5. rész – Első

Tudtam, hogy nehéz lesz, hiszen az én sulimba jár, méghozzá az én évfolyamomba. Most mit mondhatnék, szenvedtem.

A hétfő amúgy is egy utálatos nap, hiszen nyolc órám van, amiből az utolsó kettő dupla irodalom. Utálom a német irodalmat! Mikor végre kicsengettek az utolsó óráról is, igazi felüdülés volt. Ráadásul Billel sem találkoztam egész nap. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis egész tűrhető napot hagyhatok magam után. Azzal azonban nem számoltam, hogy még közel sem volt vége.

Ahogy kiértem az iskola kapuján, menten kővé dermedtem. Bill állt velem szemben.

- Szia! – köszönt rám halkan.

Megszólalni sem bírtam. Nagyot nyeltem, majd mintha észre sem vettem volna, kikerültem és tovább mentem. – Thea, Thea várj! – lépdelt utánam sietősen, majd újra az utamat állta. – Kérlek hallgass meg!

Annyira fájt újra látnom őt, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Mi nem egy kategória vagyunk.

- Miért, Bill? Miért? Csak egy okot mondj, miért hallgassalak meg!

- Tudom, hogy hülye voltam…

- Nem Bill. Én voltam hülye, hogy egy percig is azt gondoltam, hogy te és én… mi… hogy lehet köztünk valami…

- Hé, hé, hé, várjunk csak?! Te miről beszélsz, miért ne lehetne?

- Mindegy. Ez lényegtelen.

- Dehogy lényegtelen. Honnan veszed ezt az egészet?

- Tényleg mindegy. A lényeg, hogy igaz. Te menő vagy, népszerű, mindenki szerelmes beléd, én pedig... egy senki vagyok.

Bill felhúzott szemöldökkel hallgatott, majd felsóhajtott.

- És ha ez a „menő” srác ezzel a „senkivel” akar járni?

- Már miért akarna? Pont ez a lényeg, hogy nem illenek össze!

- Az összes tini filmben így történik – nézett rám összeszűkült szemekkel. – Menő srác, nem menő csaj.

- Azok filmek – szóltam unottan, majd hátat fordítva neki, elindultam.

- Oké, oké, és mi van, ha néha a dolgok úgy történnek, mint a filmekben? – sietett utánam, majd újra megállított és szembe fordított magával.

- Miért? – néztem rá megviselten.

Nem tudtam, hogy miért kínoz, miért próbálja elhitetni velem, hogy komolyan sajnálja, ami történt. Bizonyára csak bűntudata van. Vagy egyszerűen csak sajnál. Nem tudom, hogy melyik rosszabb.

- Lássuk csak – vett egy mély levegőt. – mondjuk azért, mert ez a „menő” srác valójában nem is annyira menő, mint ahogy azt mások gondolják. Mert attól függetlenül, hogy állítólag minden lány szerelmes belé, mégis ő az, aki esténként egyedül alszik el. Ő az, akinek ugyanúgy álmai vannak, amikért meg kell küzdenie, hogy valóra váljanak, és mindennél jobban szeretné, hogy az a lány, akit kedvel, viszont kedvelje őt.

Szólni sem tudtam a meglepettségtől. Úgy hadart, hogy mondjuk időm se volt felfogni a hallottakat. Meghökkentségemet kihasználva megfogta a kezeim, közelebb húzott magához és folytatta: - Talán még azért, mert ez a „senki” valójában nem egy senki, hanem egy nagyon kedves és csinos lány, aki csak azt szeretné, hogy végre figyeljenek rá. Hogy végre szeressék és tiszteljék.

Ezt komolyan jól értettem? Azt mondta, hogy kedves és csinos vagyok? Teljesen lefagytam. Csak bámultam bele azokba a hatalmas barna szemekbe és úgy éreztem, hogy elvesztem.

- Pénteken, az a buli – még nem fejezte be, újra mozogni kezdtek ajkai. – Én összezavarodtam, sajnálom. Féltem, hogy túl gyors lesz minden, hogy valami olyat teszek, amivel megijesztelek. De úgy látom, így is sikerült elmarnom téged magam mellől. Kérlek, ne haragudj rám!

Óvatosan kezeibe vette az arcomat, én pedig még mindig síri csendben álltam. A szívem zakatolt, a végtagjaim reszkettek, mint a nyárfalevél, félő volt, hogy összeesek. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy mit feleljek. Az eszemre hallgassak, vagy most az egyszer végre a szívemre?

- Thea, kérlek, bocsáss meg!

Tudtam, hogy mondanom kell valamit, nem húzhatom tovább.

- Bill, én – nagyot sóhajtottam, és elfordítottam a fejem, óvatosan lerázva magamról a kezeit.

- Megcsókolhatlak?

Mintha a távolból hallottam volna a hangját, ám mégis kristálytisztán. Időm sem volt felfogni, önkéntelenül is újra a szemeibe néztem és egy aprót bólintottam. Egy pillanat tört része alatt kezei újra az arcomon voltak, ajkait pedig az enyéimhez szorította.

Először csak egy hosszú puszit adott, de mikor a kezeimmel ösztönösen átkaroltam a nyakát, talán ettől felbátorodva, a nyelvét átcsúsztatta a számba. Nagyon óvatos volt, finomkodó és végtelenül romantikus. Még soha nem éreztem ilyet. Nem tartott soká, legalábbis én úgy éreztem. Mikor pedig ajkaink elváltak egymástól, én azonnal tudtam, hogy ez nekem még nem elég.

- Ezt vehetem igennek?

- Tessék? – kérdeztem vissza esetlenül. Hirtelen elvesztettem a fonalat. Mit is kérdezett, mielőtt ezt a csodás dolgot megtettük volna?

Elvigyorodott, a szeme csillogott. Ez csak jelent valamit, nem?

- Megbocsátasz?

Epekedve néztem rá. Semmi mást nem tudtam, csak azt, hogy újra meg kell kóstolnom azokat az édes ajkakat.

- Csinálhatnánk még? – bukott ki belőlem a kérdés hirtelen, mire derűsen pillantott vissza rám.

- Mit?

Ennél már nem lehetett volna cikisebb a helyzet, még direkt szívatott is.

- Amit előbb csináltunk – feleltem szemlesütve.

Annyira új volt nekem ez az egész. Fogalmam sem volt, hogy működnek ezek a dolgok. Teljesen hülyét csináltam magamból.

- Erre gondolsz? – kérdezte hirtelen, majd újra megcsókolt.

Még az elsőnél is jobb volt, ha ez lehetséges egyáltalán. Mindketten sokkal felszabadultabbak lettünk. Újfent átkaroltam a nyakát, ő pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához. Ahogy nyelveink ritmusos táncba kezdtek, kezei lecsúsztak a csípőmre, az enyéim pedig hollófekete hajába túrtak. Ez a csók sokkal tovább tartott, mint az előző, és sokkal szenvedélyesebb volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.

- Határozottan erre gondoltam – haraptam az alsó ajkamba, mikor befejeztük.

- Szóval? Mi az ítéletem? – simított végig az arcomon, miközben a tekintetem fürkészte.

- Persze, hogy megbocsátok!

Két ilyen csók után? Az életemet is odaadnám, ha azt kérné.

- Azért szeretnélek még kiengesztelni. Mit gondolsz a... fagyiról?

- Hideg és olvad – vágtam rá vigyorogva.

- Nagyon vicces – vigyorogta el magát ő is. – Úgy értettem, szereted-e? Bár, ki ne szeretné a fagyit?

- A laktózérzékenyek? – kérdeztem vissza komolyan.

- Az vagy?

- Nem – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Akkor irány a fagyizó. Nem messze innen van is egy.

- Nem kell kiengesztelned, Bill! És egyébként sem lehet, haza kell mennem.

- Akkor hazakísérlek, és közben megeszünk egy fagyit. Na?

- Nem szállsz le a fagyi témáról, igaz?

- A-a – úgy rázta a fejét, mint egy rosszcsont kisgyerek. – Fagyit akarok!

- Hát jó – bólintottam, és elindultunk.

- Milyen napod volt?

- Egész jó. Most már – motyogtam. – Neked?

Az tény, hogy sikerült feldobnia.

- Nekem borzalmas. Frau Fitzer már megint rám szállt. Ráadásul egész nap kerestelek, de folyton elkerültük egymást.

- Tényleg? – kérdeztem vissza hitetlenül, mire bólogatni kezdett.

Hirtelen eszembe jutott valami.

- Te is hallottad a pletykákat?

- Milyen pletykákat?

- Rólunk... – köszörültem meg a torkom. – Kettőnkről.

- Ja, a péntek esti buli, igaz?

- Igen – helyeseltem.

- Igen, hallottam őket.

Ennyi? Ez a reakció? Hallotta őket?

- És... nem zavar? – érdeklődtem homlokráncolva.

- Egy cseppet sem. Mi ketten tudjuk, mi az igazság. A többiek meg kit érdekelnek, nem igaz? – fordult felém mosolyogva, majd valószínűleg, arckifejezésemet látva megállt és teljes testével felém fordult. – Bár, most, hogy láttak minket csókolózni az iskola előtt... nem hinném, hogy ezek után hinne nekünk bárki is. De ne törődj velük, rendben? Ezeknek az embereknek nincs jobb dolguk, mint ilyen ostoba koholmányokat terjeszteni. Azt sem érdemelnék meg, hogy leköpd őket. Na gyere, milyen fagyit kérsz?

Észre sem vettem, hogy már a fagyizó előtt állunk, ami pár saroknyira van a házunktól. Bill odahúzott maga mellé, és kérte, hogy válasszak az ízek közül.

- Csokoládét és mogyorót szeretnék – feleltem, majd a pénztárcám után kezdtem kutakodni a táskámban. Azonban Bill gyorsabb volt. Rendelt, és a sajátjával együtt az enyémet is kifizette.

- Hadd fizessem ki! – könyörögtem immár útközben hazafelé.

- Szó sem lehet róla! Meghívtalak.

- De...

- Hiába töröd magadat, makacs és önfejű vagyok – vigyorgott rám elbűvölően.

Valóban ezt mondtam volna? Elbűvölően? Igen, azt hiszem, ekkor szerettem belé, ha lehet, még inkább...

- Figyelj Thea, ami pénteken történt... tényleg nagyon sajnálom.

- Hagyjuk, jó? Felejtsük el.

Bólogatni kezdett, én pedig szép lassan megálltam.

- Hát akkor... megérkeztünk.

- Szóval itt laksz. Nem messze tőlem – állapította meg.

- Igen.

- Hát akkor...

Kicsit mintha tétovázott volna.

- Holnap találkozunk a suliban – mondtam.

- Igen, mindenképp. De előtte... – lépett közelebb hozzám, és az arcomba lógó hajamat a fülem mögé tűrte. Annyira közel volt, azt hittem a karjaiba omlok az izgatottságtól.

A távolság egyre csak fogyott köztünk, aztán hirtelen megszólalt: - Reggel itt vagyok érted mondjuk negyed 8-ra. Rendben?

Éreztem, ahogy egész testemet elönti a vágy egy másodperc alatt. A vágy, hogy megcsókolhassam. Megszólalni sem tudtam, csak bólogattam.

- Jól van – mosolyodott el, majd egy apró puszit nyomott az ajkaimra. – Vigyázz magadra!

Ellépett mellőlem.

- Oké, te is – mosolyogtam rá szinte elvarázsolva, majd egy halk „szia” után elindultam be a házba.

Amint becsukódott utánam az ajtó, egy hatalmas, levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra. Csak álltam ott, az ajtónak dőlve és bárgyún mosolyogtam hozzá. Azt hiszem akkor döbbentem rá a teljes igazságra: Visszavonhatatlanul beleszerettem Bill Kaulitzba.