Addig rágódtam, míg aztán azon kaptam magam, hogy Bill testvérét, Tomot hívom.
- Igen, tessék!
- Szia, Tom! Cassie vagyok!
- Cassie? Cassie Davis? – kérdezte
meglepetten.
- Igen – válaszoltam mosolyogva.
Már hiányzott Tom hangja. Nagyon jó
barátok voltunk.
- Te jó ég! Mi van veled? Nem beszéltünk
már vagy… 5 éve…
- Igen, tudom… Kérdésedre válaszolva,
nem túl jól, de…
- De?
- Tudom, hogy furcsa, de kérdeznék
valamit.
- Mondd csak!
- Berlinben laktok még?
Annyira szerettem volna látni őket, hogy
szinte megremegett a hangom az izgatottságtól.
- Nem – jött a válasz. – Los Angelesbe
költöztünk, úgy 3 éve.
A válasz szinte sokkolt. Azt hittem
viccel.
- Tom, most csak viccelsz velem?
- Nem – nevetett. – Már miért viccelnék?
- Csak… ez őrület! Én is Los Angelesben
lakom.
- Tényleg? Ha ezt Bill tudná…
- Mi lenne?
- Semmi-semmi, hagyjuk – vágta rá
gyorsan. – Na, de miért is fontos, hogy hol lakunk? Talán meglátogatsz? –
kérdezte nevetve.
- Ami azt illeti…
- Billnek van egy cége. A Bridges-roadon
van, a St. Cloud térrel szemben. Meg fogod találni, hatalmas épület. Az ideje
nagy részét ott tölti, mint most.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Mert jót tenne neki, ha meglátogatnád.
Még annak ellenére is, hogy valószínűleg nem akarod visszafogadni Őt. Bár, ha
már itt tartunk, neki kéne téged, de ezt most hagyjuk…
- Nézd Tom, én…
- Ne mondj semmit, Cassie! – vágott a
szavamba. – Csak kérlek, menj el hozzá!
- Oké – bólogattam. – Figyelj csak, Tom!
- Igen?
- Te vagy a világon a legjobb testvér!
- Kösz, tudom! – felelte nevetve.
Szinte magam előtt láttam az önelégült
arcát.
- Nem változtál – mosolyogtam.
- Kellett volna?
- Nem. Egyáltalán nem.
- Akkor jó. Bocs, de most le kell
tennem. Dolgom van, ha nem haragszol…
- Nem, dehogy – vágtam közbe sietve. –
Köszönök mindent, Tom!
- Nincs mit, szia!
- Szia!
Izgatott lettem, és úgy döntöttem
azonnal felkeresem Billt. Fogtam egy taxit, és nem telt bele fél óra, máris ott
voltam. Egy hatalmas divatcége volt. Hát, teljesült az álma…
Ahogy beléptem az óriási épületbe, a
lifthez siettem. A recepciós hölgy azt mondta, hogy a hatodikon van Bill
irodája, így hát oda mentem. Azonban mikor kiszálltam a liftből, egy másik
hölgy sietett felém.
- Segíthetek valamiben?
- Igen. Bill Kaulitzhoz jöttem. Az
irodájában van? – mutattam a „Bill Kaulitz” táblával ellátott ajtóra.
A fiatal lány vetett rám egy lenéző
pillantást, majd gúnyosan odavetette:
- Időpontja van?
- Nincs. A látogatásomat meglepetésnek
szántam – válaszoltam élesen, mire megejtett egy gúnyos vigyort.
- Akkor nem fog menni. Mr. Kaulitz most
nagyon elfoglalt – mondta könnyedén, majd hátat fordított nekem, és
visszatipegett az íróasztala mögé. – Ja, és még valami! Mr. Kaulitz nem szereti
a meglepetéseket – tette hozzá még félvállról, mire kedvem lett volna felpofozni.
- Ó, igen? És ki vagy te, hogy ennyi
mindent tudsz róla? – tettem fel a kérdést idegesen, mire még jobban
elvigyorodott.
Szórakoztatta a helyzet. Engem már annál
kevésbé…
- A titkárnője.
- A titkárnője, hát persze – vigyorogtam
rá gúnyosan. – Akkor mondok én neked valamit. Akár tetszik, akár nem, beszélni
fogok Billel. Mégpedig most – indultam el az ajtó felé, és határozottan be is
nyitottam.
Ott ült Ő. Egy hatalmas, fekete, bőr
forgószékben. Óriási, barna szemeivel vizslatott, miközben száját egyre csak nyitogatva
megszólalni próbált. Ám egy hangot sem adott ki. Ledermedt, akárcsak én az ő
látványától. Rengeteget változott, szinte már kételkedtem benne, hogy ő az. De
mikor belenéztem azokba a hatalmas mogyoróbarna szemekbe, minden kétségem
elszállt.
- Elnézését kérem, Mr. Kaulitz, de ez a
nő…
- Semmi gond, Maggie, ismerem a hölgyet
– vágott Bill titkárnője szavába.
A lányhoz beszélt, de végig az én
szemeimbe bámult.
- Maggie, magunkra tudnál hagyni minket?
– folytatta Bill változatlan pozícióban, változatlanul nyugodtan.
Ekkor Maggie-re pillantottam, aki
láthatólag sértődötten ugyan, de végül kivonult az irodából, maga után jó
hangosan becsapva az ajtót.
Tudtam, hogy nehéz lesz, de ugyanakkor
azt is, hogy muszáj vele beszélnem.
- Meglepetés – eresztettem el egy
félmosolyt, mikor végre összeszedtem magam.
Bill még mindig ugyanúgy ült, már
kezdtem azt hinni, hogy odafagyott ahhoz a székhez. Aztán kisvártatva
megszólalt:
- Ennél meglepettebb nem is lehetnék.
Mosoly ült ki az arcomra, akaratlanul
is, ahogy rá néztem. Annyira megváltozott…
Hollófekete haja már a múlté volt,
helyette szőke lett, és sokkal rövidebb. Borosta borította az arcát, ami
ugyancsak szokatlan volt. Arról már nem is beszélve, hogy újabb piercingeket
viselt, és legnagyobb meglepetésemre még gyúrni is járt, hiszen épp elég
izmosnak tűnt.
- Miért vagy itt? – kérdezte hirtelen
zavarodottan.
Láttam a szemeiben a fájdalmat, a
szomorúságot, és ez fájt…
- Beszélnünk kell!
Felsóhajtott, és lassan felállt, majd
odajött hozzám, egész közel. Mélyen a szemeimbe nézett, én pedig nem győztem
gyönyörködni az övéiben.
- Miért? – suttogta lehunyt szemekkel,
majd lehajtotta a fejét, és inkább a padlót bámulta.
- Ó, Bill – suttogtam erőtlenül, majd a
nyakába borultam. Olyan szorosan öleltem magamhoz, mint még talán soha. Ő volt
számomra a valóság egyetlen darabkája a jelenlegi hazug világomban. Pár
másodperces késéssel ugyan, de hatalmas karjai körém fonódtak, én pedig nagyot
szippantottam a ruhája illatából. Talán két-három perc is eltelt így, és mi
csak csendben bújtunk egymáshoz. Béke és nyugalom járta át a testem, és azt
akartam, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. De mint minden jónak, ennek is
vége szakadt.
- Miért Cassie, miért? És miért pont
most? – kérdezgette esedezve. – Pont most, amikor…
- Bill, én… - gyorsan a szavába vágtam,
de azt sem tudtam, mit mondjak. Szánalmasnak éreztem magam. – Nekem
autóbalesetem volt.
- Tessék?
- Súlyos agysérülést szenvedtem, több
mint egy hónapig kórházban voltam – folytattam csendesen a padlót fixírozva.
- Édes Istenem, de ugye jól vagy? Nincs
komoly bajod, ugye? – fogta meg a kezem aggódva.
- Nem nincs – suttogtam könnyes
szemekkel, majd nyeltem egy nagyot és folytattam: - Leszámítva azt, hogy nem
emlékszem semmire az elmúlt körülbelül 5 évből.
- Micsoda? – kérdezte nagy szemekkel,
szájtátva.
Hirtelen még a kezemet is elengedte.
- Semmire nem emlékszem, Bill! Semmire,
ami az elmúlt 5 évben történt. Sem a válásunkra, sem az elköltözésemre, még a
mostani élettársamra sem, ami elég ijesztő, mert most vele lakom – magyaráztam kínomban
nevetve, mire végigsimított a vállaimon.
- Azt akarod mondani, hogy mikor
felébredtél, abban a hitben voltál, hogy még a feleségem vagy?
Őszinte döbbenettel nézett rám.
- Igen – feleltem csendesen.
- Ezt nem értem – túrt a hajába
zavartan. – Ilyen lehetséges?
- Igen. Az agysérülések után az agy néha
furcsán viselkedik. A doki szerint meg van rá az esély, hogy újra emlékezzek.
- Szóval, az is lehet, hogy sosem fogsz?
- Előfordulhat – bólintottam.
Ő csak idegesen hátat fordított, majd
nagyon halkan megkérdezte:
- Miért vagy itt?
- Hogy segíts. Minden olyan zavaros…
Tudni akarom, hogy mi történt kettőnkkel – tettem hozzá óvatosan, mire újra
felém fordult.
- Tudni akarod? Hát elmondom – indult el
az íróasztalához, mire én is követtem.
Leült a székébe, és intett, hogy én is
üljek le a vele szemben látható székre. Nemet mondtam. Nem tudtam volna
nyugodtan ülni.
- Az igazság az, hogy én sem tudom,
miért lett vége. Mindenesetre elmondom, hogy te, mit mondtál – sóhajtott egy
nagyot és az asztalon heverő papírjait kezdte igazgatni. Kíváncsian méregettem,
mire folytatta: - Azt mondtad nem akarsz családot. Nem akarsz engem, sem pedig
gyerekeket tőlem. Azt mondtad, hogy megfojtalak a szeretetemmel és az állandó
„családmániámmal”…
Azt hittem, rosszul hallok. Nem akartam
elhinni, hogy ilyesmiket mondtam az egyetlen embernek, akit a világon mindennél
jobban szerettem.
- Ez…
- Ja, és még azt is hozzátetted, hogy
hiba volt összeházasodnunk, mert azóta vagyok ilyen.
- Milyen?
- Én is ezt kérdeztem akkor tőled. Azt
felelted, azóta jött elő a „családmániám”. Ami persze abból állt, hogy annyira
szerettelek, hogy veled akartam leélni az egész életem. És igen, felvetettem az
ötletet, hogy otthagyhatnám a bandát, és koncentrálhatnánk a családtervezésre.
De nem, te szabadságot akartál…
- Bill, én iszonyúan sajnálom…
- Nem kell, Cassie… Számtalanszor
hallottam ezt tőled közel egy évig, mikor még próbálkoztam helyrehozni a
kapcsolatunkat…
- Közel egy évig…? – kérdeztem könnyes
szemekkel.
- Igen – bólogatott. – Közel egy évig,
amíg el nem váltunk, és amíg persze távoltartási végzéssel nem fenyegettél.
Illetve az ügyvéded fenyegetett, ugyanis mi addigra már nem is nagyon
beszéltünk…
- Úristen… - suttogtam megtörten. –
Bill, én tényleg rendkívül sajnálom, és…
- Cassie, nézd! Én már túltettem magam
ezen, oké? Sokat szenvedtem, és igen, volt olyan, amikor azt hittem, hogy nem
élem túl, de végül megküzdöttem az érzéssel és a fájdalommal. Te is tovább
élted az életed, nekem is ezt kellett tennem. Végre sikerült is erre most meg…
- Bill…
- Cassie, kérlek, most menj el!
Ez a mondat egy éles tőrként hatolt a
szívembe. Nem akartam ezt hallani. Tőle nem. De nem tehettem mást, végül
zokogva ugyan, de távoztam.
Mikor hazaértem, Jake a nappaliban várt.
Aggódva nézett rám…
- Cassie, kicsim, hol voltál? Ugye nem
esett bajod?
- Nem. Csak sétáltam.
- Aggódtam érted – fogta meg a kezem
kedvesen.
- Nem kellett volna, mondtam, hogy jól
leszek.
- Tudom, tudom, tudom…
- Most elmegyek zuhanyozni.
Elmentem fürödni, és korán lefeküdtem.
Nagyon felzaklattak az események Billel.
Az elkövetkezendő napokban próbáltam
megnyugodni, és megismerkedni az új életemmel. Többet jártam az utcára, hogy
megismerjem a környéket, és a lakást is megpróbáltam „felfedezni”.
Egyik nap, mikor takarítottam, olyan
dolgot fedeztem fel, ami nem hagyott nyugodni, és újra felkavart bennem minden
érzelmet, amit már megpróbáltam magamban mélyen eltemetni.
Az egyik szekrényemben egy naplót
találtam. Az én naplómat.
Először megijedtem. Féltem, hogy olyan
dolgokat tudok majd meg, amik nem fognak tetszeni. De aztán a félelmemen
felülkerekedett a kíváncsiságom.
Találomra felcsaptam valahol, és
beleolvastam:
„2010.
március 3. Ma Jake-kel arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha összeköltöznénk.
Ő hozta fel, és nekem abszolúte nem tetszik az ötlet. Szeretem a lakásomat, és
nem akarok elsietni egy ilyen fontos döntést. Főleg addig nem, amíg még
gondolok Billre…”
„2011.
október 24. Ma megint Billel álmodtam. Szeretném már végre elfelejteni Őt.
Rossz érzés így Jake-kel lenni, olyan mintha becsapnám őt…!”
„2012.
január 5. … újévi fogadalmak:… végre kiverni a fejemből Billt!...”
„2012.
december 8. Egyre többet gondolok arra, hogy talán fel kéne keresnem Billt, és
bevallani neki, hogy még mindig szerelmes vagyok belé. De nem akarom megbántani
Jake-et, annyira kötődünk egymáshoz…”
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy rájöjjek,
valójában mit is kell tennem.
A nappaliba siettem, ahol Jake a tévét
nézte.
- Kész is vagy, kicsim? – nézett rám
mosolyogva.
- Még nem.
- Siess, mert utána szeretnék neked
mutatni valamit.
- Beszélnünk kell!
- Mi a baj?
- Ez.
- Mi? – nézett rám értetlenül.
- Te szeretsz, és vágysz rá, hogy
visszakapd a te Cassiedet. De én már többé nem leszek ugyanaz.
- Dehogyisnem, kicsim, ne mondj ilyet…
- Nem, Jacob! Nem leszek! Tudom. Nagyon
kicsi az esély rá. Én megpróbáltam, de nem megy. A múltkor elmentem Billhez…
- Billhez? Az ex-férjedhez?
- Igen, Billhez. Szeretem őt, és úgy
gondolom, igazságtalan lenne veled szemben, ha ezek után még magam mellett
tartanálak. Félre ne érts, nagyon kedves srác vagy, de én még mindig Billt
szeretem, és azt hiszem, ez a baleset esélyt adott arra, hogy kijavíthassam a
hibáim.
- Cassie, ez butaság. Megvolt rá az
okod, hogy szakíts vele…
- Ostoba voltam! Fiatal és ostoba!
Lehet, hogy akkor úgy gondoltam, hogy jót teszek, de mi van, ha tévedtem?! Mi
van, ha ez a baleset azért volt, hogy megmásítsam azt a rossz döntést.
- Cassie, ugye ezt te sem gondolod
komolyan? Őrült vagy! Ő beszélte tele a fejed?
- Nem. Lehet, hogy őrült vagyok, de ezt
akarom – vigyorodtam el, majd az ajtóhoz rohantam, és úgy, ahogy voltam, kabát
nélkül kiviharzottam a lakásból.
Azonnal fogtam egy taxit, és Bill
cégéhez vitettem magam. Megtudakoltam, hogy Bill, hol tartózkodik éppen, és oda
siettem.
- Bill, el kell mondanom va…
Ahogy benyitottam az irodába,
elkiabáltam magam, de befejezni már nem tudtam a mondandóm, ugyanis a látvány,
ami elém tárult, egy csapásra elhallgattatott.
Legalább egy tucat öltönyös férfi ült
egy hatalmas asztalnál, és hallgatta Billt, aki egy kivetítő előtt magyarázott.
Pontosabban magyarázott volna, ha én nem szakítom félbe.
- Oh, elnézést – kaptam a szám elé a
kezem, majd épp kifelé hátráltam volna, mikor az egyik férfi megszólalt:
- Csak tessék, kisasszony!
- Én csak… - kezdtem bátortalanul. –
Beszélni akartam Mr. Kaulitz-cal, de úgy látom, most épp nem alkalmas –
nevettem fel kínomban.
- Mondja csak, kedves hölgyem! –
mosolygott rám egy másik férfi, mire Bill elvigyorodott.
- Én csak – kezdtem bizonytalanul, és a
vigyorgó Billre néztem. – Azt szerettem volna mondani Mr. Kaulitznak – mutattam
az említettre. - … hogy rendkívül sajnálom, ami több mint 5 éve történt. De azt
sajnálom a legjobban, hogy ennek az egésznek meg kellett történnie, ahhoz, hogy
erre rájöjjek. Hogy rájöjjek arra, hogy hülyeséget csináltam, és hogy még
mindig mennyire szeretem – csuklott el a hangom hirtelen, mire Bill odasietett
hozzám, és megfogta a kezem.
- Cassie – suttogta.
- Sajnálom Bill! Nagyon szeretlek!
Megtaláltam a naplóm, amit akkor kezdtem írni, amikor elváltunk. Minden benne
van, ami azóta történt, és te minden bejegyzésben szerepelsz – szipogtam
mosolyogva. – Soha nem tudtalak téged elfelejteni, egyszerűen csak féltem
bevallani, hogy veled igenis komolyra fordultak a dolgok. Őrülten szeretlek,
Bill!
Nem érdekelt az a rengeteg ember, aki
minket nézett, nem érdekelt Jake, nem érdekelt a világ! Csak Billt figyeltem,
aki továbbra is szótlanul szorította a kezem. Nem bírtam tovább, így hát
könnyeimet nyelve, halkan megkérdeztem:
- Mit mondasz?
Egy darabig csak nézett a szemeimbe, de
aztán elvigyorodott.
- Azt, hogy a második esküvő az igazi…
Mint mindig..wow :DDD Miért írsz ilyen jól? Tehetséges vagy Diane, nagyon is :) Imádom ezt a novellát :) Egyik kedvencem *.*
VálaszTörlésJézusom...nagyon szép lett! *_* Ez az eddigi kedvenc novellám tőled! Bevallom kicsit bekönnyeztem, mert hát mostanában kicsit érzékeny vagyok az ilyen romantikus dolgokra, de ez valami irtó jó lett! ^.^ Puszi Diane
VálaszTörlésJaaaaj, csajok, annyira köszönöm! *-* Csodásak vagytok! ♥ puszii
VálaszTörlésAnnak idején még olvastam, valahol máshol ezt a novelládat, és akkor is nagyon tetszett. Az egész történet egyedi (ezelőtt még nem láttam ilyen témájút), és átlehet érezni. C: Végig azon izgultam, mi lesz a vége, és reméltem, hogy jó. Az előttem szólókhoz csatlakozva én is imádom ezt a műved.^^
VálaszTörlés(Bocsánat, kissé levagyok maradva, de végül a "Cruel Intention" című sztoriddal mi lett? Az volt a FIJ mellett a kedvencem.:))
Nagyon köszönöm, próbálok mindig úgy írni, hogy át lehessen érezni az érzelmeket, és ezek szerint azért sikerül valamennyire. Ez felettébb boldoggá tesz! :) Vicces, hogy ezt kérdezed, mert pont ma olvasgattam vissza a Cruel Intention-t (ami egy "kicsit" háttérbe szorult mostanság), és azon tűnődtem, vajon folytassam-e vagy sem. Vajon érdekel-e valakit?! Ezek szerint azért igen. :) Azt hiszem nekiállok abból is egy résznek. ;)
TörlésMég egyszer köszönöm a soraid, igazán jól estek. :) xoxo
Hát tényleg meg fagyott mert még este mutatta a komim. :/
VálaszTörlésNagyon szép munka :) Mintha ott lettem volna és úgy láttam az egész történetet :)
Imádom :) <3 Puszi
Köszönöm :)♥
VálaszTörlés