60. rész – Samantha szörnyű titka

Bill csitítva, szorosan magához ölelte, majd egy csókot nyomott a fejére, és óvatosan besegítette a kocsiba. Elfordította a slusszkulcsot, a motor felbőgött, és már ott sem voltak. Talán 10 percet utazhattak, mikor Bill egy kisebb bekötőúton félreállt, és leállította a motort. Hátra mászott a hátsó ülésre, majd a kezét nyújtotta Samantha felé. Hátra segítette a szipogó lányt is, majd az ölébe húzta és egy csókot nyomott a sírástól forró arcára.

- Baba, kérlek ne sírj, itt vagyok veled, nincs semmi baj – suttogta Bill, és újabb puszit lehelt szerelme arcára.

Sam még szorosabban hozzábújt, mire Bill simogatni kezdte a hátát, hátha megnyugtatja a lányt. Körülbelül 5 percig ülhettek ott szótlanul, mozdulatlanul ölelkezve, és Samantha látszólag kezdett megnyugodni. Aztán egyszercsak megszólalt.

- 5 éves voltam, mikor a szüleim elváltak. Nem volt az a kimondottan balhés válás. Az egészből szinte „csak” annyit érzékeltem, hogy apu egyre ritkábban aludt otthon, aztán egyik nap összepakolta a cuccait, és végleg elment. Nem értettem miért, de anyu azt mondta, apunak ezt kellett tennie, és hogy szokjam meg, hogy többé nem fogom látni – furcsa fintor jelent meg a lány arcán, de azért tovább mesélte. – A hetek teltek-múltak, és nekem egyre inkább hiányzott az apukám. Tudod, ő volt az, aki a kis hercegnőjének hívott, aki este betakart és felolvasott egy mesét. Bármi miatt is voltam szomorú, ő mindig felvidított – sóhajtott a lány egy halvány mosoly kíséretében, mire az énekes végigsimított a haján, és még jobban magához ölelte.

- Aztán egy napon anyám egy idegen férfivel állított haza. Pár nappal később egy másikkal, utána pedig egy harmadikkal. Szinte hetente váltogatta a szexpartnereit, én pedig folyton csak azért imádkoztam, hogy apu visszajöjjön és elvigyen magával. Sokszor hagyott otthon egyedül, hiszen a drágalátos szeretői hátán én mondhatni csak egy púp voltam. Egyik sem volt kedves velem, ha beszéltek is hozzám, csak úgy, mint a kutyához szokás. Így ment ez hónapokon, sőt éveken át, és aztán jött a csúcspont. Anyu egyik nap egy látszólag elég rendes fickóval tért haza. Jól öltözött volt, pénzes, öltönnyel meg aktatáskával, és ami a legjobb volt: kedves volt velem. Én akkor voltam 7 éves, és úgy tűnt, a dolgok kezdenek helyre jönni, anyámat is boldogabbnak láttam, és végre össze is szedte magát. Már pár hete járhattak anyámmal, boldogok voltak, és anyu még rendes munkát is talált magának. Tényleg úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgaink, aztán megtörtént az, amire igazán nem számíthatott senki.

- Egyszer Matthias – így hívták a fickót, akivel anyám járt –, hamarabb végzett a munkahelyén, és előbb is jött haza. Én a szobámban voltam, ő pedig anyám szobájában tévézett. Aztán egyszercsak bejött hozzám, és megkérdezte nem akarok-e vele tévézni, mert unatkozik egyedül. Persze átmentem vele anyu szobájába. Csak ültünk ott, egyikünk sem szólalt meg. Ő pedig engem nézett a tévé helyett, aztán… – nyelt egyet a nő. – szóval, rátette a kezét a combomra és…

Samantha hangja hirtelen elcsuklott, és újra zokogni kezdett. Bill egyszerűen nem akart hallani a fülének. Még erősebben szorította a lányt, mintha védené valamitől…

- Istenem… ez…

Bill még mindig nem találta a szavakat, Samantha pedig érezte, hogy a fiú kezei ökölbe szorulnak.

- Tettél feljelentést, vagy anyukád…?

- Nem – hüppögött a nő - nem tudtam… elmondani neki. Ezt… ezt még nem mondtam soha senkinek… Te vagy az egyetlen…

- De miért?

- Szégyelltem magam.

- Ez nem a te hibád, kicsim… ezen nincs mit szégyellni. Az az állat megérdemelte volna a büntetést.

- Tudom, de ezt akkor máshogy láttam.

- És nekem miért mondtad el?

- Mert tudnod kellett. És mert megbízom benned, és szeretlek – nyelt egy nagyot a lány, majd letörölte a könnyeit. – Ráadásul én minden titkodat ismerem, ellentétben veled, aki szinte semmit sem tudsz rólam. Valahogy úgy éreztem, el kell mondanom.

- Köszönöm, én is szeretlek! Jobban, mint bárki más – simított végig a lány karján gyengéden. – Én esküszöm, kiderítem ki volt ez a Matthias, én megölöm…

- Nyugalom Bill, az erőszak nem vezet semmi jóra. Börtönben van, és nekem ennyi bőven elég. Nem akarom látni, soha! Soha, de soha többé.

- El tudnám intézni, vannak kapcsolataim. Neked nem is kell…

- De nem akarom, hogy találkozz vele! Ez már legalább 20 éve volt, és pont elég, ha élete végéig ott rohad a börtönben.

- Ha senkinek nem mondtad el, hogy csukták le?

- Nem csak engem… tudod – hajtotta le a fejét a nő. – Mások bátrabbak voltak, mint én – nevetett fel.

- Ne butáskodj, ez nem egy olyan dolog, amit az ember könnyen kiad magából… Te úristen – hüledezett Bill még mindig. - Milyen ember az ilyen? Nem is ember – morogta Bill idegesen.

- De igen, Bill. Méghozzá egy nagyon beteg ember. Ezért is lettem pszichológus. Hogy segíthessek az olyan embereknek, mint például én. Hogy elmondhassák nekem az ilyen jellegű dolgokat. Borzasztó ilyesmiről hallgatni, én mégis megtettem.

- Egészen idáig.

- Ahogy mondod – sóhajtott egy nagyot a nő.

- Tessék – nyújtott át egy papír zsebkendőt Bill.

- Köszönöm – vette el Sam, majd kifújta az orrát, Bill pedig egy csókot nyomott a feje búbjára.

- Jobban vagy?

- Sokkal – bólintott a lány.

- Na, gyere, menjünk haza!

- Oké – bólogatott Sam, majd előre másztak, és elindultak.

- Hazavigyelek?

- Baj lenne, ha ma nálad aludnék?

- Kicsim, ugye csak viccelsz? Már miért lenne baj?

- Azt hiszem, holnap nem fogok dolgozni. Elég stresszes volt ez a hétvége.

- Ez azt jelenti, hogy velem töltöd a holnapot?

- Igen, a tiéd vagyok holnap egész nap! – mosolyodott el a nő, Bill hatalmas vigyora láttán.

- Akkor egész nap lustálkodhatunk majd – tervezgetett Bill.

- Istenem, de jó lesz. Már annyira rám fér a pihenés.

- Jó lesz. Most hazamegyünk, veszünk egy forró fürdőt, aztán bebújunk a jó meleg ágyikóba.

- Áh, ne is folytasd! Mindjárt megfagyok!

- Fázol? – kérdezte Bill aggódva.

- Igen – húzta össze magát a lány.

- Feljebb kapcsolom a fűtést. Na, gyere, bújj ide hozzám – karolta át egyik kezével a lányt, aki szorosan hozzá is bújt. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?

- Azt hiszem, még nem – vigyorodott el Sam.

- Na, várj csak, míg haza érünk!

20 perc sem telt bele, már otthon voltak. Vettek egy forró fürdőt, majd összebújva befeküdtek az ágyba. Egy darabig szótlanul figyelték egymást, aztán Bill megszólalt:

- Nagyon aranyos a kishúgod.

- Igen, tudom – mosolyodott el Sam halványan.

- Nagyon ragaszkodtok egymáshoz.

- Igen.

- Még annak ellenére is, hogy ekkora korkülönbség van köztetek.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – vágta rá hirtelen felindulásból a lány, majd észbe kapott. – Úgy értem, a korkülönbségnek ehhez semmi köze.

- Lehet. Mondjuk, én ezt nem tudhatom. Se fiatalabb, se idősebb testvérem nincs.

- Valóban.

- Valami baj van? Olyan feszült lettél. Vagy ez még a délutáni?

- Igen.

- Biztos?

- Persze. Szeretlek!

- Én is! – csókolta meg a lányt mosolyogva. – Ne gondolj a mai délutánra. Soha többé. Rendben?

- Oké – bólintott Sam.

- Jó éjt, kicsim!

- Bill!

- Hm?

- Ne aludjunk.

- Oké, én azt hittem fáradt vagy. Akkor mondd, mit szeretnél.

- Ezt – bújt a fiúhoz szorosan, majd ajkait szerelme ajkaira tapasztotta.

- Ez tetszik – mosolyodott el Bill, mikor befejezték.

- Beszélgessünk!

- Beszélgessünk!

* * *

Tom eközben a másik szobában igencsak nyugtalankodott. Fel alá mászkált, kezében a kis ékszeres dobozzal, amiben a gyűrű volt. Fogalma sem volt, mitévő legyen.

- A fenébe – sóhajtott fel hirtelen, majd levágódott az ágyára. – Tom, mi lesz veled?

Az aprócska doboz csak úgy forgott a kezeiben…