+18
Eredeti rajongói kérdésekből:
„- Bill, miért rúgtad meg Tomot az “In die Nacht” alatt a hannoveri koncerten?
Bill: – Mert az az idióta soha nem figyel rám… Én mindig ránézek és ő mindig más dolgokkal van elfoglalva. Aztán néha szüksége van egy rúgásra!”
Bill: – Mert az az idióta soha nem figyel rám… Én mindig ránézek és ő mindig más dolgokkal van elfoglalva. Aztán néha szüksége van egy rúgásra!”
2007.05.05
Nem hiszem, hogy voltam ennél kínosabb, és ennél izgatóbb helyzetben valaha is. Nem merek felnézni. Tudom, hogy a tekintetemet fürkészi, de akkor sem. A gitáromra hajolok teljesen, érzem, hogy nem esik jól neki, érzem, hogy várja a szemkontaktust, de nem. Ich will da nicht allein sein lass uns gemeinsam in die Nacht. Ez a dal mindig nagy hatással van rám. Főleg, ahogyan Ő énekli… Érzem, ez most igazán nekem szól. Nem vagyok normális… Hogy lehet rám ilyen hatással? Ha tudná, hogy mit érzek… Valószínűleg nem énekelne ekkora átéléssel. Bár el tudnám neki mondani… Bár Ő is így érezne… Bár el tudnám hessegetni ezeket a bizarr gondolatokat és képeket a fejemből… De nem megy… Most már tényleg ideje volna ránézni, de az izgalom teljesen elhatalmasodott rajtam… Aúúú! Már megint belém rúgott! Egy pillanat erejéig felkapom a fejem, és ránézek, de rögtön meg is bánom. Kész, vége, most már biztosan mindenki látja, hogy mi zajlik bennem. Miért csinálod ezt, Bill? Miért készítesz ki teljesen? Istenem, csak ezt a koncertet éljem túl…
***
Miért nem nézel rám? Miért? Megpróbálok nem sírni, és a dalra koncentrálni, megpróbálom elrejteni az érzéseimet. Ugyanakkor tudatni is szeretném, de félek… Rettentően félek. Nem merek kockáztatni. Mikor jön rá végre, hogy mit is jelent ez a dal nekem valójában? Hogy mit érzek, hogy máshogy nézek rá, ahogy a szemébe nézek… De Ő nem hajlandó rám pillantani! Nagyon fáj… Bár tudná, mi zajlik bennem… Bár Ő is így érezne… Bár én se éreznék így… Szánalmas vagyok, és undorító… A fájdalom azonban kezd átalakulni haraggá… Mindjárt vége a dalnak, és még egyszer sem nézett rám! Ez rekord! Nem bírom tovább, a székemet óvatosan megemelem, arrébb tolom, és magam vissza nem fogva rúgok belé… És mi a reakció? Riadtan kapja fel a fejét, azonban egy másodpercig sem tartja velem a szemkontaktust, és ismételten a gitárját fürkészi! Hát jó… Mit értem el gyerekes viselkedésemmel…? Lejárattam magam a közönség előtt, de ami sokkal rosszabb, még Tom előtt is… Most már én sem merek ránézni. Du bist alles was ich bin und alles was durch meine Adern fließt.Vége a dalnak. A tekintetünk találkozik, ahogy meghajolunk, de ezúttal én kapom el a fejemet. A dal befejeztével úgy látszik a bátorságom is elszállt. Rémület lesz úrrá rajtam, mikor eszembe jut, hogy ez még csak a második szám volt… Istenem, csak ezt a koncertet éljem túl…
***
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg vége lett a koncertnek. Szívem újfent normális ütemben ver, s már csak egy idegesítő kis gondolat dübörög a fejemben: Belém rúgott!
Ketten vagyunk az öltözőben, és nem bírom ki, a fejéhez vágom, amit csinált.
- Mi a jó életért rugdosol?!
Azonban nem jön válasz. A legnagyobb lelki nyugalommal húzza le magáról a csizmát és a többi ruhadarabot, miközben civil ruháit keresi elő. Kezd felmenni bennem a pumpa…
- Hallasz egyáltalán?!
Végre felemeli a fejét, és rám néz.
- Miért ne hallanálak…? – felel még mindig nyugodtan.
Hát ez nagyon kész…
- Akkor mondd meg, miért rúgtál belém? Mivel ártottam én neked?!
Pár másodpercig ismét csend, de aztán válaszol.
- Miért nem néztél rám…?
Erre nem számítottam. Pedig számíthattam volna.
- Mert öhm… – Nem találom a megfelelő szavakat. – Miért kellett volna rád néznem?! Nem az a dolgom! Az a dolgom, hogy gitározzak!
Tekintete megbántottságot sugárzik. Miért vagyok ilyen hülye? Soha nem gondolom végig, amit mondok. De ez a tényen akkor sem változtat. Belém rúgott!
- Erre akkor sem hatalmazott fel senki, nem rugdoshatsz csak úgy! Ráadásul a színpadon?! Oda nézek, ahova akarok!
Azt hiszem, idáig tartott nyugodtsága, mert hírtelen felemeli a hangját.
- Lehet, hogy az a dal neked nem jelent semmit, de nekem igen! Azt Neked írtam! Úgy gondoltam, hogy a minimum az, hogy legalább néha rám nézel! De nem! Lehet, hogy Te egy érzéketlen tuskó vagy, de én nem vagyok az! És egészen idáig azt hittem, Te sem! De már nem érdekel! – Mostanra már szinte kiabál, ám hirtelen köhögő roham vesz rajta erőt. De még mielőtt szavakba önthetném ijedségemet, ő folytatja, nem foglalkozva semmivel. – És beléd rúgtam! Lehet, hogy hiba volt, de nem bántam meg akkor sem! Nem jutott eszembe semmi más, amivel felhívhattam volna magamra a figyelmedet! Elegem van belőled! – Ismételten köhögni kezd.
És nem hagyja abba. Már mondanám a következő érveimet, de egyszerűen nem marad abba a testét rázó köhögés. Összegörnyedve ül a széken, és már több mint fél perce fuldoklik. Kezdek félni. Mi a franc történik vele?!
- Jól vagy, Bill…? – Odasietek hozzá, és simogatni kezdem a hátát.
Ő azonban csak szaporán bólogat, és arrébb húzódik. Az arca falfehér. Érzem, hogy a szívem egyre gyorsabban kezd dobogni. Mi van vele…? Ez így nagyon nem lesz jó!
- Bill, minden rendben…? – kérdezem, miközben óvatosan megérintem izzadt homlokát, és érzem, hogy tűzforró…
De úgy látszik, kezd megnyugodni. Már csak kicsit köhécsel, azonban mikor a tenyerére pillant, rémület ül ki arcára. Aztán megmutatja nekem is. Elsápadok, mikor tudatosul bennem, hogy mit látok, és a szívem kihagy egy ütemet.
- De hisz’ ez vér…
***
- Doktor úr, mi a baj? Mi történik vele?! – A hangja elcsuklik.
Érzem, hogy aggódik értem. Érzem, hogy szeret engem. De akkor sem úgy, ahogyan én Őt…
Az orvos keserűen sóhajt fel. Rosszul kezdődik… Tom szorosan megfogja a kezemet. Ez nagyon jól esik. Az azonban, amit a fehérköpenyes mond, már kevésbé.
- Attól tartok, legnagyobb sajnálatomra, hogy ez tuberkulózis…
Értetlenül nézek Tomra, ő vissza rám, majd együtt a doktorra.
- Ez mit is jelent pontosan? – kérdezi ő.
- Öhmm… Tüdőbaj.
Erre egyikünk sem számított. Némán ülünk egymás mellett. Tom keze még mindig görcsösen fogja az enyémet, és a szívünk egyszerre kezd lüktetni. Megszűnt bennem minden. Hírtelen már egész másként látom a világot. Tomra pillantok. Teljesen elsápadt, és meredten bámul előre. Pár pillanat még eltelik, mire megszólal.
- Mi…? – A szemei bekönnyeznek.
- Sajnálom – sóhajt ismét.
- Ezt nem tudom elhinni! – Felpattan, és csak ekkor engedi el a kezemet. – Ugye csak ugrat?! Mondja, hogy csak ugrat! Hogyan kaphatta volna el?! Egyáltalán, ez fertőző betegség?!
- Igen, az. Sok lehetőség van a megbetegedésre. Fertőzött levegő, étel, folyadék… és ezek még csak a legkézenfekvőbbek.
Hitetlenkedve csóválja a fejét, a kezét a szája elé kapja. Hírtelen eszembe jut a múltkori civil kirándulásunk… a hegyekbe. A kút… Amiből csak én ittam… Tom figyelmeztetett, hogy nem lenne jó ötlet… de nem hallgattam rá.
- Ezt nem tudom elhinni… – Visszaül mellém, és rám néz.
De nem szól hozzám. Szavak nélkül is tudom, mit akar nekem mondani. Tudom, hogy ő is emlékszik. Visszafordul az orvoshoz.
- De… az gyógyítható… ugye?
- Általában igen… A régi időkben még halálos volt, de ma már… csak egy különösen gyenge szervezet adhatja be a derekát. Hosszadalmas kezelés lesz, az biztos.
Általában gyógyítható… Megnyugtató gondolat… Nem vacakolhatok többet. El kell neki mondanom, mit érzek. Nem várhatok tovább. De hogy mondhatnám el? Hogy adjam tudtára? Egy levél… igen, ez jó lesz! Írok neki egy levelet. A gitártokba fogom rejteni… Igen, ez így tényleg jó lesz! Mosolyogni kezdek. Micsoda inspiráció… TBC…
A következő pillanatban már nem a rendelőben vagyunk, és az orvos sincs a közelben. Eléggé elkalandozhattam. Csak ketten vagyunk a friss levegőn, a szabadban. Tom hírtelen felém fordul, és magához ölel szorosan. Visszaölelek.
- Nyugi, Billa… Minden rendben lesz… Nem kell félned.
Engedelmesen simulok hozzá, és hallgatom a szíve dobogását. Jólesik a bíztatása. Pedig egyáltalán nem félek.
***
…Végül csak be kellett feküdnie. Itt ülök mellette, és szorítom a kezét. Borzalmasan néz ki. Vékonyabb, mint valaha, be van esve az arca. Étvágya sincs. Szótlanul ülök mellette, Ő sem szól semmit, szemei csukva vannak, csupán halvány mosoly bujkál arcán, amit még mindig nem tudtam megfejteni. Csak az infúzió csöpögő hangja töri meg a csendet. Nagyon félek. Meg kell gyógyulnia… Muszáj meggyógyulnia… Kinyitja a szemét, tekintetét lassan végigvezeti rajtam.
- Tom…? – Alig van ereje megszólalni. – Még… mindig itt vagy…?
Erőtlen hangja a szívemig hatol.
- Persze, hogy itt vagyok…
Megpróbál felülni, és megölelni, de fájdalmasan feljajdul, és visszadől.
- Bocsi… csak fáj… a hátam… – És nevetni kezd.
Nem bírom tovább… Elsírom magam. Odahajolok, és én ölelem meg. Remeg a teste. Minden porcikája remeg.
- Ne félj… minden rendben lesz… – Próbálom nyugtatni.
- Nem… nem félek…
Az ajtó nyikorogva nyílik ki, és Anyu lép be rajta. Egy kosár sütit tart a kezében, és siet Billhez.
- Kisfiam, hogy érzed magad? – Ő is elsírja magát. – Hogy vagy? Hoztam neked sütit, ettől biz… biztosan rendbe jössz!
Bill erőltet az arcára egy mosolyt.
- Ne… nem kérem… De köszi. Nem igazán van… étvágyam…
Miért történik ez vele?! Istenem… Miért?! Miért nem én…? Kettőnk közül én érdemelném meg… Én vagyok az undorító… Ő tökéletes… Ő annyira jó… A könnyeim patakokban folynak. Billa, miért nem hallgattál rám…? Mondtam, hogy ne igyál belőle… Az ég szerelmére, én mondtam! Még jobban sírni kezdek, és teljesen magamhoz szorítom. A következő pillanatban ismételten csak ketten vagyunk a szobában. Anya elment. Fogalmam sincs, hogy hova, fogalmam sincs, hogy miért. Nem érdekel. Órákon keresztül csak ölelem testvéremet, és hallgattam a szíve zavaros dobogását. Ezúttal Georg és Gustav térnek be. Sápadtak mind a ketten, ahogy Billt figyelik. Soha nem volt még ilyen vékony, ezt ők is megjegyzik. Erőt próbálnak neki adni, próbálnak vele viccelődni. És Bill jókat is derül. Többnyire nem tűnik őszintének, de mikor szívből nevet, köhögő rohammá csap át a kacaj. Ezzel együtt az én szívem is sajogni kezd. Már estefelé járhat az idő.
- Tom… most már… tényleg… haza kéne… menned. – Bill.
- Tessék…? Nem mozdulok mellőled!
Gustav a vállamra teszi a kezét.
- Billnek igaza van… Két napja nem voltál otthon, két napja nem aludtál. Karikásak a szemeid…
- Tommy… Neked is… pihenned kell…- Erőtlenül fogja meg a kezemet.
- De…
- Nincs de! – vágott Georg a szavamba. – Mi itt leszünk vele… Rád férne egy kis alvás.
Beletörődötten felsóhajtok. Mondjuk az igaz, hogy már tényleg égnek a szemeim, és alig látok, de akkor sem szívesen mennék haza. Azonban valahogy mégis rávesznek.
- De holnap korán visszajövök! És… és vigyázzatok rá! – Még utoljára megfogom testvérem kezét, és végigsimítok rajta. – Holnap visszajövök…
- Szia, Tom…
- Szia…
Georgék is köszönnek, majd kilépek az ajtón. Éppen Dr. Schwarz jön velem szemben, megállítom.
- Jó estét! Milyen Bill helyzete? Ugye javult..? – Könyörögve nézek rá.
- Jó estét. Nos, hát… Bill állapota… nem a legjobb… Nem reagál túl jól a kezelésekre. Ennyi idő után, már jelentős javulás szokott mutatkozni, de… Bill állapota csak romlik. Nagyon sajnálom… Persze reménykedünk, természetesen van esélye. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, amit csak tudunk. – Végignéz rajtam. – Úgy látom, már jó ideje nem aludt… Azt javaslom, menjen haza, és aludja ki magát végre. Billt pedig bízza csak ránk. – Mosolyogva vállon vereget.
Szavai éles késként hatolnak a szívembe.
- Jó… jó… haza megyek… – Csak ennyit mondok, és otthagyom.
A szellő megcsapja az arcomat. Felfrissít. Pár pillanat múlva már otthon vagyok. Az ágyamon ülök… és az a dal van a fejemben… Énekelni kezdem… Lenyúlok a gitáromért, kiveszem a tokból… Te jó ég, mi ez? Mit keres benne egy papír?! Hagy nézzem…. Végigfuttatom a szememet a sorokon.
„Kedves Tom!
Talán meghülyültem, hogy levelet írok. Talán nem vagyok normális. Ne haragudj, hogy nem voltam képes szóban elmondani, de egyszerűen lehetetlennek tartottam. Nagyon szeretlek. Szavakba önteni nem tudom, mennyire. Szívem minden erejével. De… nem úgy, ahogy Te engem… Már nagyon régen, nem csak testvérként gondolok rád. Sokkal több vagy nekem. Úgy szeretlek, ahogy nem volna szabad. Úgy gondoltam, muszáj valahogy ezt tudatnom veled. Remélem, nem utálsz meg, remélem, nem fogsz tőlem undorodni. Azt nem bírnám elviselni. Viszont a titkolózásba már csaknem beleőrültem.
És a koncert. Kérlek, ne haragudj, amiért beléd rúgtam… Iszonyatosan rosszul esett, hogy nem néztél rám… persze gondolom ennek semmi jelentősége nincs, egyszerűen csak koncentráltál. Úgyhogy még egyszer kérlek, ne haragudj.
Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, rögtön elhatároztam, hogy írok neked.
Sajnos elég rövid lett ez a kis levélke, de most be kell fejeznem, ugyanis éppen fürdesz, és most zártad el a vízcsapot.
Szeretlek,
Bill”
A cetli kiesik a kezemből. Ilyen nincs! Ő is szeret engem! Ugyanúgy, mint én Őt! Boldogság lesz rajtam úrrá, és hihetetlen gyorsasággal kapkodom magamra a kabátot, és a többi ruhát. Rohanok vissza a kórházba. Bill, soha nem tudnálak megutálni! Még ha nem is éreznék hasonlóképen, akkor sem… Szeretlek, Bill, ezerszer is kimondanám!
Megérkeztem. Kirántom az ajtót. Lélekszakadva rohanok fel a lépcsőn, a liftet sem várom meg. Minél hamarabb ott akarok lenni, megölelni Őt, és akár a srácok előtt megcsókolni, és azt mondani: Szeretlek! A szívem őrült tempóban zakatol, ilyet még soha nem tapasztaltam. Azonban ahogy a folyosóra érek, kicsit lelassítok. Mi… miért van nyitva a kórterem ajtaja…? Mi… miért húzzák ki azt az ágyat…? Miért fekszik rajta valaki letakarva…? TE JÓ ÉG! Rohanok, lélekszakadva, így mikor odaérek, nekiütközök az orvosnak.
- Mi folyik itt?! Hol van Bill?! Mi van vele?! VÁLASZOLJON! – Elkapom a vállát, és rángatni kezdem.
De nem felel. Idegesen Gustavra és Georgra pillantok. Kisírt szememmel néznek rám. Gustav szólal meg.
- Sa… sajnáljuk… – Sírni kezd.
- Mi van?! Mi a franc történik, hol van Bill?! – ordítok velük.
Az orvos nyugodt hangon megszólal.
- Mindent megtettünk. A szervezete nagyon gyenge volt. A kezelések nem hatottak rá. Hírtelen… egyszerűen leállt a szíve.
- Nem… nem… nem… NEM! – Odarohanok az ágyhoz, és lerántom a pokrócot.
A látvány egyszerűen sokkoló.
- ÁÁÁÁ! – ordítok…
Több percen keresztül csak ordítok… Még soha nem éreztem ilyet. Mintha kivágtak volna belőlem egy darabot. Odanyúlok, és megfogom öcsém vállait, majd erősen rázni kezdem.
- KELJ FEL! GYERÜNK, KELJ MÁR FEL! – Zokogásban török ki. Szinte már fuldoklok. – Nem hagyhatsz el, Billa, gyerünk… nyisd ki a szemed… Kéhérlek… KÉRLEK!
Erőtlenül borulok testvéremre. Georg a vállamra teszi a kezét.
- Tom… me… meghalt… – Elcsuklik a hangja. – El kell engedned…
- NEM KELL! Ne érj hozzám! – Szorítom magamhoz az élettelen testet.
Aztán minden sötétségbe borul.
***
Mostanra elfogytak a könnyeim. Körülnézek. Rengetegen vannak. Olyanok is, akik nem is ismerték teljesen. Akik nem is szerették őt… Loitsche egy aprócska kis falu. Soha nem voltak itt még egyszerre ennyien. Egy ilyen borzalmas esemény idevonzza a fél világot. Rengeteg jajgató rajongó. Akármerre nézek, mindenhol csak a zokogó embereket látom. Körülállják a koporsót. Tolonganak… Én miért nem vagyok ott?! Én miért ülök felhúzott lábakkal egy távolabbi fa tövében, és miért nem tudok sírni…? Miért vagyok képtelen megmozdulni? Megszólalni sem tudok. Még soha nem tapasztaltam ilyet. Már nem vagyok a régi. Mintha nem is élnék… Csak bámulok előre, bámulom, ahogy végleg a gödörbe eresztik. Most látom Őt utoljára. Még mindig nem tudok belenyugodni… Nem… ez egyszerűen nem történhetett meg…
Hírtelen a hangját hallom! Ne sírj… Nem hagylak egyedül… Mi történik velem?! Bill… a Te hangodat hallom? Kezdek bedilizni… Édes Istenem, Billie… nem mehetsz el… Nem hagyhatsz itt… Nem is hagylak… Megint megáll bennem az ütő. Vajon normális, hogy hallom Őt…? Nem tudom… de nem is érdekel… Nem… nem tudom elfogadni… Istenem, miért voltam ilyen gyáva?! Miért nem mertem neki elmondani?! Úgy érzett, mint én… Ugyanúgy érzett, mint én!
Késő… Elment…
Georg és Gustav áll meg előttem. Furcsán néznek rám… Rosszallóan… Kisírt szemekkel… talán furcsállják, hogy nyugodt vagyok? Furcsállják, hogy nem sírok? Hogy végig itt ültem…?
- Minden rendben…? – Gustav a vállamra teszi a kezét.
A reakciómon magam is meglepődök.
- Ne érj hozzám…
Elenged.
- Hát jó…
- Tom… mi segítünk átvészelni. Megértjük a fájdalmadat. – Georg.
Teljesen kiakadok.
- Kurvára nem értetek semmit! Nincs szükségem a segítségetekre! Hagyjatok békén!
Felsóhajtanak, és elmennek. Fáj a szívem… Valóságos fizikai fájdalmat okoz… Nem tudom Bill képét kitörölni a fejemből… Nem tudok belenyugodni… Egyszerűen nem megy…
Azt hiszem, már vége a temetésnek… Alig vannak emberek. Ahogy lassacskán távoznak, mindegyikük végigmér, rosszallóan, furcsállóan… De nem hat meg egyikőjük sem. Anyu és Gordon leguggolnak mellém.
- Tom… – Szól anya sírástól eltorzult hangon. – Gye… gyere… Vé… vége a temetésnek… – Zokogásban tör ki.
Gordon magához húzza, és megpróbálja csitítgatni, miközben neki is folynak a könnyei.
- Gyere, Tom… Indulnunk kell…
Csak nehezen tudom magam rávenni a válaszadásra.
- Nem… én még maradok… – Szavaim higgadtnak tűnnek.
Nem várnak magyarázatot. Szó nélkül mennek el, tőlük is csak furcsa pillantásokat kapok.
Már tényleg nincs ott senki, csak én. Erőt veszek magamon, és felállok. A lábaim nemigen szeretnének engedelmeskedni nekem, nehézkesen sétálok a sírhoz.
Ahogy odaérek… térdre rogyok…
Bill Kaulitz-Trümper
1989 09. 01. – 2009 07. 15.
Magamhoz ölelem a sírkövet.
- Bill… nagyon szeretlek… Még mindig szeretlek, és örökre szeretni foglak! Gyere vissza! Kérlek! Nem hagyhatsz el!
Nem is hagytalak el… Felnézek az égre… Ez különös… Mintha látnám az arcát… Mintha Őt látnám! Nem… ez nem igaz…
És az esővel együtt a könnyeim is elerednek. Most már ideje haza mennem.
***
Lépkedek. Minél hamarabb haza szeretnék jutni, bár igaz, már teljesen eláztam. A kezem a zsebembe csusszan, és megfogom Bill levelét. Megszorítom… De lehet, hogy nem kellett volna…? Ahogy vizes, sáros kezemmel megérintem, érzem, amint az egész elázik… Nem… nem lehetek ilyen hülye… Ez az utolsó emlékem Tőle! Ahogy ijedten kirántom a kezemet a zsebemből, a cetli a vizes földre hull, és szétmállik. Nem… NEM! Ez nem történhet meg, BILL, GYERE VISSZA!
Továbbindulok… Egy ismerős alakot látok meg a sarkon befordulni… Te jó ég… az… Az ott Bill?! A gyomrom görcsbe rándul. A szívem ezerszer gyorsabban kezd verni. Rohanni kezdek. Több pocsolyán átvágok, de ez sem érdekel. Mi az ördög folyik itt?! Az nem lehet, hogy Ő az! Ahogy én is befordulok a sarkon, megint látom Őt… Épp fordulna ismét be a következő saroknál, de egy pillanatra rám néz… Tisztán látom az arcát… Ő az… Ám rohanni kezd, és megint eltűnik a szemem elől. Szaladok utána. Azonban a következő utcán már hűlt helye… Akármerre nézek, nem látom. Az egész üres… Hangosan felkiáltok.
- Mi a fene történik velem?!
Pár pillanatra megállok. Megrázom a fejem, aztán megyek tovább.
Már túl vagyok a fürdésen, és az ágyamban fekszek… De nem tudok aludni… Végig nézek a szobán, többször is.
ATYA ISTEN! Egy… egy alak ül a fotelban…? Egy alak ül a fotelban! Azonnal a kislámpához nyúlok, és felkapcsolom a villanyt. De nem ül ott senki! Leoltom a lámpát, és visszadőlök… Nem telik bele egy perc sem, és már megint látom az alakot… Nem merem feloltani a villanyt… Viszont mikor látom, hogy az alak felém fordul, rögtön a kapcsolóért nyúlok… Világosság lesz… ÚR ISTEN, EZ BILL!
- Te vagy az, Bill…? – Remeg a hangom.
És megszólal!
- Igen, én vagyok… – mosolyog.
Gyönyörűbb, mint valaha… Megdörzsölöm a szememet, valószínűleg régen aludtam… és sokat sírtam… és hallucinálok… De akkor miért hallom?!
Feláll… Úr Isten, ide jön! Felülök, és a takarót a nyakamig felhúzom. Riadtan nézek rá…
- Ne félj… Nincs semmi baj… – Leül mellém az ágyra.
Megrándul a testem.
- Hogy… hogy kerülsz ide…?
- Sshh… ne aggódj emiatt…
A szívem lehet, hogy ki fog ugrani a helyéről… Atya Úr Isten… Zokogni kezdek.
- De hát… lá… láttalak… mikor… le… eresztettek… – A kezemmel eltakarom magam, és úgy zokogok tovább.
Megsimogatja az arcomat.
- Tudom… de itt vagyok… – Még mindig mosolyog…
Semmit sem értek.
- De… mégis… hogyan? – A tekintetét fürkészem.
- Hosszú történet… A fentiek… nem is tudom… nagyon megsajnáltak minket. Azt mondják, ritka, hogy a szerelem a halált is túlélje… és hogy hiába kerültem a Mennybe, ha a lelkem egyszerűen nem talál nélküled megnyugvást, értelmetlen az egész…
Nem kell több… Azonnal megölelem, és nem engedem el… Érzem, hogy egyszerre dobog a szívünk! Habár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg itt van, boldog vagyok… Hinni akarok neki!
- Úgy hiányzol, Billie! – Sírok… és közben teljesen magamhoz szorítom…
Simogatja a hátamat.
- De most itt vagyok…
Befekszik mellém az ágyba, és hozzám bújik. Én pedig hihetetlen erővel húzom magamhoz, már attól tartok, hogy megfojtom, de… Soha többé nem akarom elengedni!
- Nem engedlek el soha!
- Nem hagylak el… Tommy… nagyon fáradtnak tűnsz… aludnod kéne…
Teljesen hozzám simul, én pedig engedelmesen hunyom le a szemeimet.
***
Reggel van. Már nincs mellettem… Csak álom volt…? Igen, valószínűleg csak álom volt… A ruháimért nyúlok… Ma találkozok a srácokkal… Összeülünk kicsit… Segíteni akarnak… átvészelni… Pedig semmi szükségem nincs most rájuk! Nem értik, mit érzek… Már lassan én sem…
Csak Bill érintése ég az arcomon… Tegnap itt járt… Tudom, hogy itt járt! Nem csak álom volt… Az nem lehet, hogy csak álom volt… Vagy mégis…?
Egy fotelban ülök, ők pedig velem szemben. Gustav kávét rak le elém.
- Idd meg…
- Nem vagyok szomjas…
Georg felsóhajt.
- Istenem, Tom, kérlek… engedd, hogy segítsünk!
Én is felsóhajtok.
- De nem akarom! Egyedül akarok lenni! Nem tudtok nekem segíteni… – Ekkor hírtelen ismét sírni kezdek. A kezemmel eltakarom az arcomat, nem nézek rájuk, de érzem, hogy megdöbbennek. Tegnap azt furcsállták, hogy nem sírok… most meg azt, hogy mégis?
Hírtelen mindketten mellettem teremnek, és megpróbálnak átölelni. Azonban én csak a kezemmel jelzek, hogy ne tegyék. Pár perc kell, míg megnyugszok. De aztán úgy nézek fel, mintha mi sem történt volna. Rögtön aggódó tekintetükkel találom magam szemben.
- Jól vagyok… – Erőltetek az arcomra egy mosolyt.
Képzelem, milyen hitelesnek tűnhet…
- Haver… őszinte leszek… – kezdett bele Georg – fogalmunk sincs, mit érzel… Nem tudjuk… Jelenleg, az én életemben nincs olyan személy, aki olyan közel állna hozzám, mint hozzád állt Bill.
Állt?! Mi az, hogy állt?! Még mindig áll! Ezen enyhén szólva kiakadok magamban… De Georg persze nem hagyja abba a beszédet.
- És nem is akarom megtudni, hogy mit érezhetsz. Belegondolni is szörnyű… De barátok nélkül nem fogsz túllépni, és ha nem engeded, hogy segítsünk, a fájdalom meg fog őrjíteni…
Cöh… Hagyjon már békén!
- Értem… – felsóhajtok. – Azt hiszem, nem volt túl jó ötlet most találkozni… Inkább haza megyek… – És már veszem is fel a kabátomat.
Rosszallóan csóválják a fejüket. Oh, nem tetszik nekik, ahogy viselkedem?! Kapják be!
- Köszi, srácok, sokat segítettetek… De most inkább szeretnék egyedül lenni.
- Rendben, Tom – sóhajtott Gustav. – De ránk mindig számíthatsz… Komolyan…
Vállon veregetnek, aztán tényleg kilépek az ajtón.
***
Nem tudok aludni… Már megint nem tudok aludni! A fájdalom nem csillapult… Még mindig sajog a szívem… Keserűség vesz rajtam erőt. Bárcsak tudnék aludni, és álmomban megint meglátogatna! Mert az biztos, hogy álom volt… Felkelek, és az ablakhoz sétálok. Kinyitom, és kinézek rajta. Meglátok egy hullócsillagot.
- Istenem, add Őt vissza… Kérlek szépen… – A szemeim bekönnyeznek. – Akármit megteszek, csak… add vissza! Nem halhatott meg! – Istenem, ezt így még ki sem mondtam! – Nem mehetett el… Nem… Vissza kell adnod!
- De hisz’ itt vagyok… – Ismételten Bill hangja cseng a szobában.
Ijedten fordulok felé.
- Bill…?
Odalép hozzám…
- Én vagyok… Itt vagyok… – Látom, amint a szemei könnyeznek. – Nem hagylak el! Szeretlek, Tom! Nem tudom elmondani mennyire.
Az én szemeim is könnyesek.
- Éh… én is szeretlek! Sajnálom, hogy nem mondtam el időben…
- De hát még időben vagyunk… – mosolyog. – Itt vagyok… valódi vagyok… Fogd meg a kezem! – Felém nyújtja a karját.
Megfogom. Érzem Őt. Tényleg itt van! Ismételten boldognak érzem magam, ugyanúgy ahogy tegnap éjszaka.
- Kell ennél több bizonyíték…? – Kicsit oldalra dönti a fejét.
- Nem kell! – Magamhoz rántom, és megcsókolom.
Óvatosan kérek bebocsátást ajkai közé, és ő engedelmesen meg is adja azt. Érzem, ahogy az egyik keze becsúszik a pólóm alá, a másikkal pedig a hajamba túr. Én is hasonlóképp teszek. Kiráz a hideg, ahogy hozzáérek meztelen bőréhez, és egyre jobban megkívánom. Erre vártam egész életemben! Hogy olyat tegyek vele, amit nem lenne szabad, és… most itt van! Édes Istenem, köszönöm! A kezem óvatosan a fenekére téved, Ő pedig ennek hatására ledönt az ágyra, majd felém térdel.
- Annyira szeretlek, Tom! – Szemében csillogást fedezek fel.
- Én is… Nagyon! – Elsírom magam.
Odahajol hozzám, és óvatosan letörli a könnyeimet.
- Ne sírj… – suttogja a fülembe.
Hírtelen fordítok a helyzetünkön, így Ő alulra kerül. Még jobban mosolyog, miközben megcirógatja a hátamat, majd egy határozott mozdulattal rántja le rólam a pólót… Én pedig elkezdem bontogatni a nadrágját, habár remegő kezemmel nem igazán megyek semmire. Mosolyogva segít nekem. Egy pillanat múlva már rajtam sincs nadrág… Sőt… már nincs rajtunk semmi… Úgy érzem, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik… Pedig megtörténik… Soha életemben nem voltam ennél boldogabb… Ez annyira lehetetlen… Itt fekszek a saját ikertestvéremmel, ruhátlan testünk mindenhol összeér, közben csak faljuk egymás ajkait. Istenem, annyira szeretem Őt! Kérlelőn néz rám.
- Tedd meg! – Elcsuklik a hangja.
Tudom, mire gondol. De nem nagyon van bátorságom. Nem akarok neki fájdalmat okozni…
- Kérlek! – Remeg a hangja.
Valóban szeretné… Óvatosan teszem meg a lépést. Minden mozdulatra figyelek. Figyelem az arcát, és… nem fáj neki! A hátamba kapaszkodik, és felsóhajt. Érzem, hogy jó neki… Én pedig soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. A szívem sokkal gyorsabban kalimpál, mint eddig bármikor, az adrenalin az egekben… és tudom, hogy Ő is pont így érez. Lassan mozogni kezdek, amit egy hangosabb nyögéssel jutalmaz. A szemei szorosan csukva vannak, az alsóajkát beharapja… Istenem, milyen gyönyörű! Nem tudok magamnak parancsolni, egyre gyorsabban mozgok benne és egyre mélyebben… és egyre szaporábban vesszük a levegőt. Belecsókolok a nyakába, Ő pedig a körmeit a hátamba mélyeszti… de egyáltalán nem fáj. Már nem sok van hátra. Végigfut a testemen az a mindent elsöprő érzés. És egyszerre éljük át… Eldőlök mellette az összegyűrt, vizes lepedőn, Ő pedig felém fordul és hozzám bújik. Pár percig nem szólalunk meg, csak a sóhajok törik meg az éjszakai csendet.
- Szeretlek, Billa… – Ismét megcsókolom.
Lihegve válnak el ajkaink.
- Én is, Tommy…
A fejét a mellkasomra hajtja, és behunyja a szemét. Én is hasonlóképpen teszek.
Felriadok. Azt hiszem, már reggel van… És itt van mellettem! Még mindig itt van! Ennél nagyobb bizonyíték tényleg nem kell rá, hogy nem csak álmodtam… Itt van mellettem, még mindig ölel… Álmosan néz rám, miközben az óta is mosoly bujkál arcán.
- Szeretlek…
- Én is… Akkor… most már tényleg örökre együtt leszünk…? – Elcsuklik a hangom.
- Igen, Tom, örökre együtt leszünk. – Odahajol hozzám, és megcsókol.
Soha nem voltam még ennél boldogabb… Itt van mellettem… Tényleg itt van mellettem! És soha nem fogom Őt elengedni!
Orvosi jelentés
Beteg neve: Tom Kaulitz-Trümper
Születési Dátum: 1989 09. 01.
Születési Helye: Lipcse
Anyja Neve: Simone Trümper
Felvételi Dátum: 2009 08. 15.
Anamnézis:
Családja és barátai elmondása szerint eddig semmi jelét nem mutatta efféle panaszoknak, ám testvére közelmúltban történő tragikus elhalálozását nem tudta kellőképp feldolgozni.
Státusz:
Nevezett páciens halott testvérét véli látni, valósághű hallucinációk gyötrik.
Akut Paranoid skizofrénia; ön-, és közveszélyes volta miatt a többi betegtől elzárva, biztonsági szobában tartandó, míg a kezelések eredményre nem vezetnek.
Gyógyszeres kezelése javasolt.
Gyógyulásáig a Waldorfi Elmegyógyintézetben tartandó.
- Bill, most már örökre együtt leszünk?
- Igen Tom, együtt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése