Segítő kéz – By: Eva Kaulitz

Gondolom veled is előfordult már, hogy egyedül érezted magad. Mikor körülötted minden szürkének és egyhangúnak tűnik. Úgy érzed, a világ észre sem vesz téged, de még a közeledben lévő emberek is levegőnek néznek. Azok, akik a barátodnak mondják magukat nincsenek melletted, pont most, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk, a biztató szavukra, az ölelésükre vagy csak a puszta jelenlétükre, a tudatra, hogy ott vannak melletted mindig. Hiú ábrándokat kergetve vársz, hogy mikor csörren meg a telefonod, vagy jelenik meg egy ismerős mosolygós tekintet a szobád ajtajában. De mind hiába vársz, senki sem jelentkezik. Erre ébredt rá egy fiatal magdeburgi fiú is egy késő őszi délután.

Sötét gomolyfelhők gyülekeztek kora reggel Magdeburg felett, hogy könnyeivel öntözze meg a sárgás barnás levelekkel borított, őszi komorságba burkolózott várost. Az eső csendben eleredt és halkan kopogni kezdett egy külvárosi kertes ház emeleti ablakán, ott ahol a fiú nyitogatni kezdte fáradt pilláit. A függönyön át beszűrődő tompa fény bántotta szemeit, így laposakat pislogva ült fel az ágyában. Megdörzsölte szemeit, majd a mellette lévő éjjeliszekrényen lévő órájára nézett, ami épp akkor ütötte meg a fél hatot. Felsóhajtott és visszahunyta szemeit, – hisz korán van még, – de álom nem jött a szemére. Percekig forgolódott máskor oly puhának tűnő ágyában, – ám most kifejezetten kényelmetlennek találta – így inkább az ablakhoz botorkált és kitekintett rajta. Kicsit megdöbbentette a most szürke és komor hangulatot sugárzó város képe. Még soha nem látta ilyennek. Máskor az emberek vidáman járkálnak az utcán, az autók és fűnyírók zaja mellett gyerekek vidám kacagása tölti meg a levegőt. Most még is minden olyan csendes és nyomasztó, de mind ezt betudta annak, hogy még korán van és esik az eső. Esik az eső, erre eddig fel sem figyelt. Kövér cseppek folytak végig ablaka üvegén, melyeknek útját – miként egyesülnek egymással és alkotva még nagyobb cseppet folynak tovább az üvegen – tekintetével követte. Percekig figyelte az esőcseppeket és az égbolton átfutó villámok fényes cikázását. Van valami különös ezekben a fel-felvillanó fénycsóvákban, ami megragadták és nem engedték, hogy tekintetét levegye róluk. Miután egy éles dörgés merengéséből kizökkentette, nagyot sóhajtva a fürdőszobájába ment, hogy elvégezze reggeli teendőit, majd lebattyogót a konyhába, hogy megigyon egy pohár vizet. Sötétség fogadta amint leért a lépcsőn. Alszanak a szülei, Tom is, – sőt még a kutyusa is az igazak álmát alussza – alszik az egész ház. Csak ő az, aki fent van, és nem tud aludni, bármennyire is szeretne. Lassan visszacsoszogott a szobájába, ahonnan a nap folyamán nem is volt hajlandó kibújni. Csak ült az ablaknál és nézte az egyre felerősödő vihart. Édesanyja többször is benézett hozzá, miért nem jön le enni, de Bill folyton csak azt hajtogatta, hogy nem éhes. Különös érzés fogta el amióta felkelt. Úgy érezte senki sem törődik vele igazán. Kerülik őt az emberek és már- már levegőnek nézik, ha végig megy az utcán. A barátok egyre ritkábban keresik a társaságát mondván, hogy barátnőjük van. Barátnő? Régen neki is volt barátnője, még is jutott ideje másra is. Egyedül Tom maradt neki, de úgy látszik, már ő sem hiányolja. Nem érti, mi zajlik most körülötte, ennyire megváltoztak az emberek, vagy ő változott volna meg?

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a halk kopogást ajtaja felől. Tom lépett be az ajtón és lassan odasétált mellé.

- Ma még nem is láttalak. Miért nem jöttél le?

- Nem voltam éhes. – válaszolta halkan és rá sem nézett Tomra. Pedig mennyire szereti azt a gyönyörű arcot. A mogyoróbarna szemeit, telt ajkait és a férfiasodó vonásait. Ha ránéz, mindig melegség önti el a szívét és legszívesebben le sem venné róla a tekintetét. Most azonban még ránézni is fél. Fél, hogy nem fogja látni a mosolygós íriszeit,- melyek úgy ragyognak, mintha lázas lenne – az már elviselhetetlen lenne számára.

 Tom csak megcsóválta fejét és öccse meggyötört arcát kezdte figyelni.

- Hé, te sírtál? – kérdezte alig hallhatóan.

- Mi? Dehogy sírtam. – pirult el kissé Bill és zavarodottan elfordult.

- Mi baj van Bill?

- Semmi. – válaszolta hevesen, de tudta bátyját nem csaphatja be, túl jól ismeri már ahhoz.

- A sírás nem ciki. – tette öccse vállára kezét.

- De egy fiúnak az, nem? A gyengeség jele, és én nem akarok gyenge lenni. – szipogta Bill és újabb könnycseppek mardosták szemeit.

- Ugyan már, mindenki szokott sírni. Még Gordon is szokott és én is.

- Jó, de nem annyiszor, mint én. Van, hogy csak ülök a szobámba és rám jön a sírás…

- Akkor nem kellene olyan sokat egyedül lenned, nem gondolod? Például átjöhetnél hozzám is, én is egyedül vagyok. Emlékszel régen mennyi közös programunk volt?

- Hogyne emlékeznék. – suhant át egy röpke mosoly arcán, amint megjelentek szeme előtt az emlékek.

- Akkor jó lesz ismét bevezetni. De most menj le és egyél valamit, mert anya kezd aggódni érted. – simított végig öccse hátán majd elhagyta a szobát és a sajátját vette birtokba. Kezébe vette gitárját és játszani kezdte az oly jól ismert dalokat.

Bill elszánta magát, hogy megmutatkozik a konyhában és eszik pár falatot, hogy édesanyja ne aggódjon miatta. Miután nagy nehezen megevett egy fél szelet szendvicset, újból az emeletre sétált bátyja szobája felé, ám az ajtóban megtorpant. Némi hezitálás után bátortalanul nyomta le a kilincset és lépett be a számára mindig is barátságos szobába.

- Bejöhetek?

- Ez buta kérdés volt Bill. Te bármikor bejöhetsz. – mosolygott rá Tom kedvesen és intett, hogy üljön le mellé. Becsukva maga után az ajtót, helyet foglalt ikre mellett, aki épp egy új dalba kezdett bele, amihez énekelt is. ~ Keiner weiss, wie ist dir geht.
Keiner da, der dich versteht. Der Tag war dunkel, und allein… ~ Billnek nagyot dobbant a szíve, mikor tudatosult benne, mit is játszik testvére. Mintha Tom teljesen a gondolataiba látna és pontosan tudná mi bántja igazán. Az éneklésbe rövidesen ő is beszállt olyan átéléssel, mint még eddig talán soha. A dal végén Bill csak némán figyelte Tomot, akinek ez fel is tűnt.

- Mi az? Van valami az arcomon? – kezdte törölgetni puha bőrét, mire Bill hevesen megrázta a fejét.

- Nem, csak ez a szám… ez gyönyörű volt.

- Hát persze, hogy az volt Bill, hiszen te írtad. – mosolyodott el Tom, de Bill ismét csak a fejét rázta.

- Az a gyönyörű, ahogy játszottad.

- Oh.. hát köszönöm. – borzolta össze kissé Bill haját, majd az arcára adott egy puszit. Billt, mint valami villámcsapás érte ez a hírtelen, ám köztük oly jól megszokott gesztus. Valamiért úgy érezte ez most más, mint az eddigi puszik. Még mindig érzi arcán bátyja ajkait, ami szinte perzseli a bőrét. Nem tudja mi ez a különös érzés, amit testvére váltott ki belőle, de érezni akarja újra azokat telt ajkakat. Közelebb hajolt ikréhez, mintha viszonozná az előbbi pusziját, ám az véletlenül a szájára tévedt. Tom hamar feleszmélt és zavartan elfordítja a fejét.

- Még is mi volt ez? – kérdezte hírtelen Tom fennhangon, ami még jobban megrémítette az így is összezavarodott Billt.

- Éhn… én nem tudom.. ne haragudj. – szinte suttogta az utolsó szavakat. Tényleg nem tudja mi ütött belé, de egyszerűen késztetést érez arra, hogy megcsókolja a saját testvérét. Ettől a felismeréstől azonban megrémült, de az még inkább ijesztő volt számára, hogy ezek után mit gondol róla Tom. Most már biztosan ő is kerülni fogja, és akkor végkép egyedül fog maradni.

Tom elmélázva figyelte a kétségbe esett Billt, nem értette mi történt az előbb. A saját testvére csókolta meg pár perce. Ahogy figyelte öccsét összeszorult a szíve. Még most vette csak észre mennyire törékeny és érzékeny lett az utóbbi napokban. Mi történt veled Bill? Miért vagy ilyen szomorú? Miért csókoltál meg? És ez nekem miért esett jól? Ahogy ezen elmélkedett az ajtóhoz sétált és elfordította a zárban a kulcsot.  Bill kérdőn tekintett fel rá.

- Mit csinálsz?

- Te mit csinálsz Bill? Miért csókoltál meg az előbb? – mászott fel az ágyra Bill mellé.

- Éhn.. éhn nem tudom. – hajtotta le a fejét.

- Egész jól csináltad. – suttogta Tom, mire Bill felkapta a fejét. – Csukd be a szemed. – Bill engedelmesen lehunyta pilláit, mire Tom ajkait öccse ajkaihoz tapasztva ízlelgetni kezdte azokat. Utat törve magának dugta át nyelvét ikre szájába, hogy nyelveik vad táncba kezdhessenek. Maga is meglepődött, hogy Bill milyen jól csókol. A nyelvében lévő piercing pedig csak még inkább fokozza ezt az érzést.

Levegőért kapkodva váltak szét ajkaik egymástól.

- Tohm, mi még is…

- Shh, ne beszélj most. – fojtotta öccsébe a szót és újra meg újra megcsókolta őt.

Az egész délutánt Tom szobájába zárkózva töltötték – ölelve és simogatva egymást az ágyon, miközben apró csókokkal hintik be egymás arcát.

Nem tudják mi fog ezután következni, mi lesz a folytatás, de abban biztosak, hogy nem engedik el egymást.

A fiatal magdeburgi fiúnak egy esős őszi délutánra volt szüksége, hogy rájöjjön, soha sincs egyedül, hisz csupán egy karnyújtásnyira van tőle a szomszéd szobában az az ember, aki mindig megóvta és vigyázott rá, aki mindig vele volt és az, aki mindig is az életet jelentette számára, akit a világon mindenkinél jobban szeret; az ikertestvére, Tom.

Vége