Part 4. – Whenever

- Tessék? Ezt… ezt hogy érti? – kérdeztem zavartan, szinte már hisztérikusan vékony hangon.

- Ahogy mondom. Ön nem terhes.

- De hát, én ezt nem értem. A vérzésem már majd’ 2 hete késik…

- Az rengeteg mindentől lehetséges. Stressz, hormonzavar… Nem érte mostanában olyasfajta dolog, ami bármelyiket is kiválthatta?

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem hitetlenül, majd felültem az ágyon.

Még mindig nem akartam elhinni, hogy nem vagyok állapotos.

- És a teszt? Pozitív lett.

- Ezek a gyorstesztek nem mindig megbízhatóak – felelte a doktor, majd mosolyogva rám nézett. – Megnyugodhat, Ön biztosan nem terhes.

Meglepetten tértem haza az orvosomtól, és rögtön eszembe jutott Bill. Megígértem neki, hogy rögtön felhívom, akármi is történjék.

- Szia, Ronnie vagyok, át tudnál jönni?

- Persze, egy pillanat és ott vagyok – felelte gyorsan, majd letette. Valóban egy pillanat alatt átért a szomszédból.

- Szia – köszöntem rá halkan, mikor benyitott a szobámba.

- Szia! Én is épp hívni akartalak. Szeretnék veled komolyan beszélgetni.

Ez érdekesen hangzott. Kíváncsi voltam, mit szeretne mondani, így hagytam előbb őt beszélni.

- Hát jó, persze… üljünk le – mutattam az ágyamra, majd mindketten helyet foglaltunk.

- Figyelj, gondolkodtam – fogta meg a kezem finoman, és mélyen a szemeimbe nézett. Tudtam, hogy valami fontos dologról van szó. – Szeretlek. Mindennél jobban. Amikor Tom elmondta, hogy te mit érzel irántam, megijedtem, akárcsak te. Azt gondoltam, te túl értékes vagy számomra, ahhoz, hogy egy párkapcsolat hevében netán elveszítselek.

Egy pillanatra megállt, és a szemeimbe mosolygott. Azt hittem rosszul hallok. Megszólalni sem tudtam, csak lélegzetvisszafojtva hallgattam.

- Nem véletlenül feküdtünk le, Ronnie. Nem a Jäger, nem a sör miatt, és nem is azért, mert vigasztalni akartam magam Rosalie miatt. Önszántunkból tettük, mert a szívünk ezt diktálta.

A szemeim megteltek könnyekkel. Már nem bírtam tovább, elsírtam magam. Ijedten nézett a szemeimbe.

- Ne sírj baba! Valami baj van? Valami rosszat mondtam? – szorította meg a kezem.

- Dehogy te butus! – szipogtam és elnevettem magam. – Csak… annyira szeretlek – öleltem át szorosan, majd hirtelen felindulásból megcsókoltam őt.

Fogalmam sem volt, miért tettem, de egyszerűen késztetést éreztem rá. Nem ellenkezett, sőt még inkább magához húzott, és szenvedélyesen visszacsókolt. Egy kis puszival váltunk el egymástól.

- Meg kell próbálnunk baba! Nem bírom nélküled!

- Komolyan beszélsz?

- A legkomolyabban. Őrülten szeretlek. Ami pedig a kicsit illeti, kicsit korán jött ugyan, de azt hiszem, készen állok rá. Egy boldog család leszünk. Érzem, tudom! – tette a kezét a hasamra, mire fájdalmasan lehunytam a szemeim.

Nem akartuk ezt a kis csöppséget, most mégis olyan nehezen esett elmondanom, hogy mégsem létezik. Nem növekszik bennem az új kis élet. Nem növekszik bennem a kis rész Belőlünk. Pedig muszáj tudnia…

- Bill.

- Igen baba? – tekintete csak úgy csillogott.

- El kell mondanom valamit.

- Mondd csak – mosolygott rám és egy puszit nyomott az arcomra.

- Ma voltam nőgyógyásznál.

- Igen? És mit mondott? Valami baj van a picivel? – tekintete hirtelen ijedtséget és aggodalmat tükrözött, én pedig újra a könnyeimmel küszködtem.

- Nincs pici – préseltem ki magamból fojtott hangon.

- Tessék? – nézett rám nagy szemekkel.

- Nem is volt. Nem vagyok terhes, Bill! – amint kimondtam ezt a mondatot, szinte egy hatalmas robbanásként tört ki belőlem a sírás. Fogalmam sem volt, hogy miért, de rosszul érintett. Pedig nem rég még azért imádkoztam, hogy ne essek teherbe.

- Ne sírj baba – ölelt át.

- Ne haragudj, én csak… fogalmam sincs, miért sírok – nevettem fel kényszeredetten. – Egyszerűen csak, olyan üresnek érzem magam…

- Figyelj baba – fordított maga felé. – Elhiszem, hogy rossz érzés, de mondok én neked valamit. Még annyi gyereket csinálhatunk, amennyit csak akarunk. Fiatalok vagyunk, tudomásom szerint egészségesek is. Bármikor csinálhatunk még gyereket…

- Igazad van – bólintottam, majd elmosolyodtam és letöröltem a könnyeim.

- Addig is, gyakorolhatnánk – suttogta vigyorogva a fülembe, mire nevetve a mellkasára csaptam.

- Milyen perverz lettél hirtelen.

- Nem, csak őrülten szerelmes vagyok! – csókolt meg, majd hanyatt döntött az ágyon.

- Mit is mondtál az előbb? Bármikor csinálhatunk gyereket?

- Bármikor – mosolygott a szemeimbe.

- Most is? – vigyorodtam el, és újra megcsókoltam.

- Akár…

Part 3. – False positive

- Bejöhetek?

- Gyere – morogtam, mire belépett.

Késő délután volt már, én pedig az ágyamban tévéztem, hátha kicsit elterelem a gondolataim, tényről, hogy akár terhes is lehetek.

- Hogy vagy?

- Szarul.

- Beszélhetnénk?

- Miről?

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Kettőnkről. Ami történt.

- Ittunk, te szomorú voltál, dugtunk. Ennyi.

- Ronnie, ezt te sem gondolod komolyan.

- De igen Bill, ez nagyon is komoly. Kockára tettük a barátságunkat egy nyomorult egyéjszakás kalandért cserébe. Ráadásul nem védekeztünk!

- Te is tudod, hogy ez nem csak egy „dugás” volt. Kívántál engem, akartál engem, akárcsak én téged…

- A pillanatnyi hév, és a Jäger – vágtam rá vállat vonva.

- Most miért hazudsz a képembe?

- Tudod mit, Bill? Egy nagyképű egoista vagy! Attól hogy a fél suli szerelmes beléd, nehogy azt hidd, hogy én is! – álltam fel idegesen.

- Azt hittem barátok vagyunk.

- Hát pont ez az, hogy…

- Akkor miért hazudsz? – vágott a szavamba.

- Hogy én? Hazudok…?

- Igen, képzeld, Tom elmondott mindent!

Tom! Te szent ég! Tudtam, hogy nem tudja tartani a száját. Ezt még nagyon megbánja.

- Nem tudom, miről beszélsz – feleltem, és újra megrántottam a vállam.

- Csupán csak arról, hogy is érzel irántam pontosan. Szerelmes vagy belém Ronnie – mosolyodott el szelíden.

- Tom hazudott! – fordultam el, de szembe fordított magával.

- Te is tisztában vagy vele, hogy nekem nem hazudik.

- Bill, hagyjuk ezt, jó? Nem lehetne minden olyan, mint régen? – kérdeztem fojtott hangon. – Kérlek, ne beszéljünk többet róla, oké?

- Ronnie.

- Bill, kérlek… nekem fontosabb a barátságunk. Ne beszéljünk róla többet! – ültem le újra.

- Na és most mi lesz? – ült mellém óvatosan.

- Vettem esemény utánit. Még nem volt késő. De azért vettem egy tesztet is a biztonság kedvéért.

- És mennyi idő, míg kiderül?

- A menzeszemnek a jövő héten kell megjönnie. Ha késik… megcsinálom a tesztet.

- Mindenképp szólsz, ugye?

- Persze – bólintottam lehajtott fejjel.

- Figyelj Ronnie…

- Igen Bill? – emeltem rá a tekintetem.

- Bárhogy is alakul, tudd, hogy rám számíthatsz, oké?

- Oké – bólintottam, mire egy csókot nyomott a homlokomra, és felállt.

- Akkor én most megyek…

- Rendben, szia!

- Szia!

A következő napokban még csak nem is beszéltünk. Bill hívott egyszer-kétszer, de én nem válaszoltam a hívásaira. Egyedül akartam lenni, egy kicsit gondolkodni. Na, és persze folyton idegeskedtem is. Vajon Bill, hogy viselné, hogy teherbe ejtett? És a szüleim, mit szólnának? Valószínűleg kiakadnának. 17 évesen teherbe esni nem nagy dicsőség.

A következő hét baromi lassan telt. Szerencsére az iskola pont befejeződött, így otthon idegeskedhettem. Szombat délután már kezdtem kétségbeesni, így mikor aztán Bill újra felhívott, végül felvettem.

- Na, végre, Ronnie. Miért nem vetted fel? Egész héten hívtalak.

- Ne haragudj, de szerettem volna egyedül lenni – sóhajtottam gondterhelten.

- Megjött?

- Nem – suttogtam könnyes szemekkel.

- Mindjárt ott vagyok – felelte, majd a vonal megszakadt azon nyomban.

Egy perc sem telt bele, már hallottam is, ahogy a lépcsőn trappol felfelé. Kicsapta az ajtót, én pedig abban a pillanatban a karjai közé vetettem magam. Mélyeket lélegeztem, és próbáltam visszatartani a sírást.

- Nyugalom baba, nem lesz baj – ringatott finoman.

- Már hogyne lenne, Bill? – kérdeztem szánakozva.

- Biztos bevetted azt az esemény utáni izét?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? – löktem el magamtól. – Azért nem vagyok teljesen hülye.

- Jó, ne haragudj, csak… ideges vagyok, hülye vagyok…

- Megcsinálom a tesztet – szólaltam meg hirtelen.

- Oké. Itt maradjak veled?

- Megtennéd?

- Ne butáskodj már, hát persze.

- Akkor mindjárt jövök – suttogtam, mire magához húzott, és szorosan átölelt.

- Bármi is történjék, túl leszünk rajta, oké? – suttogott a fülembe, mire csak bólintani tudtam.

Elengedett, én pedig bezárkóztam a fürdőbe. Úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam kibontani a tesztet. Elolvastam a használati utasítást, megcsináltam, majd a teszttel a kezemben újra visszamentem Billhez a szobámba. Amint nyitottam az ajtót, felpattant az ágyról, és kíváncsian, már-már számon kérően pillantott rám.

- Na?

- Még várni kell.

- Mennyit? – huppant vissza az ágyamra.

- 5 percet – ültem le mellé.

Csend telepedett közénk, minden egyes szívdobbanásunkat tisztán hallani véltem. Oldalra pillantottam, Bill egyre csak a tesztet fixírozta.

- Hiába szuggerálod, attól még nem fog hamarabb eredményt mutatni – mosolyodtam el.

- Tudom, de… mi lesz, ha pozitív? – szólalt meg halkan és szórakozottan, mire lefagyott az arcomról a mosoly.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – De mindenképp felnevelem – tettem hozzá még utólag.

- Gondoltam. Lejárt az idő.

- Nem merem megnézni – szorítottam össze a szemeim. – Megnézed?

- Ő… oké. Hogy kell nézni?

- Nézd meg hány csík van rajta.

- A két csík ugye nem azt jelenti, hogy ikreink lesznek?

- Tessék?! – pattantak fel a szemeim. – Két csík van rajta? – néztem hirtelen a tesztre.

- Igen, miért az mit jelent? – nézett rám nagy szemekkel, mikor kivettem a kezéből.

Nagyot nyeltem, mire szinte összerezzent.

- Azt jelenti… azt jelenti, hogy terhes vagyok – suttogtam fojtott hangon.

- De hát, beszedted azt az izét is. Az esemény utánit. Azt mondtad, még nem volt késő.

- Igen. De az csak 78-80%-ban biztonságos – feleltem halkan és a hangom elcsuklott.

- Jó, oké, nyugi – ölelt magához hirtelen. – Figyelj, ez nem a világ vége.

- Bill, 17 éves vagyok, te pedig 18. Mindketten iskolába járunk, és gyerekünk lesz! – taglaltam idegesen, majd leültem az ágyra. – A legjobb barátom voltál – suttogtam.

- Most is az vagyok.

Hát persze. A barátom. Csak a barátom!

- Nézd, Ronnie – ült le mellém, és folytatta. – Ami történt, az… az nyilvánvalóan hiba volt. Egy baleset…

- Baleset?! Hiba?! Egy gyereket nem lehet csak így elintézni! „Ohh, igen, felcsináltalak, de sebaj, megesik! Csináljunk úgy mintha nem is történt volna semmi!” Mindent a szőnyeg alá söpörni, mi? Ez vagy te, Bill Kaulitz! Egy szemét aljas dög!

Torkom szakadtából ordítottam, megfeledkezve arról, hogy a szüleim a földszinten tartózkodnak, és lehet, hogy minden egyes szavamat hallják. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi, csak az, hogy Billben mekkorát csalódtam, és hogy mégis hogy viselkedhet ilyen éretlenül és gyerekesen. A könnyeim patakokban folytak, ő pedig csak nézett rám. Értetlenül és szánakozva. Mintha ő nem is tehetne semmiről.

- Ronnie, én…

- Takarodj innen! – üvöltöttem rá.

Egyáltalán nem voltam kíváncsi a magyarázkodására.

- Soha többé nem akarlak látni! Hagyj békén, tűnj innen! – folytattam zokogva, majd kilöktem a szobám ajtaján, és becsaptam utána.

Mit is képzeltem. Szomorú volt Rosalie miatt és én pont kapóra jöttem.

- Csakhogy hiba csúszott apu számításaiba, nem igaz? – suttogtam, miközben óvatosan végigsimítottam a hasamon. – Ne félj kicsikém, minden rendben lesz…

Másnap reggel kaptam egy sms-t Billtől, amiben leírta, mennyire sajnálja, a történteket, és hogy 100%-ig mellettem áll. Nem igazán hatott meg a dolog. Viszont harmadnap, mikor végre rászántam magam, hogy elmenjek a nőgyógyászomhoz, igencsak meglepő eredményt közölt:

- Ön nem állapotos.

Part 2. – Imprudent action

- Na, mit csináljunk?

- Nem tudom – dőltem le az ágyára szétterülve.

- Akkor igyunk! – vette kezeibe a Jägermeisteres üveget meg két zacskó chipset, és az erkély felé indult.

- Oké – indultam meg utána én is.

Lábainkat lelógatva leültünk a kis emeleti teraszra, és iszogatni meg beszélgetni kezdtünk.

- De most komolyan, mi jó azon az együttesen? Semmi!

- Mégis megnyerték a suli tehetségkutatóját! És most felléphetnek a suli-bálon – kortyolt bele még egyet a Jägeres üvegbe keserű ábrázattal, majd átnyújtotta nekem.

- Az lehet, de csak mert apucinak rengeteg pénze van, és támogatja a sulit. Ti ezerszer jobbak voltatok, és ezt bárkitől megkérdezheted.

- Elfogult vagy velünk szemben – mosolygott rám.

- Dehogy! Hidd el nekem Bill, hogy egyszer még sokra viszitek! Majd emlékezz, mit mondtam! – hadonásztam az üveggel, mire nevetve kivette a kezemből, megitta az utolsó kortyot, majd letette maga mellé. – Nem hiszel nekem? – kérdeztem sértődötten, kissé indulatosan.

Ha iszom, képes vagyok azt hinni, hogy csakis nekem lehet igazam, és rendre azt hiszem, hogy mindenki gúnyt űz belőlem. Bár most még nem volt vészes a helyzet, hiszen nem voltam részeg, csak spicces.

- De, hiszek neked, baba! – mosolygott rám, és egy puszit nyomott az arcomra. – Tudod, azért van jó oldala is annak, hogy szakítottunk Rosalieval. Így több időt tölthetünk együtt. Úgysem igazán bírtátok egymást…

- Hát igen, milyen szépen fogalmazol. De megígértél valamit, ha nem tévedek. Ne beszéljünk róla, az a lány meg sem érdemelt téged!

- Igazad van. Még jó, hogy te itt vagy nekem – mosolygott a szemeimbe, mire mosolyát viszonozva válaszoltam neki.

- Ameddig csak szükséged van rám.

Újra az ajkaimhoz hajolt, és egy aprócska csókot lehelt rájuk. Ám ez más volt, mint az eddigiek. Nem tartott tovább öt másodpercnél, mégis ebben a csókban benne volt minden: barátság, szeretet, törődés, félelem, vonzalom, és nem legutolsó sorban szenvedély… Éreztem. Ez már nem az a baráti szájra puszi volt, mint régen. Ez annál már sokkal több volt…

- Hozok sört – pattantam fel, amint elhajolt az arcomtól.

Bepánikoltam. Ő csak bólintott, majd mikor bementem az erkélyajtón, még hallottam, amint felsóhajt.

Te jó ég, mi a fene volt ez? Ő is érezte? Vagy csak én? Csak nekem volt teljesen olyan, mintha legalább tíz méterrel a föld fölött lebegnék? Mintha nem létezne senki és semmi más, csak ő és én? Te úristen, miről beszélek? Nem érezhetek iránta így! Ő a legjobb barátom. Elég volt! Veronica Schmidt, ezt azonnal verd ki a fejedből! De mégis mit tegyek? Csináljak úgy, mintha nem történt volna semmi? Igen, ez lesz a legjobb megoldás.

Felkaptam két sört, és visszamentem. Épp akkor gyújtott rá, én pedig leültem mellé. Rám nézett, és épp megszólalt volna, mikor gyorsan a kezébe nyomtam az egyik sört.

- Itt a sör.

- Köszi – mosolyodott el. – Mi a baj? Olyan rossz kedved lett.

- Nem, csak elgondolkodtam – vágtam rá gyorsan, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Na és min? – kérdezte kíváncsian, mintha leplezni tudná, hogy nem hisz nekem.

Nagyot sóhajtottam, és csak azután válaszoltam.

- Azon, hogy mit csináljunk. Kezdem unni a fejem – nem hiszem el, hogy hazudtam neki.

Életemben először, és úgy tűnt el is hitte. Vagy legalábbis úgy csinált.

- Bemehetünk filmet nézni, ha gondolod. Végül is már tizenegy óra, és gondolom még aludni is akarunk.

- Oké, akkor menjünk filmet nézni – álltam fel, majd belekortyoltam volna a sörömbe, de akkor vettem csak észre, hogy elfogyott. Nem egészen tíz perc alatt megittam fél liter sört? Mi a fene van velem?

- Mi van? – nézett rám vigyorogva Bill. – Olyan képet vágsz, mint aki ufót látott – jegyezte meg nevetve, majd letette az asztalra az üres sörös dobozát. Te jó ég, úgy iszok, mint egy srác!

- Semmi – ráztam meg a fejem. – Na, menjünk filmet nézni.

- Menjünk – mosolyodott el.

Bementünk a szobájába, én leültem az ágyra, ő pedig elővette a dvd-ket.

- Melyiket nézzük? – pillantott rám.

- Nem tudom. Szerinted?

- Szerintem nézzük ezt az új horrorfilmet.

- Oké – bólogattam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ágyán, hátamat a falnak vetve. Berakta a filmet, majd ő is mellém ült. Egy darabig semmi problémám nem volt ezzel a felállással, csendben néztük a filmet, néha-néha megrezzentem, mire Bill – a szemem sarkából láttam – elvigyorodott. Komolyan mondom utólag már átkoztam magam, hogy engedtem neki bekapcsolni azt a borzalmat. Egyszerre volt ijesztő, és undorítóan véres. Egy idő után aztán arra lettem figyelmes, hogy egyre közelebb ültem hozzá, és végül az egyik résznél, úgy megijedtem, hogy a nyakába csimpaszkodtam, és a mellkasába fúrtam a fejem.

- Hey, baba – suttogta gyengéden, és elkezdte a hátam simogatni.

- Ne haragudj – suttogtam vissza remegve.

- Baba, én azt hittem bírod az ilyen filmeket – mosolyodott el.

Tisztán éreztem, hogy szórakoztatja a helyzet.

- Én is, de úgy látszik az alkohol rossz hatással van rám – mormogtam még mindig a mellkasának dőlve.

Felnevetett gyermeteg hanglejtésemen, majd illedelmesen megkérdezte:

- Kikapcsoljam?

- Nem, nem kell – vágtam rá. – Kibírom.

- Biztos? – simított ki egy hajtincset az arcomból, mire bólogatni kezdtem.

- Makacs – vigyorgott, majd egy gyors puszit nyomott a számra. A hirtelen jött érzéstől, mely egy pillanat alatt legyengítette a testemet, még a szemeim is lecsukódtak. Aztán olyasmi történt, amiről azt hittem egy pillanatig, hogy csak álmodom.

Már épp észbe kaptam, hogy mennyire elragadtattam magam, de még mielőtt kinyithattam volna a pilláim, újra az ajkait éreztem az enyémeken. Ám ez teljesen más volt. Nem csak szimplán szájon puszilt. Megcsókolt. Úgy igazán. Mint a barátnőjét!

Ellenkezni akartam. Egy hang végig ott motoszkált a fejemben, hogy ez a világon a legeslegbutább dolog, amit csak tehetünk, de egyszerűen nem bírtam elszakadni tőle. Egyre vadabbul csókolt, már szinte levegőt is alig vettünk. Még erősebben magához szorított, majd óvatosan hanyatt döntött az ágyon, és úgy csókolt tovább. Már szinte önkívületi állapotba kerültem csókjaitól, melyekkel időközben elhalmozta a nyakamat is. Sóhajtozva túrtam a hajába, és húztam még inkább magamhoz. Az illata egyszerűen leírhatatlan volt, szinte kábulatba ejtett, én pedig minden észérv ellenére segítettem neki megszabadulni a ruháinktól, csak arra tudtam gondolni, mennyire csodálatos érzés érezni Őt…

A szemeimbe tűző napfényre ébredtem. Hunyorogva néztem körül a szobában. A tévé halkan szólt. Miért nem kapcsoltuk ki? Ez volt az első gondolatom. Oldalra pillantottam, ahol Bill édesdeden szundított. Milyen aranyos, tűnődtem el, és abban a pillanatban belém hasított az elmúlt éjjel egyik emlékképe. Bill megcsókolt. És mi…

- Úristen – ültem fel az ágyban hirtelen, és félve a takaró alá néztem. Fehérnemű volt rajtam. – Hála az égnek – dőltem vissza egy nagy sóhaj kíséretében. – Csak álom volt. – Hirtelen belenyilallt a fájdalom a fejembe. – Rohadt Jäger – motyogtam, mire Bill mocorogni kezdett mellettem.

- Ronnie – morogta egy kis csend után.

- Hm?

- Másnapos vagy?

- Egy kicsit.

- Emlékszel, mi volt az éjjel? – fordult felém, mire én is szembe fordultam vele.

- Persze – feleltem nemes egyszerűséggel, mintha az olyan természetes lenne. Pedig ködös volt a tegnap este…

- Rendelek kávét anyutól – motyogta álmosan és felállt, én pedig abban a pillanatban felsikkantottam. Szerencsére még pont időben a szám elé tettem a kezem, és elfordultam.

- Bill, te meztelen vagy!

- Igen, én…

- Vegyél fel valamit – nyögtem fel, mire hallottam, hogy matatni kezd. Felvette az alsónadrágját.

- Ide nézhetsz.

- Bill, mi ez az egész? – fakadtam ki, és lassan megfordultam.

- Azt mondtad, emlékszel mi volt tegnap! – förmedt rám ő is.

- Miért vagy meztelen? – taglaltam idegesen.

- Lövésed sincs? – gúnyolódott.

- Te jó isten… azt hittem, csak álom volt – motyogtam magam elé.

- Hát baba, akkor mindketten ugyanazt álmodtuk – ült le mellém. – Amúgy meg, nem tűnt irreálisnak, sőt…

- Befejezed, vagy felképeljelek? Úristen, mit tettünk! – sóhajtottam fel. – Te jó ég! Várjunk csak! Ugye védekeztünk?

- Az igazság az…

- Bill, ne idegesíts fel!

- Nem emlékszem – vakarta meg a tarkóját.

- Tessék?! Nem emlékszel?

- Olyan gyorsan történt minden, és…

- Bill, felfogtad te, mit műveltünk? Légy oly szíves, és válaszolj! Volt rajtad gumi? – ahhoz képest, milyen rohadtul ideges voltam, elég nyugodt hangnemet folytattam. Bill idegesen a hajába túrt.

- Nem, nem volt.

- Hát ez remek – morogtam idegesen.

- Nézd Ronnie, sajnálom…

- A legjobb lesz, ha most elmegyek – kezdtem el öltözködni.

- Ronnie…

- Ne most Bill! – mordultam rá, felkapkodtam magamra a ruháim, felkaptam a táskám, és már indultam is.

- Ronnie, te vagy az? – szólt ki a konyhából Simone, mikor a nappaliba értem.

- Igen – feleltem lehunyt szemekkel.

- Már mész is? – jött ki egy konyharuhával a kezében.

- Igen, anyu az előbb hívott, hogy mennem kell.

- De hát most beszéltem anyukáddal az udvaron. Nem említette. Történt valami?

- Nem. Semmi – feleltem elcsukló hangon.

- Összevesztetek?

- Ne haragudj Sim, de tényleg mennem kell. Köszönöm, hogy maradhattam. Szia – hadartam, majd elsiettem.

Rettentően megijedtem. Annyi minden kavargott a fejemben. Lefeküdtem Billel. És nem védekeztünk. Mi van, ha terhes vagyok? Mi lesz ezután? Hogy fogunk egymás szemébe nézni? Hogy leszünk ezek után legjobb barátok? Te jó ég, még a gondolatába is beleborzongok. Szeretem őt, és nem veszíthetem el egy ilyen dolog miatt!

Miután sikerült valamennyire lenyugodnom, elmentem az orvosomhoz esemény utáni tablettáért. Talán még nem késő. Nem lehetek terhes. Az tönkre tenné mindkettőnk életét…

Part 1. – Stay with me tonight

- Szia… át tudnál jönni?

Ő volt az. A hangja remegett, szinte magam előtt láttam síró arcát.

Ha tudná, hogy ez nekem mennyire fáj! Vajon akkor is hozzám fordulna?

- Persze. Azonnal indulok – kinyomtam a telefont, felkaptam a kardigánom és a táskám, majd szinte futva indultam útnak egyenesen a szomszédba. Kopogás és csengetés nélkül nyitottam be, a nappaliban pedig már várt is az édesanyja.

- Fent vár a szobájában – mosolygott rám szomorúan.

Bólintottam, majd viszonozva gesztusát, az emeletre siettem.

Otthonosan mozogtam náluk, hisz a fél életemet ott töltöttem és már szinte családtagként tekintettek rám.

Megálltam a szobája előtt, majd nagyot sóhajtottam.

Nem sírhatom el magam. Akármennyire is fáj majd így látnom őt, nem sírhatok! Nekem az a dolgom, hogy megvigasztaljam…

Önkéntelenül is végignéztem magamon, hogy megállapítsam, elég jól nézek-e ki ahhoz, hogy a szeme elé kerüljek. Aztán leesett.

Amilyen állapotban van, valószínűleg ezt sem venné észre, ha Pókember jelmezben lennék.

Bekopogtam, és még szinte meg sem hallottam bársonyos hangját, máris benyitottam. Az ágyán feküdt elterülve, mikor pedig meghallotta érkezésem, villámgyorsan felült. Ekkor vettem csak észre, milyen borzalmas állapotban van. A szemei karikásak, vörösek és kisírtak voltak. A szemfesték pedig fekete csíkokat húzott könnyei nyomán, finom puha babaarcán. A szívem egy pillanat alatt összeszorult, és már csak egy kicsi hiányzott, hogy én is elsírjam magam. De nem! Tartottam magam, ameddig csak lehet egy ilyen helyzetben.

- Jaj, édesem – siettem oda hozzá szomorúan, és a karjaimba zártam. Éreztem, ahogy a forró könnyei a vállamra hullanak. – Mi történt?

Jól tudtam én, mi történt, mégis muszáj volt megkérdeznem tőle. Hátha tévedek. Hátha mégsem igaz az, ami már egy ideje várható volt, hogy bekövetkezik.

Nagy levegőt vett, elengedett, elmaszatolta a könnyeit, majd mélyen a szemeimbe nézett.

- Szakítottunk – szipogott. – Illetve ő szakított velem.

- Jaj, drága, ez már várható volt – gyűlöltem ezt mondani neki, de sajnos meg kellett, hogy tegyem. Az a nyamvadt rózsaszín köd…

- Tudom, de… én szeretem őt!

- Dehogy szereted, ez már csak megszokás volt. Komolyan. Gondold csak át!

- Jó, lehet, hogy igazad van. De szerettem… és megbíztam benne, soha nem csaltam meg! Erre közli, hogy: „Sajnálom, de túl érzékeny vagy, és ragaszkodó. Különben is, egy ideje már van valakim.”

Olyan hitelesen utánozta azt a rohadékot, hogy hirtelen nevetnem kellett.

- Most mi van? – nézett rám ő is immáron vigyorogva.

- Semmi. Csak remekül utánoztad.

- Kösz – forgatta a szemeit.

- Héj, figyelj!

- Hm? – nézett rám újra.

- Te, Bill Kaulitz, sokkal jobbat érdemelsz annál a szánalmas kis picsánál!

- Komolyan mondod? – tekintett rám kisfiúsan.

- A legkomolyabban! Hát szoktam én neked hazudni?!

- Szeretlek – fogta meg a kezem, majd maga mellé húzott, így leültem mellé az ágyra.

- Én is, Bill!

- De komolyan Ronnie, én… nem tudom, mit csinálnék, ha te nem lennél. Te vagy a mindenem. Az életem értelme. Te és Tom. Ti vagytok a legfontosabbak nekem.

- Nekem is Ti ketten vagytok a legfontosabbak, és bármire képes lennék értetek. De tudod mit? Hagyjuk már ezt a lelkizést! Mindhárman pontosan tudjuk, mit érzünk egymás iránt. Nyár van, Bill! Inkább menjünk el bulizni! Hátha kicsit jobb kedvre derülsz – érveltem buzgón, de ő csak szomorúan bámult rám, majd finoman megrázta a fejét.

- Nem akarok sehova menni. Nincs hozzá kedvem.

- Jaj, Bill! Akkor mit akarsz csinálni? Itt benn ülni egész este és bámulni a négy falat? Meg sajnáltatni magad?

- Igen, nekem ez tökéletes.

- Hát jó, akkor hajrá! – álltam fel idegesen. – Ha ezt akarod, akkor legyen. De rám ne számíts! – indultam el az ajtó felé, mire ijedten kiáltott utánam.

- Ne, kérlek, ne menj el te is!

Lehunytam a szemeim, mire folytatta:

- Maradj itt velem ma éjjel! Kérlek! Nem szeretnék egyedül maradni.

A szemeim egy pillanat alatt kipattantak.

Tessék? Hogy én maradjak vele, itt? Kettesben? Éjjel? Na, nem! De nem utasíthatom őt vissza. Szüksége van rám. Édes istenem, most mit tegyek?

- Ugye itt maradsz? – érdeklődött kétségbeesetten, mire felé fordultam.

- Hát persze – sóhajtottam egy nagyot.

- Köszönöm, tudtam, hogy rád számíthatok – ugrott a nyakamba. – Ha már Tomra nem – húzta a száját, és elhúzódott tőlem.

- Miért, hol van Tom?

- Csajozni. És nem is alszik ma itthon. Ezért is szeretném, ha maradnál.

Te jó ég! Még Tom sem lesz otthon? Akkor tényleg kettesben leszünk. Ez szörnyű.

- Figyelj, nekem akkor haza kéne ugranom. Szólnom kell anyuéknak, hogy itt alszom.

- Nem kell – vigyorodott el, majd az ajtóhoz sietett és kitárta. – Anyu, szólnál Rachelnek, hogy Ronnie ma itt alszik?

- Persze kisfiam! – hallatszott lentről.

- Köszi anyu, imádlak!

- Nincs mit – kiáltott még Simone, majd Bill becsukta az ajtót és felém fordult.

- Erről ennyit.

- Jól van, nagyokos! De van egy feltételem.

- Jó, essünk túl rajta – sóhajtott színpadiasan.

- Megígéred, hogy kivered a fejedből Rosaliet, és egy szót sem ejtesz róla egész itt tartózkodásom alatt.

- Hát jó. Ez jogos. Megegyeztünk.

- Ja, és még valami. Jól fogjuk érezni magunkat. Nem lelkizünk, és nem leszünk depressziósak, oké?

- Rendben, anyuci – gúnyolódott.

- Mindjárt adok én neked olyan anyucit – indultam meg felé vigyorogva, mire elkapott és csiklandozni kezdett. – Héj, ez nem ér! Elég! Hallod, Bill? Elég volt! – kapálóztam, de csak nem hagyta abba. Egy jó öt perc után, mikor szinte már – sírva a nevetéstől –, könyörögtem neki, ultimátumot kaptam.

- Abbahagyom, de akkor elmegyünk vásárolni.

- Vásárolni? Minek? – néztem rá furcsán.

- Az otthoni kétszemélyes partinkhoz.

- Hölgyeim és Uraim, egy újabb fantasztikus ötlet Bill Kaulitztól!

- Nekem csak fantasztikus ötleteim vannak – húzta ki magát, miközben még mindig a csípőmön ült.

- Na persze. De tudod mit, legyen! Legalább békén hagysz végre.

- Így van, ez az egyetlen választásod. Akkor?

- Jó, mehetünk, már mondtam.

- Tudtam, hogy én nyerek – bokszolt egyet a levegőbe, majd fölém hajolt és egy apró puszit nyomott a számra.

Furcsa, nem? Bár mi már megszoktuk. Az ikrek a legeslegjobb barátaim már babakorom óta, és a kapcsolatunk Billel mindig is elég furcsa és (talán túlzottan is) bensőséges volt. Persze Tomot is ugyanannyira szerettem, de Bill valahogy más volt. Ő olyan volt nekem mindig, mintha a lelki társam lenne. Vagy nem is tudom, mint egy rész belőlem… és ezt mindhárman nagyon jól tudjuk. Pont ezért nem lepődik meg egyikünk sem, ha Bill néha napján esetleg szájon puszil, fogja a kezem, az ölébe vesz, vagy bármi olyan dolgot tesz velem, amit az ember a szerelmével szokott tenni.

Ám most, hogy őszinte legyek, én igenis meglepődtem. Mivel Billnek eddig barátnője volt, ezért szüneteltettük ezeket a dolgokat, hisz egyikünk sem akart ebből problémát. És most, hogy hosszú idő után újra éreztem ajkait, meg kell, hogy mondjam, valamit megmozdított bennem. Már egy ideje éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Túl sokat gondoltam rá, és rettenetesen hiányzott, ám ezt annak tudtam be, hogy a barátnője miatt kevesebbet találkoztunk és kevesebb időt töltöttünk együtt. De nem. Ez valami más…

- Na, mi van, fel sem állsz?

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy ő már rég feltápászkodott rólam. Észrevétlenül megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam, majd megpróbáltam egy kis humorral kezelni a helyzetet.

- Összenyomtad a belső szerveim a hatalmas súlyoddal.

- Ó, elnézést Miss. Nebántsvirág! – vágott vissza nyávogva.

- Ne nyávogj már, inkább segíts felállni, és menjünk cigizni.

- Benne vagyok – nyújtotta a kezét, és felhúzott.

Bill és Tom anyukája – bár tudott róla –, utálta, hogy cigizünk, ezért ha az ikreknél voltunk, csak az emeleten, az erkélyen gyújtottunk rá. Még mindig emlékszem, milyen képet vágott, mikor megtudta, hogy a fiúk cigiznek. Arról már nem is beszélve, hogy engem is belevittek a rosszba.

Miután elszívtuk a cigit, Bill kérésére elmentünk vásárolni. Hát az még volt valami! Bill annyi mindent összevásárolt, hogy már kezdtem azt hinni, hogy nem is ketten leszünk.

- Te Bill, én lemaradtam valamiről? Lesz még valaki ezen a „bulin” rajtunk kívül?

- Nem. Privát party lesz, csak a legjobbak – kacsintott rám, majd betett a kosárba még öt zacskó chipset, így már összesen tíz volt. Ezeken kívül még volt persze más is: két hatalmas zacskó ropi, öt zacskó popcorn, három zacskó gumicukor, 6 doboz sör, és egy üveg Jägermeister.

Miután fizettünk, még elmentünk a kölcsönzőbe néhány filmért, majd végül hazamentünk. Persze a cuccokat fel kellett csempészni, ami elég nehéznek bizonyult, tekintve a mennyiséget. Végül aztán én lefoglaltam Simonet, amíg Bill felcipekedett a szobájába.

- Na, mi van? Azt hittem már fel sem jössz – nézett rám Bill, mikor benyitottam a szobájába.

- De, csak segítettem anyukádnak – sóhajtottam egy nagyot.

Pedig szó sem volt ilyesmiről. Simone arról faggatott, mi van köztem és Bill között. Azt mondtam csak barátok vagyunk, de nem úgy tűnt, mint aki elhitte…