6. rész – Összetartozás

Aznap éjjel nem hogy aludni, de feküdni is alig bírtam. Pontban 6-kor kipattantak a szemeim és már nem is tudtam visszaaludni. Inkább szép lassan nekiláttam a napi rutinomnak, hogy biztosan kész legyek, mire Bill értem jön. Mikor 7 óra fele megjelentem a konyhában, anyu igencsak meglepetten pislogott rám.

- Jó reggelt! – kiáltottam boldogan, majd leültem az asztalhoz és elvettem egy szelet pirítóst az egyik tányérról.

- Jó reggelt! Úgy látom, neked különösen jó – mosolygott anyukám. – Mióta vagy fenn?

- 6 óta. Nem bírtam aludni – feleltem két falat közt.

- Na és miért csípted így ki magad? Van valami, amiről tudnom kellene? – fordult felém, és egy pillanatra abbahagyta a pakolászást.

- Ami azt illeti... Bill ma értem jön.

- Bill?! Az a fiú, akiről a múltkor meséltél?

- Igen – bólintottam.

- Értem. Na és?

- Mit, na és? – értetlenkedtem.

- Hát, tudod!

- Nem, anyu, nem tudom.

Kezdtem egyre feszélyezettebben érezni magamat. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy anyu hegyi beszédet tartson a szexualitás gyönyörűségeiről és a biztonságos szexről. Szerencsére épp csengettek, így aztán felugrottam az asztal mellől, felkaptam a táskámat, és már rohantam is, mint a szélvész.

- Bocsi anya, de most mennem kell suliba!

- Hey, Thea, várj egy kicsit! – kiabált utánam sietve. – Mi van köztetek?

- Szia, anya! – kiáltottam unottan immár az előszobából, majd szinte kitéptem az ajtót és végül kimenekültem a házból. Akarom mondani, kimenekültem volna, ha az ajtóban nem ütköztem volna a meghökkent Billbe. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy valószínűleg ott áll. Reménykedtem benne, hogy nem hallott semmit a bent elhangzott párbeszédből.

- Jaj, szia, ne haragudj! – néztem fel rá bűnbánóan, mire elmosolyodott.

- Szia, semmi baj. Történt valami? – váltott komolyabb hangnemre.

- Nem... csak anyám az. Kombinál – sóhajtottam fel.

- Az anyák már csak ilyenek. Csinos vagy – mért végig, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Mehetünk?

- Igen, persze – mosolyodtam el én is, majd beszálltunk a kocsijába és elindultunk.

Boldog voltam. Úgy igazából! Mire a sulihoz értünk, azon kaptam magam, hogy már a torkomban dobog a szívem, annyira izgulok. Talán féltem a reakcióktól. Láttak csókolózni Billel az iskola előtt, másnap pedig rögtön ő hoz suliba. Ez elég levágós. De várjunk csak! Mit is kellene ezen levágni? Hogy járunk? De hiszen ezt még én magam sem tudom pontosan...

- Bill – szólaltam meg, mikor leparkoltunk a suli mellett.

- Tudom, mit akarsz mondani – fordult felém mosolyogva, mire meglepetten néztem rá. – Még mindig aggaszt, hogy mit gondolnak majd a többiek. Eltaláltam?

Nem tévedett sokat, ez is benne volt a pakliban.

- Igen – sóhajtottam. – Amúgy sem vagyok egy népszerű ember, de most már könnyűvérű libának is hisznek, szóval...

- Thea...

- Nem, komolyan beszélek, Bill! Valakinek lehet, hogy imponál, ha prostituáltnak nézik, de én...

- Thea...

- ... de én nem vagyok ilyen és egyébként is...

Bill egy csókkal hirtelen belém fojtotta a szót. Ugyanolyan heves volt, mint a legutóbb, de most csak pár másodpercig tartott. Viszont hatásos volt, ugyanis lefagytam.

- Szóval téged csak így lehet elhallgattatni. Mindig tanul az ember – nevetett fel jókedvűen.

- Ezentúl csakis kizárólag beszélni fogok. Egész-hátralévő-életemben – tagoltam lassan, még mindig megigézve.

- Thea, azt szerettem volna mondani neked – ha engeded, hogy végigmondjam –, hogy az emberek egyáltalán nem hisznek téged könnyűvérű libának. Ha pedig van ilyen, akkor sincs semmi baj, mert mi tudjuk az igazságot. Nem vagy az. Még csak meg sem csókoltalak aznap este.

- Tudom, de...

- Nincs de. Na, gyere, a fiúk már várnak.

- Milyen fiúk?

- Hát a fiúk. A barátaim. Majd megőrülnek, hogy lássanak végre – mosolygott.

- De hisz már láttak pénteken.

- Igen, de csak pár percig. Különben is, Gustavval nem találkoztál.

Valóban nem emlékszem semmilyen Gustavra.

- Igaz, oké, menjünk.

Kiszálltunk a kocsiból, Bill pedig beriasztotta a kocsiját és elindultunk az iskola kapuja felé. Még izgatottabb lettem, ahogy a hatalmas márványkapu felé lépkedtünk.

- Tudod, mikor megismertelek, valahogy sokkal visszahúzódóbbnak tűntél.

- Túl sok vagyok? – kérdeztem ijedten.

Talán tényleg túl sokat beszélek. Biztosan zavarja őt. Ha ideges vagyok, sokat beszélek. Már amikor nem kapok sokkot.

- Dehogyis – kacagott. – Pont így vagy tökéletes, ahogy vagy.

Vajon miért nem fogta meg a kezem? Biztosan szégyell. Tudtam. Nem illünk egymáshoz és kész.

Ahogy beléptünk a kapun és körülnéztem az udvaron, menten elfogott a pánik. Mintha mindenki minket bámult volna. A kosárlabda csapat, a menő csajok, a stréberek, de még az a tökkelütött srác is, aki minden áldott reggel a kukát bújja. Egyszóval tényleg mindenki. Bill megérezhette, hogy valami bajom van, ugyanis menet közben felém fordult.

- Valami baj van, Thea?

- Bill, mi a fenéért bámul minket mindenki? – suttogtam kétségbeesetten.

- Mert mi vagyunk a hét szenzációja – felelte halkan – Ne is törődj velük.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. Jobb kezét a kezembe csúsztatta. Mosolyogva pillantottam le összekulcsolt ujjainkra.

Akkora hülye vagyok. Még hogy szégyell engem!

- Te hogy bírod ezt elviselni? – kérdeztem még mindig az udvart pásztázva.

- Nem lesz ez sokáig így, hidd el. Egy idő után megunják.

- Biztos vagy te ebben? – suttogtam, mikor egy srác közeledett felénk vadul integetve.

- Sziasztok – köszönt ránk, mikor elhaladt mellettünk.

- Ismered? – néztem fel Billre.

- Fogalmam sincs, ki volt ez – szűrte ki a fogai közül vigyorogva, mire én is elvigyorodtam. – Na, gyere – húzott a szökőkút felé, ahol már a többiek vártak ránk.

- Helló, srácok – köszönt Bill, majd egyenként lepacsizott mindenkivel. Olyanok voltak, mint a testvérek.

- Srácok, ő itt Thea – mosolygott Bill.

- Igen, mi már találkoztunk – szólalt meg elsőként Tom, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Mi is találkoztunk már – lépett oda hozzám a hosszú, barna hajú, majd a kezét nyújtotta. – Azt hiszem, még be sem mutatkoztam. Georg vagyok – kezet fogtunk és ő is adott egy puszit.

- Én pedig Gustav vagyok – jött oda végül egy szőke, rövid hajú srác, akit eddig csak messziről láttam. Ugyanúgy tett, mint a többiek.

- Sziasztok, örülök, hogy megismerhettelek titeket – mosolyogtam rájuk kedvesen.

- Annyira ne örülj – kacagott fel mellettem Bill. – Lehet, hogy még meg fogod bánni.

- Dehogy. Ne hallgass rá! Mi vagyunk itt a legjobb arcok – kacsintott Tom, majd gyorsan mellettem termett és átkarolta a vállam, akárcsak ikertestvére a derekamat. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha Bill, még erősebben húzott volna magához.

- Ebben nem kételkedem – nevettem fel és óvatosan, hogy ne legyen feltűnő, megpróbáltam elszakadni Tomtól. – Bill, nem kísérnél el a titkárságra? Le kell adnom egy papírt.

- De, persze. Majd később találkozunk, srácok – intett Bill a többieknek.

- Nagyon örültem, fiúk! – intettem én is, majd Billel elindultunk a suli épülete felé.

Mikor beértünk a suli ajtaján, Bill a tanári szoba felé vezetett, amerre a titkárság is volt. Ám én még idejében lekanyarodtam vele az alagsor felé vezető lépcsőn. Értetlenül pillantott rám.

- Nem azt mondtad, hogy a titkárság...

- De igen, azt mondtam – vágtam a szavába mosolyogva, majd becsuktam magunk után az ajtót, és villanyt kapcsoltam, hogy lássunk is.

- Hogy te milyen kis cseles vagy! – vigyorodott el. – Nincs is semmiféle papír, csak le akartad rázni őket – húzódott közelebb és gyengéden a falnak döntött.

- Örülök, hogy végre leesett – hajoltam közelebb az ajkaihoz. – Kettesben akartam lenni veled.

- Tomékat nem zavarta volna, ha csak egymással foglalkozunk – felelte halkan, miközben a tekintete a szám és a szemeim között ingázott.

- Tomékat talán nem, de engem mindenképpen zavart volna az a rengeteg ember az udvaron. Már így is mindenfélét pletykálnak rólunk.

- Hadd pletykáljanak! – vigyorodott el és a nyakamhoz hajolt. - Biztos irigyek rád.

Forró lehelete szinte égette a bőrömet.

- Szóval ez az a hírhedt egoizmusod – motyogtam vigyorogva.

- Micsoda? – nézett a szemeimbe.

- Áhh, nem fontos.

- De, mondjad csak – somolygott.

- Hallottam rólad egy s mást. Például, hogy egy bunkó egoista barom vagy...

- Igen? Mondhatom, szép szavak egy olyan embertől, aki még csak nem is ismer.

- Honnan tudod, hogy ki mondta? – húztam fel a szemöldököm.

- Lássuk be, nem sok emberrel beszélgetsz a suliban. Így azért könnyebb kitalálni.

- Te figyeltél engem?

- Akárcsak te engem. Hadd tippeljek! Lássuk csak, Becca vagy Bianka... Inkább Becca.

- Talált – bólintottam.

- Az osztálytársam. Bianka pedig Tomé.

- Igen, ezt is tudom.

- Akkor jó, ezt is megbeszéltük. Most már megcsókolhatlak végre? – kérdezte számon kérően.

- Nem is tudom, meggondolom – feleltem nagy komolyan, majd végül én tapasztottam ajkaimat az övéire. Ám ahogy ajkaink egymáshoz értek, egy szigorú és mély hangra lettünk figyelmesek.

- Herr Kaulitz?! Mit jelentsen ez? – egy szempillantás alatt szétrebbentünk, és szinte egyszerre meredtünk az ajtóban álló igencsak meglepődött arckifejezésű igazgatónőre.

- Na, és maga, Fräulein? Egyáltalán ebbe az iskolába jár?

Na, tessék! Komolyan nem vicceltem, mikor azt mondtam, a tanárok azt sem tudják, ki vagyok...

- Természetesen, Frau Herber! Theana Hoffman vagyok.

- Oh, Fräulein Hoffman – ízlelgette a nevemet, majd újra szigorúan folytatta: - Mit képzelnek magukról? Csak így besétálnak az alagsorba. Tisztában vannak vele, hogy ez tiltott terület? Ráadásul, mit művelnek itt? Ez egy iskola!

- Igen, Frau Herber! Sajnáljuk, soha többé nem fordul elő. Elnézését kérjük! – szólalt meg mellettem hirtelen Bill, aki egyik kezével még mindig a csípőmet ölelte. Erre a gondolatra egy halovány mosoly suhant át az arcomon.

- Nahát, Kaulitz! Magába meg mi ütött? Beteg? Tényleg jól hallottam, hogy az imént bocsánatot kért?

- Igen, igazgatónő. Csakhogy Önnek is legyen egy jó napja – vigyorgott a fekete, mire Frau Herber megcsóválta a fejét.

- Úgy látom, a nyári szünet jó hatással volt magára. Most az egyszer és utoljára elengedem magukat. De még egy ilyen, és egy beírással lesznek gazdagabbak!

- Értettük, Frau Herber! – bólintottam komolyan.

- És most sipirc ki innen!

- Igenis! – feleltük egyszerre, majd kézen fogva kislisszoltunk mellette. – Köszönjük! – kiáltottam még vissza, majd mikor kellő távolságot tettünk, egy hatalmas vigyorral Billre néztem.

- Ez meleg volt.

- Így volt izgalmas – simított végig a karjaimon. – Megérte, nem?

- Abszolút. De ennyire peches is csak én lehetek. Pont az igazgatónő! Pedig ezerszer bujkáltam már ott, és eddig soha nem buktam le.

- Mit csináltál te odalenn? – méregetett egy nagy mosollyal.

- Bujkáltam.

- Ki elől? – arca elkomorodott, és félve tekintett rám.

- Legfőképp a magadfajták elől – mormoltam halkan. – De egybevéve úgy az egész világ elől.

- Bántottak? Kik?

- Nem fontos. Már rég volt.

- De, igenis fontos. Soha nem engedném, hogy bántsanak. Bárcsak előbb találkoztunk volna.

- Bárcsak – leheltem elgondolkodva.

Vajon mennyire változtak volna meg a dolgok mostanra?

- Egyébként, miattam buktunk le.

- Tessék? Miért?

- Mert engem az összes tanár ki nem állhat. Folyton rajtakapnak valamin – vigyorodott el. – Meg persze a beszédstílusom se jön be nekik annyira.

- Pedig most elég udvarias voltál – mosolyogtam.

- Miattad, nehogy még nagyobb bajba keverjelek. És persze anyukám miatt. Minden héten behívják miattam vagy Tom miatt. Néha már teljesen ki van akadva. Nem mondja, nem mutatja, de tudom. Bár a tanárok megérdemlik, amit kapnak, úgy döntöttem, visszafogom magam, már csak anyu miatt is.

Olyan szeretettel beszélt az édesanyjáról, hogy nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el újra.

- Ez szép tőled.

- Igen, én is így gondolom.

- Lökött – löktem meg kuncogva.

- Úgyhogy, készülj fel, hogy ezentúl majd folyton lebuksz, és a nevedet is tudni fogják, oh, igen, ne aggódj! Eddig jó kislány voltál, de most, hogy hozzánk tartozol...

Hozzájuk tartozom. Valóban így lenne?

A következő pillanatban megszólalt a csengő, én pedig szomorúan realizáltam, hogyha nem is sok időre, de el kell válnunk egymástól.

- A fenébe, már be is csengettek – morogta. – Azért még felkísérhetlek a termedig?

- Épp akartam kérni – mosolyodtam el.

Megfogta a kezem és felballagtunk a lépcsőn, és meg sem álltunk egészen a 154-es teremig.

- Hány órád van ma? – érdeklődött, mikor megálltunk a terem ajtaja előtt.

- Hét – húztam a számat.

- Nekem hat. Lent az aulában megvárlak. Úgy jó lesz?

- Tökéletes – feleltem boldogan. – De remélem, azért még szünetekben látlak.

- Azt én is. Na, jó, mennem kell. Később találkozunk! Szia – csókolt meg, majd menni készült, de én visszahúztam és jó erősen magamhoz húztam.

- Vigyázz magadra! – suttogtam, majd egy utolsó csók után elengedtem. – Szia!

- Szia! – intett, majd dobott egy puszit, és elsietett.

Egy darabig csak álltam ott, és néztem, ahogy távolodik, míg végül eltűnt. Elmosolyodtam. Úgy búcsúzkodtunk, mintha soha többé nem látnánk viszont egymást. Pedig csak pár órát leszünk külön. Szóval, ilyen érzés tartozni valakihez...