Úgy, mint két éve! – By: Jessie

Megjegyzés: A novella nem mostani iromány, hanem lassan már két éves. Ezt csak azért írtam, hogy ne legyen félreértés abból, mondjuk, ha Tomot rasztásként emlegetem vagy egyéb más…

Elgondolkoztam a dolgokon, amik velem történtek és arra jutottam, hogy visszajövök. Nem tudom, hogy valójában mi vezérelt, talán csak egy hirtelen jött magabiztossági hullám…

Lassítani kezdtem a kocsimmal, hisz nem sokára odaérek, arra a helyre, ahol volt szerencsém megismerni a Tokio Hotelt és annak tagjait. Imádtam ezt az eldugott berlini stúdiót, nagyon a szívemhez nőtt, ahogy a fák és a futó növények körbe ölelik a házat, talán, ha akartam volna sem kívánhattam volna szebb helyet. Befordultam a beállóra, majd tovább hajtottam, egyenesen a parkolóig, méretes fenyőfák nyújtózkodtak felettem, valahogy mindig sikerült ennek a helynek elvarázsolnia engem.

Az ajtó felé vettem az irányt, ám a rég látott fekete labradorral kellett szembe néznem mielőtt beléphettem volna a házba. Már nyomtam is le a kilincset, de zárva volt. Volt nálam kulcs és úgy gondoltam, hogy nem ez lesz az, ami meg fog engem akadályozni. Bejutottam a házba, és hirtelen több ezer emlékkép lepte el az elmém. Fájt egy kicsit, hogy újra itt voltam, de egy részem viszont mindennél boldogabb volt. Beljebb léptem a nappaliba, és ezzel egyben vissza is kellett mennem az előszobába, mert lépteket hallottam az emelet felől.

- Szia, segíthetek valamiben? – állt elém egy fekete hajú srác.

- Szóval nem ismer fel – gondoltam magamban.

- Szia – köszöntem vissza, mivel nem folytattam mondani valómat felvont szemöldökkel nézett rám.

- Mit szeretnél? – kérdezett ismét.

- Szeretnék Daviddel beszélni – válaszoltam mosolyogva.

- Mit mondjak neki, ki keresi? – Várta, hogy bemutatkozzak neki, de nem, nem fogok.

- Csak annyit, hogy egy régi ismerős.

- Várj egy picit, addig is érezd magad otthon – viszonozta a mosolyt.

- Ha tudnád, hogy ez mennyire az otthonom – gondoltam.

- Rendben – bólintottam, és ő elment megkeresni azt, akit kértem.

- David, szeretne veled beszélni egy nő, azt mondta, hogy egy régi ismerősöd, lent van a nappaliban – mondta Bill.

- Rendben, mindjárt jövök – indult el, ám a srác is vele tartott.

Lefelé koslattak a lépcsőn. Egyre több és több gondolat cikázott a fejemben.

- Hallom beszélni akart velem – állt meg előttem.

- Igen, jól hallotta – mondtam. – Bár jobb lenne négy szemközt megbeszélni – utaltam a nem messze álló Kaulitzra.

- Rendben, erre kérem – indult el egy irányba, gondolom az irodába, ahogy végig mentem a folyosón rengeteg emlék kavarodott fel bennem. – Hölgyek, előre – nyitotta ki az orrom előtti ajtót. – Nos, miről szeretne beszélni? – kérdezte mikor mindketten, helyet foglaltunk egy-egy székben.

- Tudja, hogy ki vagyok? – tértem a lényegre

- Nem – felelte. – Viszont érdekel, hogy ki is vagy!

- Ígérje meg, hogy bármit mondok, nyugodt marad – néztem a szemébe.

- Ígérem – bólintott.

- Én vagyok… a lányod. – figyeltem a reakciójára, az eddigi vidám arc, hirtelen túlságosan komollyá vált, kiskorom óta ismerem ezt az arcot, itt veszekedés lesz.

- Figyelj, én… – kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Jessie? Mégis két évig eltűntél, senki nem talált és most meg csak itt vagy? Netán anyagi problémáid vannak? Máskor nem szoktál hozzám fordulni. – a szavai nagyon rosszul estek, olyan volt, mintha jéghideg tőrt szúrtak volna a szívembe és azt megforgatnák

- Nem! – keltem ki magamból – Nincsenek semmilyen problémáim, nem tudom miért hiszel ilyeneket rólam, nem gondoltál arra, hogy talán, azért evett ide a fene, mert hiányoztál? Néha elgondolkodom azon, hogy lehet valakinek ennyire érzelmetlen apja, és rájövök, nem minden arany, ami fénylik. Lehetsz híres, de hírnév nem minden, az elmúlik egyszer, az érzelmeid viszont a te kezedben vannak, és lehet, hogy néhány érzés több, mint gondolnád.

- Jess, nem értelek. – apa

- Te sosem értesz. – mondtam és könnybe lábadt szemmel, szótlanul otthagytam, úgy, mint két éve.

A kocsiban millió meg egy dolog volt a fejemben. Miért hiszi, hogy kihasználom? Békülni akartam. Vajon neki hiányoztam valaha is, ebben a két hosszú évben? Vajon eszébe jutott egyszer is, hogy mi történt velem, vagy hogy hol vagyok? – kérdeztem magamtól bár tudtam nem kapok rá választ.

Csak száguldoztam az országúton, minél messzebbre akartam menni, ettől a rémes helytől. A kilométerórára pillantottam, s a dühöm miatt a kijelzőn lévő szám csak nagyobb, és nagyobb lett, lassan elérte a 150-et, nem érdekelt, csak mentem, és mentem. Világosan emlékeztem minden egyes másodpercre. Hirtelen elém vágott egy Audi, beletapostam a fékbe, de így is megütközött a két kocsi. Mindkettőnk leállt a pihenő sávba, hogy szemügyre vegye mi történt a kocsijával, és a másik emberrel. Hirtelen kiszálltam, és olyan hirtelen fagytam is meg a másik ember láttán.

- Normális vagy? – kérdeztem.

- Én? És te? Te se valami rendesen vezetsz – akadt fel.

- Akkor minek próbálsz megelőzni? – akadtam ki én is.

- Neked nem mindegy? – kérdezte.

- Nem, Tom, nem mindegy! – mondtam ezen láthatólag nagyon meglepődött.

- Honnan tudod, hogy hívnak? – kérdezte, mert eléggé takarva volt az arca.

- Az apámmal töltött néhány év után tudom ki, hogy leplezi magát – mondtam és elindultam a kocsi felé, köpni – nyelni nem tudott.

- J. J.? – kérdezte megdöbbenve

- Talált. Szia – ültem be a kocsiba

- Várj – jött a vezető oldalhoz

- Mit akarsz?

- Apád, tudd róla, hogy itt jártál?

- Onnan jöttem – mondtam.

- És? – kérdezte kíváncsian.

- Azt hitte, hogy csak pénz kell, ezért kioktattam és se szó, se beszéd, ott hagytam.

- Szóval, nem jössz vissza többet? – kérdezte.

- Nincs értelme. Tudod, ha ilyeneket feltételez rólam, akkor minek? Eszébe se jutott az, hogy hiányozhatott, és szerintem a két év alatt nem is érdekelte, hogy mi van velem – mondtam

- Ő nem úgy mutatja ki az érzelmeit – válaszolt a rasztás.

- Nem hiszem, hogy neked kéne kioktatni, arról, hogy apám, hogy mutatja ki az érzelmeit. Szerintem nincsenek is érzelmei.

- Szállj ki! – mondta.

- Rendben – s kiszálltam.

- Mutatok valamit! – mondta és elindult a kocsija felé, én csak követtem.

- Mit? – kíváncsiskodtam.

- Majd meglátod – mondta – Szállj be. – utalt a túloldalra, beszálltam.

- Mit akarsz? – kérdeztem újból.

- Olvasd el – és a telefonját a kezembe nyomta.

        / Két koncertet lemondtam, meg kell keresnünk Jesst mielőtt Bill rájönne, hogy nincs velünk. Sok sikert, a többiről majd szólok.

                  David/

- Most ettől boldognak kéne lennem? – kérdeztem.

- Hiányoztál neki, csak fedetten írta le – ráncolta a homlokát.

- Akkor nem jól olvastad, csak Bill miatt kerestetett.

- Nem jól ismered, ha tényleg azt hiszed Bill miatt csinálta – rázta meg a fejét a rasztás.

- Igen? És amikor visszamentem miért hitte azt, hogy csak pénz kell? – én dühösen és kiszálltam.

- Várj! – állt elém.

- Tom, nem érdekel – tártam szét a kezeimet.

- Billel beszéltél? – kérdezte.

- Nem- válaszoltam egyértelműen.

- Csak szomorúbb lesz, ha megtudja voltál Davidnél….

- Ő jött le az emeletről, hogy mit akarok! Nem ismert fel! Az már nem az én dolgom – mondtam.

- Sokat változtál! – kiáltott utánam.

- Ez nem elég kifogás, ahhoz, hogy ne tudja, ki vagyok. – Beszálltam az autómba és elhajtottam, láttam, hogy nem tetszett neki, de ez már nem az én dolgom.

Már csak a távolodó kocsimat látta, úgy, mint két évvel ezelőtt, megpróbált megakadályozni, de nem bírt, s most is azt akarta, hogy visszamenjek, de nem fogok.

Az Audi beállt arra a helyre, ahol nem rég, még én álltam, majd a tulaja a ház felé vette az irányt.

- Sziasztok – köszönt Tom, ám válasz nem érkezett.

- Szia – hallott egy keserű hangot, majd ahogy belépett a nappaliba látta, hogy a banda managment-je az asztalnál ül egy üveg whisky társaságában.

- Mi a baj? – kérdezte Tom leülve David mellé.

- Jess…  itt volt, és megint elment… – majd egy nagy kortyot húzott le. – úgy, mint akkor… megvádoltam… – s még egy kortyot ivott. – hogy csak pénzért jött…  kioktatott… és itt hagyott… újból úgy … mint két éve – fejezte be mondandóját

- Sajnálom – tette a vállára a kezét – Találkoztam vele. Összeütköztünk egy kicsit.

- Nem esett baja? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

- Nem, egyikünk sem, csak a kocsik horpadtak meg – húzta félre a száját a rasztás.

- Az legyen a legkevesebb – mondta David.

- Bill tudd róla? – kérdezte Tom.

- Tud – hajtotta le a fejét David.

- Felmegyek hozzá, ok?

- Ok – próbált egyet mosolyogni apám.

Kopogtatott Tom, öccse ajtaján.

- Menj el! – próbálta erősen mondani, de hangjából hallatszott a keserűség.

- Csak én vagyok, Tom – mondta, nem adta fel.

- Tűnj el! – mondta újból.

- Kérlek, fontos – Tom.

- Nem érted, hogy nem érdekel? – szinte már kiabált öccse.

- Ha J.J.-ről van szó akkor sem? – kérdezett vissza, s halk csoszogást hallott, majd az ajtó hirtelen kinyílt, bement rajta és ugyanolyan gyorsasággal be is csukta azt.

- Találkoztam vele – Tom. – Véletlen az autópályán összekoccantunk. Nyugodj meg, nem görbült egy haja szála sem, nekem sincs semmi bajom.

- Miért mindig te találkozol vele? – kérdezte öccse.

- Nem tudom Bill, nem tudom – mondta ugyanazzal a szomorúsággal, mint Bill.

- Hova ment? – Bill.

- Fogalmam sincs. Az az út bárhova elviheti. – Tom lehajtott fejjel.

- Vissza fog valaha jönni? – kérdezte reménykedve.

- Nem – válaszolta Tom lehajtott fejjel. – Sajnálom, Bill.

- Kérlek, most menj ki! – Bill, Tom engedelmeskedett, már ott sem volt.

- Holnap találkozunk – köszönt el Tom.

- Igen, holnap – mondta Bill.

S amikor elhagytam Berlin és környékét, megfogadtam, hogy, akkor kilépek a Kaulitzok életéből és egyben apám életéből is.