Angyal a pokolból – Part 4.

- Hol vagyok?

Egy gyönyörű füves réten ébredtem. Ahogy körülnéztem, szinte tátva maradt a szám. Az ég gyönyörű kék volt, a gyönyörű zöld fűben apró, de annál gyönyörűbb és színesebb kis virágok lapultak, és a levegőben gyönyörű lepkék kergetőztek. A távolból madárszó hangzott, csilingelő nevetéssel és kuncogással vegyítve. Lassan felkeltem a fűből, de rögtön hátra is léptem ijedten, hiszen a mellettem lévő bokor mögül hirtelen kiugrott egy kislány, egy kisfiúval a nyomában. Talán 5-6 évesek lehettek.

- Úgysem kapsz el!

- Majd meglátjuk!

Elmosolyodtam, majd tekintetemmel végigkísértem, ahogy elfutnak. Mindketten fehér ruhában voltak, mint én. A fiú fehér ingecskét és fehér nadrágot viselt, míg a kislányka egy ruhácskát, mint én. Gyönyörűek voltak, és arcuk vidámságot tükrözött. Tehát ők is angyalok?!

- Ugye szép itt? – hallottam meg hirtelen az ismerős hangot a hátam mögül.

Tudtam, hogy Ő az, de meglepett. Lassan megfordultam, és szembe találkoztam Vele…

Rövid ősz haja volt, már-már hófehér inkább, és ugyancsak fehér, hosszú szakálla, ami szinte a derekáig ért. Öreg, ráncos homloka kisimult, és kedvesen mosolygott rám.

- Igen, nagyon szép. Sőt, mi több gyönyörű! Ez itt a…?

- Igen, Annabella, ez itt a mennyország.

- Azta! Ez nem semmi. De hát, hogy kerültem ide?

- Teljesítetted a feladatod.

- Mi volt a feladat? – emeltem tekintetem szemeibe zavartan. – Megmenteni Billt?

- Igen – bólintott.

- De… Bill most belém szeretett – először kérdésnek indult, de aztán rájöttem, hogy én is tudom a választ, hiszen nyilvánvaló.

- Igen – bólintott újra, de most komoran.

- Én ezt akkor most már tényleg nem értem. Megmentettem Billt, oké. De most, mi értelme volt, ha most mégis fájdalmat okozok neki? Hiszen, soha többé nem fogom őt látni. Én ezt nem értem! – mérgelődtem.

- Az előbb azt kérdezted, mi volt a feladat. De nem csak egy feladatod volt. Megmentetted őt, és megtanítottad újra szeretni. Tudod Annabella, az emberek néha elfelejtenek dolgokat. Van olyan, amikor a bánat és a szomorúság erősebb, és olyankor egyszerűen elfelejtkeznek a jó dolgokról, mint például a szeretetről, vagy a szerelemről. De hát ezt neked nem kell magyaráznom…

- Tehát Bill szomorú volt. Ezért is nyúlt a drogokhoz.

- Igen. Bill már több mint fél éve egyedül élt, bezárkózva. Nem beszélt a családjával, barátaival, sőt, mondhatni senkivel. Folyton a tiltott szereken élt, már enni is alig evett. Most pedig, hogy találkozott veled, megmentetted az életét, és beszélgettetek, újra tombolni kezdett benne az ösztön, és újra lángra lobbant benne a szerelem érzése. Felkeltetted benne a vágyat, és a szenvedélyt, hogy újra éljen.

- Örülök. Kedves fiú, megérdemli – motyogtam magam elé, vállamat megvonva.

- De sajnos hiba csúszott a számításba, igazam van?

- Miről beszélsz?

- Az érzéseidről. Szereted.

- Nem, csak kedvelem, ennyi az egész.

- Akkor nem is érdekel, hogy most, mit csinál, igaz?

- De! – vágtam rá gyorsan, majd szégyenkezve lehajtottam a fejem, Ő pedig felnevetett.

- Előttem nincsenek titkaid. Egyébként téged keres. Már 2 napja egyfolytában.

- 2 napja? De hiszen…

- Odalent sokkal gyorsabban megy minden.

- Értem… Láthatom őt még?

- Talán...

* * *

- Elnézést hölgyem! Nem ismer egy bizonyos Annabella Weißt? Barna, hosszú, hullámos haja van, zöld szemei…

- De, itt lakott ebben az olcsó bérházban a sarkon – mutatott egy lepukkant, romos épületre a nő.

- Hogy érti, hogy itt lakott? – húzta fel a szemöldökét Bill.

- Hát szegény lány meghalt, már több mint egy hete. Állítólag megerőszakolta valami elmebeteg, aztán pedig megkéselte… – súgta oda halkan a nő az utolsó mondatot, mire Bill elfelejtett levegőt venni. Még a vér is megfagyott benne.

Halkan megköszönte az információt, majd az egyik ház falának tövébe guggolt, és arcát kezeibe temette. Csak képzelődött? Csak képzelte az egészet? De akkor, ki mentette meg őt? Az nem lehet! Talán egy szellem? Vagy egy angyal? Léteznek egyáltalán ezek a lények?

* * *

- Szóval, Bill tudja, hogy én már…?

- Igen, tudja – bólintott ugyancsak komoran és keserűen.

- De most akkor…?

- Tudod mi a dolgod, ugye Annabella?

- Visszaengedsz hozzá?

- Igen, de nem sokáig. Te már idetartozol.

- Tudom.

Újra ott ébredtem, abban az utcában, ahol Billel találkoztam. Fogalmam sem volt merre induljak Bill lakása felé, hiszen nem emlékeztem, merre mentünk. Addig bolyongtam, míg egyszer csak egy sötét árnyat pillantottam meg a távolban. Tudtam, hogy ő az! Nagyot dobbant a szívem.

Csak álltam ott egyhelyben, és néztem, ahogy közeledik. Léptei egyre hangosabban visszhangzottak a sötét és kihalt kis utcában. Pár méterrel előttem azonban ő is megtorpant. Talán csak ekkor vett észre…

- Bill… – suttogtam, mire lehajtotta a fejét, majd újra rám emelte a tekintetét.

- Bells? – kérdezte remegő hangon. – Tényleg itt vagy?

- Igen Bill, itt vagyok – mosolyodtam el, miközben a szemeimből kicsordult néhány könnycsepp.

Lépteit megszaporázva, szinte oda szaladt hozzám, és szorosan karjaiba zárt.

- Sajnálom Bill, de…

- Ccss! Ne mondj semmit, kérlek! Csak légy velem!

- Nem lehet. Bármennyire is szeretnék, nem maradhatok itt veled!

- Ettől féltem én is… Vissza kell menned oda, igaz? A többi angyalhoz…

Nem lepődtem meg rajta, hogy tudja. Már nem. Halványan bólintottam, mire egyik kezét az állam alá helyezte, felemelte a fejem, és mélyen a szemembe nézett. – Egy búcsúcsókot szabad?

- Másra sem vágyom jobban! – nevettem el magam sírva.

Óvatosan letörölte a könnyeim és lágyan megcsókolt. Kezeim a tarkójára csúsztattam, ő pedig a derekamnál fogva, még jobban magához húzott.

- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra! – hajoltam el a szájától hirtelen.

- Megígérem – adott egy apró csókot ajkaimra.

- És azt is, hogy újra boldog leszel, meglátogatod a családod, a barátaid és keresel magadnak egy kedves lányt, aki szeret! Megígéred?

- Igen – csókolt meg újra. – Neked bármit!

- Cserébe én is megígérek neked valamit. Soha nem hagylak el! Mindig veled leszek lélekben. És ha szükséged lesz rám, csak szólítasz, és én jövök, rendben? – mosolyogtam rá bíztatóan.

Hangom olykor-olykor elcsuklott a sírástól.

- Köszönöm, angyalkám – bólintott könnyes szemekkel, és ekkor én csókoltam meg őt.

Pár perc elteltével azonban egy ismerős hangot hallottam a fejemben. Az Ő hangját…

- Itt az idő, Bella! Vissza kell térned!

- Mennem kell, Bill! – szakadtam el ajkaitól, de ő újra és újra visszahúzott egy újabb csókért. – Sajnálom! – húzódtam el tőle, mire szorosan magához húzott, és átölelt.

- Nem akarom – suttogta, én pedig már azt hittem megszakad a szívem.

- Én sem, de muszáj! – bújtam ki az öleléséből és hátrálni kezdtem.

Karjait tehetetlenül kinyújtotta, és úgy nézett rám.

- Kész vagy, Bella? – újra Ő szólt hozzám.

- Igen – suttogtam, Bill pedig nagy szemekkel bámult rám.

Megértette. Azt hiszem, tényleg megértette, hogy nem volt más választásom. Karjait tehetetlenül leengedte, és most már úgy tekintett rám.

Az égből hirtelen egy hatalmas fénysugár sütött le rám. Utolsó képem Bill könnyes, mégis mosolygó arca volt. Az ajkai mintha megmozdultak volna, és meg mertem volna rá esküdni, úgy tűnt, mintha azt tátogta volna „Szeretlek”. Visszamosolyogtam rá, majd lehunytam könnyes szemeim, és örökre elhagytam a Föld felszínét…

Angyal a pokolból – Part 3.

- Angyalka? – kérdeztem döbbenten.

Mégis tud mindent?

- Igen, olyan vagy, mint egy szépséges angyal. És meg is mentettél. Te vagy az én angyalkám – nézett rám még mindig mosolyogva, mire rendesen zavarba jöttem.

Na, várjunk csak! Én nem is szoktam zavarba jönni…

- A nevem Annabella Weiß.

- Gyönyörű neved van, Annabella! Itt fordulj, kérlek, balra!

- Inkább csak Bella! Az Annabellát nem szeretem, de azért köszönöm – már pirultam is.

Remek, egyre jobb!

- Pedig az Annabella is szép. De akkor csak Bella. Megérkeztünk! Itt megállhatsz.

Úgy is tettem. Hát ezt is megúsztuk.

- Nagyon köszönöm – fordult felém, mikor elfordítottam a slusszkulcsot.

- Szívesen – mosolyogtam, miközben szinte megbabonázott a tekintete.

Már pirkadt, ezért egyre világosabb lett. Ekkor láttam csak igazán, hogy milyen gyönyörű, igéző, mogyoróbarna szemei voltak. És nem csak a szemei! Az egész arca olyan volt, mint egy porcelánbabáé. Gyönyörű, finom vonások. Mandulavágású szemek, ívelt orr, és azok a telt, érzéki ajkak! Nem bírtam róla levenni a szemem…

- Miért nézed így a szám? – kérdezte hirtelen.

Villámcsapásként ért, szinte rögtön zavartan elfordultam és magyarázni kezdtem.

- Én csak… - néztem újra rá, de végigmondani már nem tudtam (nem mintha lett volna ötletem a magyarázkodásra), mert ajkait mohón az enyéimre tapasztotta.

Lágyan csókolt, mégis szenvedélyesen. Egy pillanatra, mintha megállt volna az idő. A kezeim, mintha önálló életet éltek volna, szinte akaratomon kívül a nyakára fonódtak, és még inkább magamhoz húzták.

Nem tudom mennyi ideig csókolózhattunk, de nekem óráknak tűnt. És ami a legjobban megijesztett, azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Ám egyszer csak elhúzódott, majd egy utolsó apró puszit nyomott az ajkaimra, és szinte belesuttogott.

- Köszönöm, Bells!

Éreztem a forró leheletét, szinte csiklandozta a bőröm. Ő is szaporán vette a levegőt, akárcsak én.

- Szívesen – suttogtam vissza erőtlenül.

Úgy kiszáradt a torkom, hogy még a hangom is rekedt volt. Féltem, hogy meg sem hallotta, amit mondtam. Pár másodperc elteltével azonban elmosolyodott. Ezek szerint mégis hallotta.

- Nem lenne kedved bejönni?

De! Rögtön rávágtam volna, ez nem vitás. De most, ebben a helyzetben?! Rengeteg megválaszolatlan kérdés foglalkoztatott. Mi van, ha ez volt a feladatom? Hogy megmentsem. Akkor most vissza kell mennem. De az is lehet, hogy ez csak egy része volt. Akkor viszont lehet, hogy tovább kellene mennem.

- Na, mit szólsz hozzá? – simított ki egy rakoncátlan hajtincset az arcomból.

Egyszeriben lehetetlennek tűnt az ellenállás, a visszautasítás. Ahogy a bőrömhöz ért a finom kezeivel…

- Rendben – mosolyodtam el.

- Akkor gyere! – mosolygott rám vissza, majd kiszállt, én pedig követtem őt.

Leriasztottam a kocsiját, és a kezébe nyomtam a kulcsot. Ő csak mosolygott, majd kézen fogott, és gyengéden a bejárat felé húzott. Elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és kedvesen intett, hogy fáradjak előre. Amint beléptem, teljesen ledöbbentem. A háza akkora volt, mint egy mesebeli kastély. Nekem, aki egész életében szinte az utcán élt, valódi fényűzésnek számított. Mint valami király, vagy császár…

Csodálkozva hátrafordultam, hogy meglepődöttségem vele is megosszam, de olyan hevesen támadott le, mint egy éhes vad. Megcsókolt és szorosan a falhoz nyomott, majd kezeit a derekamra csúsztatta, és még inkább magához húzott, ami szinte már lehetetlen volt akkor. Bármennyire is meglepett, nem ellenkeztem egy cseppet sem…

- Sajnálom… – húzódott el egy pillanatra néhány perccel később, majd egy óvatos, apró puszit lehelt a számra. – Én csak… – újabb aprócska csókot lehelt ajkaimra, majd hangosan szuszogva a nyakamhoz hajolt.

A mellkasa szaporán járt fel és le, ahogy egészen hozzám préselődött, éreztem szívének minden dobbanását.

- Nincs mit sajnálnod – karoltam át a nyakát, majd kezeim az arcára csúsztattam és felemeltem a fejét, hogy a szemeibe nézhessek. – Értelek – tapasztottam az ajkaim az övéire, majd újabb csókban forrtunk össze.

Nem értettem, mi történik, nem tudtam megmagyarázni mi és miért, de volt valami abban a fiúban. Valami megmagyarázhatatlan, de mégis őrülten vonzó. Egymást csókolva tettük meg azt a pár lépést a nappaliba a kanapéig. Ott egy pillanatra megálltunk, majd ellépet mellőlem, és leült, engem is magával húzva.

- Mondanom kell valamit – fúrta tekintetét az enyémbe.

- Hallgatlak.

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik – fogta meg az arcom kezeivel. – de úgy érzem…

- Igen Bill? – néztem rá már szinte könyörögve.

- Nem tudom, mi történik velem, velünk – nyelt egyet. – de én úgy érzem, meghalok, ha nem kaphatlak meg most azonnal! Őrülten kívánlak Bells… – suttogta, majd újra a nyakamba fúrta a fejét, és csókolgatni kezdett.

- Annyira bódító az illatod – suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam.

- Te sem panaszkodhatsz.

- Olyan édes, és finom… Esküszöm, mindjárt megeszlek – harapott finoman a fülcimpámba, mire kuncogni kezdtem.

- Bill…

Jólesően felnyögtem, mikor éreztem a nyelvét végigsiklani a nyakamon. Az érzés hatására megadva magam, engedtem, hogy hátradöntsön a kanapén. Átkaroltam a derekát és végigsimítottam a gerincvonalán. Éreztem, hogy megremeg, ahogy kirázza a hideg az érintésemtől. Csókjaival újra az ajkaimat kezdte kényeztetni, majd haladt egyre lejjebb, én pedig már nem bírtam épp ésszel felfogni a történteket és azt az érzést, ami az egész testemben szétáradt. Teljesen átadtam magam neki, ott feküdtem alatta teljesen kiszolgáltatottan, de egyáltalán nem bántam. Azt gondoltam csináljon velem, amit csak akar, mert tudtam, bármit tesz, azt csakis kizárólag élvezni fogom. Utána már csak halványan derengenek a történtek. Mindkettőnkről lekerültek a ruhák, és végül édes kínok között egymáséi lettünk. Csak egy dologra emlékszem tisztán. Arra, amit Bill mondott akkor.

- Szeretlek Bells – suttogta a nyakamba. – Őrültség, hiszen nem ismerlek, de mégis őrülten szerelmes vagyok beléd!

- Én is szeretlek, Bill!

Hogy tényleg így volt-e, vagy csak a pillanatnyi hév mondatta ezt velem, nem igazán tudtam, de őszintén nem is érdekelt.

- Akkor maradj itt velem örökre! – búgta a fülembe, mire felsóhajtottam.

- Nem lehet.

- Miért nem? – nézett rám félve.

- Mert el kell mennem.

- Hová?

- Messzire.

- Veled mehetek?

- Sajnos nem lehet.

- Akkor te se menj. Nem engedlek el! – szorított magához erősen, mire egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Rendben – mosolyodtam el szomorúan. – De akkor tényleg ne engedj el! Megígéred?

- Megígérem – puszilt arcon, majd újra a nyakamhoz bújt.

- Köszönöm – suttogtam, majd mély álomba merültünk mindketten.

Angyal a pokolból – Part 2.

Egy sötét sikátorban ébredtem. Meglepetten ültem fel a földről, ahol eddig feküdtem, és ugyancsak meglepetten konstatáltam, hogy mezítláb és egy ragyogóan fehér ruhában vagyok. Tehát nem álmodtam. Tényleg meghaltam, és most angyal vagyok. Emlékeztem minden egyes szóra a beszélgetésemből Vele. Kezdtem megijedni, hogy őrült vagyok…

Elindultam a sötét kis utcában, ám egy árva lélekre sem bukkantam. Ahogy kiértem a főutcára, már láttam néhány alakot. Egyszer csak egy nő sietett el mellettem, valamit elhagyva maga után. Közelebb mentem, és egy pénztárca volt az. Már épp zsebre tettem volna, mikor rájöttem, hogy: 1., nincs is zsebem; 2., ha már angyal vagyok, aki a mennybe készül, mégsem lehetek többé önző és rossz. Hirtelen felindulásból a nő után siettem, és visszaadtam neki.

- Asszonyom, elnézést, ezt elhagyta! – állítottam meg illedelmesen.

- Te jó ég, a pénztárcám! Köszönöm, az Isten áldjon meg, lányom! – mosolygott rám szívből, és most először éreztem, hogy tettem valami jót is az életben.

Ám később rájöttem, hogy az „életben” kifejezéssel már kicsit elkéstem, hiszen már nem élek, ha úgy vesszük. Ettől függetlenül jobban éreztem magam.

Mire feleszméltem gondolatsoraimból, a nő már nem is volt ott, én pedig úgy gondoltam ideje lesz végre tovább mennem. Bár nem tudtam, merre menjek, elindultam egyenesen, egy mellékutcába, és akkor pillantottam meg őt!

Sötét volt ugyan, de rögtön tudtam, hogy ő az, akit keresek. Éjfekete haja hátra volt fésülve, de néhány kósza tincs rakoncátlanul a szemébe lógott. Fekete póló volt rajta, és azt hiszem egy farmer. Nem tűnt hajléktalannak, sőt, elég márkás cuccai voltak, de mégis olyan szétcsúszottan feküdt ott a fal tövében, mint akinek se pénze, se otthona…

Közelebb merészkedtem hozzá és csak akkor tűnt fel, hogy valami baja van. Alig volt eszméleténél, és az orrából patakzott a vér. Megszaporáztam a lépteim, és sietve leguggoltam mellé.

- Te jó ég, veled meg mi történt? – fogtam meg a csuklóját ijedten, de amint tüzetesebben megvizsgáltam az orrát, máris tudtam a választ. Heroin.

- Figyu, tarts ki, jó? Hallod? – fogtam meg az arcát, és a szemeibe néztem, de alighogy elkezdtem beszélni hozzá, szemei le is csukódtak. – Ne, ne, ne! Basszus!

Tudtam, mit kell tennem, hisz anyám is drogos volt. Nem egyszer mentettem meg a szánalmas kis életét…

Átkutattam a zsebeit a pénztárcája után, és meg is találtam. Ott kellett őt hagynom, míg kerestem egy non-stop gyógyszertárat. Rohantam, ahogy csak tudtam, szerencsére pár saroknyira volt is egy. Berohantam, kikértem a kis üvegcse adrenalint, meg egy injekciós tűt, és már rohantam is vissza hozzá. Pillanatok alatt egyenes, hanyattfekvő helyzetbe fektettem, és levettem róla a pólóját, majd aláterítettem. Az injekciós tűvel felszívtam az adrenalint, majd nekiálltam kitapogatni, hol lehet a szíve. Utóbbi elég nehéz volt, mivel az utcát szürke homály fedte, de végül sikerült. Az egyik ujjam otthagytam azon a ponton, a másik kezemet pedig a magasba emeltem. Nagyot sóhajtottam, majd hirtelen beledöftem a tűt a mellkasába, egyenesen a szívébe, és belefecskendeztem az életmentő folyadékot. Ezzel egy időben a fiú levegő után kapkodva, szinte fulladozva felült, és értetlenül, már-már ijedten nézett rám. Még mindig nehezen lélegzett, és mikor megpillantotta a mellkasából kiálló tűt, szemei focilabda nagyságúakra nőttek. Próbáltam rá vigasztalóan nézni, majd óvatosan kihúztam a tűt a mellkasából. Egyre ijedtebben nézett rám.

- Ki… vagy… te? – nézett a szemeimbe azzal a csodás tekintettel.

Azt hittem meghalok, olyan édes volt! Hopp, ez rossz vicc, hiszen már meghaltam…

- Mégis, mi történt? – folytatta és zavarodottan körülnézett.

- Én találtam rád, itt. Túladagoltad magad!

- Igen, valami rémlik… Te… te megmentetted az életemet?

- Hát, igen. Nagyon így tűnik – vontam meg a vállam, miközben halványan elmosolyodtam.

- Köszönöm – motyogta. – De miért?

- Nem tudom – feleltem elmélázva.

Pedig valójában lett volna rá válaszom. Mert Ő azért küldött. De igazából rá kellett jönnöm, hogy nem csak Miatta tettem. Valahogy éreztem, hogy segítenem kell rajta.

Még mindig gyenge volt, megpróbált felállni, de nem igazán sikerült neki, úgyhogy segítettem.

- Köszi – pillantott rám, mikor felvettem a pólóját a földről és átnyújtottam neki.

- Szívesen – mosolyogtam bíztatóan.

Próbálta felvenni, de még ahhoz is gyenge volt, hogy megálljon a saját lábán. Egy darabig néztem, míg vesződik, de aztán nem bírtam tovább, és megkérdeztem.

- Segítsek?

- Megtennéd? – nézett rám kisfiúsan.

- Persze – mosolyogtam rá ismét, majd rásegítettem a pólóját.

Úgy állt előttem, mint egy árva kiskutya, egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a tekintetéről. Olyan elveszettnek tűnt…

- Ne haragudj, de megtennéd, hogy hazaviszel? – nyújtotta felém a kocsikulcsát.

Komolyan azt akarja, hogy én vezessek? Most mentettem meg, és máris meg akar halni? Életemben egyszer vezettem autót…

- Szívesen megtenném, de nem vagyok benne biztos, hogy még tudok vezetni. Elég régen vezettem már – füllentettem elgondolkozva.

Végülis nem hazudtam. Tényleg régen vezettem már. Csak éppen azt nem tettem hozzá, hogy az is csak egyetlen egyszer volt.

- És jogsim sincs! – tettem hozzá, hátha meggyőzöm.

- Kérlek! – nézett rám könyörögve, és én egyszerűen nem bírtam ellenállni. De várjunk csak! Ez már nem a vonzalom első jele? Még a végén igaza lesz. Pedig előre figyelmeztetett. De nem! Nem szeretek belé és kész! Ez egyszerűen nevetséges…

- Hát jó – vontam meg a vállam, mire halványan rám mosolygott.

Ezért már megérte…

- Tényleg nagyon köszönök mindent! – szólt halkan immár a kocsiban.

- Nincs mit, csak majd navigálj, hogy merre menjek – magyaráztam félénken, miközben görcsösen szorítottam a kormányt. Végülis ha lassan megyek, nem lehet semmi probléma.

- Ja igen, persze. Itt végig egyenesen, majd szólok, hogy mikor fordulj be. Amúgy ne haragudj, de még be sem mutatkoztam. Bill vagyok, Bill Kaulitz!

- Tudom – vágtam rá, és csak ezután jöttem rá, mekkora hülyeséget csináltam.

Elárultam saját magam. Te jó ég, ezt hogy magyarázom ki?! – Vagyishogy…

- De hülye vagyok! Gondolhattam volna, hogy nem kell bemutatkoznom – nevetett fel halkan, de szinte rögtön abba is hagyta. Gondolom még rosszul volt. De én ezt nem értem. Tud rólam, meg Róla, meg erről az egészről?

- Tessék?

- Hát gondolhattam volna, hogy te is ismersz. Ha az ember világsztár, nem csak a rajongói ismerik…

Esküszöm, hogy nem nagyképűen hangzott. Inkább olyan volt, mintha elege lenne az egészből, és legszívesebben elmenekülne az egész világ elől. Ezek szerint világsztár. De hogy-hogy én még nem hallottam felőle? Vagy mégis, csak nem emlékszem? A fene tudja…

- Ja, igen – mosolyodtam el.

- Na, és téged, hogy hívnak angyalkám? – mosolygott rám kedvesen.

A kormány egy másodpercre megremegett a kezemben. Még a szívem is kihagyott egy dobbanást…

Angyal a pokolból – Part 1.

Tisztán emlékszem a halálom napjára. Hideg és szürke nap volt, még az eső is egész nap szemerkélt. Épp az éjszakai bárból tartottam hazafelé, ahol dolgoztam, mikor két férfi támadt rám. Az egyik kést szorított a torkomhoz, míg a másik megerőszakolt, végül pedig egy kést döfött a hasamba. Még most is tisztán érzem, ahogy a fájdalom átjárja a testem. Ahogy az alvadt véremtől ragadnak az ujjaim.

Sokáig szenvedtem, már szinte könyörögtem, hogy a halál magával ragadjon. És meg is történt. A szemeim lecsukódtak, és mintha egy másik világba csöppentem volna. Bár ott nem volt semmi…

- Üdvözöllek Annabella! – hallottam meg egyszer csak egy mély férfihangot.

Ijedten néztem körül, de sehol senkit nem láttam. Sőt, igazából tényleg semmit sem láttam, csakis kizárólag sötétséget.

- Hol vagyok? – tettem fel a kérdést, ami már azóta foglalkoztatott, mióta magamhoz tértem a „semmi közepén”.

- A köztesben – jött a válasz, a már ismert mély hangon.

- Mi az, hogy a „köztesben”? – húztam fel a szemöldököm értetlenül.

- Sem a mennyben, sem a pokolban. A köztük lévő átmenetben.

Fogalmam sem volt hirtelen, mit mondjak, vagy gondoljak. Egy dolgot tudtam, nevetségesen hangzott az egész.

- Várjunk csak, én most meghaltam?

- Igen.

- De hát itt vagyok.

- Valójában nem létezel. Már nem vagy ember többé.

- Na, és te ki vagy? Várj, hadd találjam ki! Isten! – gúnyolódtam színpadiasan.

- Pontosan – felelte nyugodtan a hang.

- Na persze! – forgattam a szemeim. – Oké, már majdnem bevettem. De most már elég lesz!

- Ez nem vicc, Annabella! Én vagyok Isten!

- Na jó, mi ez az egész? Már megint beszívtam, vagy mi van? Várjunk csak, az nem lehet… – kaptam a hasamhoz, pont ott, ahol az emlékeimben megkéseltek. Újra eszembe jutott az a rengeteg fájdalom és szenvedés. – A két férfi… megtámadott… és az egyik megerőszakolt… aztán leszúrt – sorban jöttek elő az emlékképek, én pedig borzongva gondoltam vissza rájuk. – De mi történt utána? Nem emlékszem – motyogtam erőtlenül.

- Meghaltál – fejezte be a hang helyettem.

- De hát, az nem lehet!

- De igen.

- Na jó, tegyük fel, hogy elhiszem. Mit keresek itt?

- Választanod kell, menny vagy pokol!

- Na jó, ez azért most már tényleg sok! Marha vicces! – nevettem fel kényszeredetten.

- Hiába nevetsz ki, Annabella! Neked kell választanod!

- Bella! Utálom az Annabellát! – morogtam sértődötten. – Amúgy meg, én ezt nem értem. Ez valami akció? Mert ha lehetne választani, akkor gondolom mindenki egyértelműen a mennyet választaná. Hiszen ki akar a pokolban elégni?

- Nem Annabella! Mindig mindenki saját maga választ. Menny vagy pokol, te döntesz!

- Tehát, akkor most én választhatok? – kérdeztem döbbenten, egy pillanatra elfeledve, mennyire nem hiszek ebben a marhaságban.

- Igen – helyeselt.

- Van gondolkodási idő?

- Van. De ne gondolkozz sokáig, mert elveszted a további lehetőségeid.

- Oké. Döntöttem – vigyorodtam el. – A mennyet választom.

- Gondoltam. Nagyon helyes.

- És most akkor tuti odamegyek? Ez nem valami átverés?

- Nem – nevetett fel.

Hangja érdes volt, mégis kellemesen csengett.

- Biztosan odakerülsz, amennyiben teljesíted a feladatod.

- Milyen feladat? – kerekedtek el a szemeim.

- Be kell bizonyítanod, hogy valóban a mennyországba tartozol!

- De hát nem azt mondtad, hogy én dönthetek?

- De. És döntöttél is! Most pedig bebizonyítod, hogy igenis jól döntöttél.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Végülis logikus.

- Na, és mi lesz a feladatom?

- Azt sajnos nem mondhatom el. Neked kell rájönnöd! De ne aggódj, tudni fogod, ha eljön az idő.

- Ha ennyire biztos vagy benne, hogy tudni fogom, akkor miért nem mondod el most?

- Mert nem.

- Pedig egy csomó időt megspórolhatnánk vele! – tettem karba a kezeim, mire rosszallóan figyelmeztetett.

- Annabella, ne légy akaratos és türelmetlen!

- Jó-jó, bocsánat – forgattam a szemeim. – De mondtam már, hogy Bella! Na, és hol lesz a feladatom? Itt a semmi közepén? Vagy a pokolban? – vigyorogtam ördögien.

- Ó, nem, nem! A feladatod nem itt lesz, hanem lent a Földön.

- Micsoda? De hát én meghaltam. Hogy mehetnék vissza oda?

- Angyal vagy, de ha úgy döntök, visszaküldhetlek.

- De hát az angyalok nem a mennybe kerülnek? – ráncoltam a homlokom.

Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy az angyalok a mennyben laknak. Legalábbis a mesékben így van, nem?

- A jó angyalok igen. De Lucifer angyalai nem.

- Az ördögnek is vannak angyalai? A pokol angyalai? – néztem egyre zavarodottabban.

- Pontosan.

- Azta ku… mindenit! – javítottam ki saját magam, mikor észbe kaptam. – Ez most szíven ütött!

- Ha kicsodálkoztad magad, indulhatnál. Fogytán az időnk…

- Ez időre megy? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Nem, dehogy! – hangján hallottam, hogy mosolyog, ez azért megnyugtatott.

- Hála Istennek! – sóhajtottam fel, és mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondtam, nevetni kezdtem. – Igen, pont neki hála, vagyishogy neked!

Már fogtam a hasam a nevetéstől. Talán csak azért találtam ilyen viccesnek, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataim.

- Ideje lenne megkomolyodnod, Annabella!

- Csak Bella! És minek? A komoly emberek mindig megkeseredettek – magyaráztam sértődötten.

- Ahogy gondolod. Viszont ideje lenne indulnod.

- Hát jó. És most rögtön kezdem majd a feladatot is?

- Igen. Annyit elárulok, hogy fontos szerepe lesz egy fiúnak. A neve Bill Kaulitz. De előre figyelmeztetlek, nem szerethetsz belé!

Nem értettem, miért mondja ezt. Esélyét sem láttam ilyesminek.

- Miért szeretnék bele egy vadidegenbe? Nem, az kizárt, hogy beleszeressek valakibe is!

- Legyen úgy, ahogy mondod! Semmilyen komoly érzelmet ne táplálj senki iránt, mert ha teljesíted a feladatod, vissza kell, hogy térj ide!

- Örömmel.

- Ja igen, és még valami. Nem lesz könnyű, erre készülj fel!

- Csak sikerülni fog – elmélkedtem hangosan.

Mindez persze csak azért volt, hogy mondjon pár bátorító szót.

- Sikerülni fog, ettől nem félek – újra éreztem, hogy elmosolyodik, és ez hirtelen nagyon kíváncsivá tett.

- Akkor? Mitől félsz?

- Indulnod kell! – utasított, én pedig már épp kérdőre vontam volna, hogy miért nem válaszolt, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, és őrült módon zuhanni kezdtem…