2012. november. 03.
„Kedves Naplóm!
Nem tudom mitévő legyek. Egyszerűen nem megy nélküle.
Már hónapok teltek el az óta, még is rettegek minden egyes naptól. Nélküle minden más lett. Egy vasárnapi nap volt. Éppen anyuéktól jöttünk haza. Háromutcányira voltunk a házunktól, mikor a baj történt. Boldog voltam hisz mellette lehettem és amúgy is szuper nap volt az, még is életem legrosszabbjává vált. A szembejövő sávban örült sebességgel száguldott egy fiatal srác friss jogsival. A kanyarban már hiába fékezett és Tom hiába húzta el a kormányt egyenesen belénk csapódott. A srác agyrázkódást kapott és eltört pár bordája, de ki tudott szállni a kocsiból. Tomot viszont hiába ráztam nem csinált semmit. Csak ült a kormányra dőlve és a kinyílt légzsáktól az arcát sem láttam tisztán. Eszeveszett zokogásba kezdtem és fogalmam sem volt mit tegyek. A srác, aki a balesetet okozta odajött hozzánk és magyarázkodni kezdett, de feldühödve mindent a fejéhez vágtam és neki estem. Elküldtem a jó édesbe majd a mentőket hívtam, reméltem még nem késő. Visszasiettem Tomhoz és próbáltam újra keltegetni, de mind hiába. A mentők szerencsére hamar kiértek a rendőrséggel együtt. Örökké valóságnak tűnt mire a kórházba értünk, pedig csak percek voltak. Szorítottam a kezét és akkor sem engedtem el mikor már a korházba értünk. Úgy szakították ki a kezét a kezemből és tolták egyenesen a műtőbe. Pár percen belül hozzám egy nővér sietett, hogy ellássa a sebeimet és elvégezzen pár vizsgálatot. Azt hiszem hozzá is vágtam pár illetlen szót, pedig csak segíteni akart, én viszont Tom mellett akartam lenni. Látni, hogy kinyitja azokat a gyönyörű barna szemeit és mosolyogva suttogja, hogy „Ne aggódj Bill nincs semmi baj”. A vizsgálatok után kirohantam a folyosóra és vártam mikor jönnek ki a műtőből. Fel s alá sétáltam és nem tudtam nyugodni. A vérnyomásom az egekben, az ájulás környékén jártam. Félóra sem telt bele, hangos kiáltásokra lettem figyelmes. 5 különböző hang szólított a nevemen. Anyuék rohantak felém kétségbe esett arccal mögöttük Georg, Gustav és David.
- Édes Istenem mi történt? Jól vagy? És Tom? Hol van Tom? – ölelt szorosan magához anya, úgy, hogy szinte már fájt, de ezzel nem törődtem.
- Én jól vagyok, de Tom már régóta a műtőben van. Éh..éhn ezt nem bírom tovább. Láht…látni akarom. – borultam Georg vállára, aki szorosan tartott és borbált vigasztalni, de ő is ugyan olyan kétségbe esett volt. Hamarosan a rendőrség is megjelent és felvették a jegyzőkönyvet. Elmeséltem nekik mindent majd vártak és vártak velünk együtt, hogy mikor lép ki az orvos. Kb. 2 és fél óra elteltével kitolták Tomot és az orvos közölte túl van az életveszélyen, de még mindig válságos az állapota. Rengeteg zúzódása van a koponyáján eltört 4 bordája és belső vérzése volt. A rendőrök beszéltek az orvossal én pedig Tom után futottam be a kórterembe. Számtalan cső állt ki belőle, és több tucatnyi kötés borítja a testét. Órákig voltunk ott mellette végül nagy nehezen anyu és Gordon a rendőrségre mentek. David pedig kezeskedett róla, hogy a sajtó ne pletykáljon semmit Gustavék pedig kávéért mentek. Én egy tapodtat sem moccantam mellőle. Szorítottam a kezét és figyeltem ütemesen emelkedő mellkasát. Majd beszélni kezdtem hozzá. Elmondtam mennyire szeretem, és hogy mielőbb jöjjön rendben. Hajnali fél 6-kor arra keltem, hogy valaki megszorítja a kezem. Álmosan nyitottam ki a szemeim. Gustav és Georg a fal melletti széken aludt. Azonnal Tomra néztem, aki meggyötört arccal, könnyes szemekkel nézet rám.
- Úristen Tom. Nagyon fáj? Hívjak orvost? Jézusom… – szinte már kiabáltam mire a többiek felébredtek és ők is Tom köré álltak. Tom lassan rázta meg a fejét, hogy nem kell semmi, csak figyeljünk rá. Még jobban megszorította a kezem és próbált megszólalni, de elsőre nem sikerült.
- Bih… Billh.- nyöszörögte.
- Itt vagyok Tom, minden rendbe jön, csak pihenj. – válaszoltam és újra könnyek szöktek a szemembe. Georgék orvosért rohantak, hogy nézzék meg Tomot így kettesben maradtunk.
- Billh, figyelj ráhm kérlek.
- Mondd csak Tom, itt vagyok, figyelek.
- Ne haragudj ráhm…éhn én nem akartam, bocsáss meg.
- Tom nem te tehetsz róla, nem te vagy a hibás, nincs miért haragudnom. – próbált mosolyt erőltetni az arcára.
- Ígérd meg nekem Bill, hogy vigyázol magadra és anyuékra. Nagyon szeretnek téged Bill és én is. – köhögni kezdett.
- Miről beszélsz Tom? Téged is szeretnek és én is, mindennél jobban. – estem kétségbe és nem értettem, amit Tom mond.
- Ígérd meg Bill, ígérd meg.
- Nehm, rendbe jössz, és majd te vigyázol rám. – egyre inkább megrémültem. Miért mond ilyeneket? Miért nem küzd? Miért készül a halálra, hisz hamarosan jobban lesz?!
- Nem Bill. Nélkülem is boldogulnod kell. Kérlek, ígérd meg nekem. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. – szinte már könyörgött.
- Megígérem Tom. Megígérem neked. – szorítottam a kezét és fuldokoltam a zokogástól.
- Szehretlek Bihll… nah..nahgyon. – nyögte ki és éreztem, hogy keze szorítása elgyengül a gépek sípolni kezdtek.
- Neeeeeee. Tom kérlek neeeehhh. Szükségem van rád érted? Toom. – kezdtem rázogatni és éppen ebben a pillanatban lépett be az orvos. Rohant Tomhoz és megkezdte az újraélesztést.
- Urom kérem, menjem arrébb. – szólt az orvos, többször is de ügyet sem vetettem rá. Önkívületi állapotban üvöltöttem Tom nevét.
- Kérem, vigyék arrább az urat. – szólt ismét mire Georg és Gustav arrább vonszolt nehezen és lefogtak. Számtalan nővér és orvos jelent meg a szobában.
- A halál ideje: 5:43. Nagyon sajnálom uram, de bátyja elhunyt.
- Neeeeeehhm. Neeehm halt meg. – kezdtem kapálózni és rugdosni a levegőben, de Georg szorításából nem menekültem. Végül erőt vettem magamon és kiszabadultam a karok közül. Odarohantam Tomhoz és paskolni kezdtem az arcát, hogy nyissa ki a szemét, de hiába. A nővérek folyamatosan kapcsolták le a sípoló gépeket én meg azonnal nyúltam utánuk és visszakapcsoltam, de csak sípoltak. Összerogytam az ágyra és öleltem Tomot.
- Bill kérlek. Tom nem jön vissza többé. Elment. – mondta Georg sírva.
- Neeehm, ő nem halhat meg…ő nem….nem. – suttogtam már a végét.
- Bill, kérlek…gyere. – húztak magukhoz, hogy a nővérek elvégezhessék a dolgukat. A szívem szakadt meg abban a pillanatban. Úgy éreztem itt a vég. Nélküle nincs tovább. Gustav telefonált anyuéknak én pedig próbáltam elbúcsúzni tőle, ami nem ment. Ő a másik felem. Bennem meghalt azóta valami. Anyuék perceken belül megérkeztek Daviddel együtt és ők is elbúcsúztak, majd nagy nehezen hazaráncigáltak engem is. Két nap múlva volt a temetés. A poklok poklát jártam végig és járom még most is. Mindenhol őt látom, minden hozzáköt, ami a házunkban van. Az előszoba, ahol folyton nézegette magát indulás előtt, hogy jól néz-e ki. A nappali, ahol rengetek jól sikerült házibulit tartottuk. Ahol hajnalokig beszélgettünk és néztünk tv-t esténkként. Az ebédlő, ahol annyit nevettünk evés közben. A konyha, ahol csinálta a spagettijét. Ahol számtalan kajacsatát rendeztünk. A fürdő, ahová annyiszor járt naponta. A terasz, ahol sokat cigiztünk és a hintaágyba ülve gitározott nekem vagy csak beszélgettünk. A kert, ahol annyit játszottunk a kutyáinkkal. Akárhányszor lemosta a kocsiját mindig vizicsata lett belőle. A falon logó képek, díjak, amiket együtt értünk el. És a szobája. A szobája ahol most is vagyok. Itt érezte talán a legjobban magát. Mindent ugyan úgy hagytam. Még mindig érzem az illatát. Üres és kihalt lett a ház nélküle. Nem tudom, meddig bírom még nélküle. Itt ülök az ágyán és írok neked, kedves naplóm, mert már megörülök. A rendőrség visszaadta a kocsiban lévő dolgait. A mobilját, a CD-it, a kocsi kulcsot, a napszemüvegét és egy csomag óvszert. Ezek maradtak meg a balesetből. Azt hiszem mára ennyi voltam édes Naplóm. Veszek egy forró fürdőt és tovább álmodom a rémálmom.”
Becsuktam a naplót és az ágyon hagytam. Mindig itt írok. Valamivel könnyebb itt, mintha itt lenne. Végignéztem a polcokon és megakadt a szemem egy képen, amin együtt vagyunk. Mindketten mosolyogtunk. Tavaly készült a szülinapunkon. Összeszorult a szívem és ismét azt éreztem meghalok.
- Bárcsak tudnád mit éreztem és érzek még mindig irántad igazából. Sosem mertem elmondani, mert féltem, hogy kinevetsz és undorodni fogsz tőlem. Már bánom, hogy nem szóltam. Talán nevettél volna ki. – tettem vissza a képet és az ajtóhoz léptem erőtlenül, ahonnan még visszanéztem. – Bárcsak itt lennél Tom. – csuktam be az ajtót és ebben a pillanatban csörömpölést halottam az ajtó mögül. Kinyitottam és láttam, hogy a pengető készlete a földön hevert. Bizarr érzés fogott el abban a pillanatban. Összeszedtem és elmentem fürödni, majd befeküdtem az ágyba és a plafont bámultam. Tudtam, hogy úgy sem alszom ma sem. Ha még is elszundítok, minden kis neszre felkelek, vagy tovább álmodom a rémálmom, ami a baleset volt újra és újra. Nagy nehezen még is elaludhattam, mert mikor az órára néztem már hajnali 3-at mutatott. Zajra figyeltem fel. Lassan kikeltem az ágyból és a zaj irányába indultam, ami Tom szobájából jött. Nyeltem egy nagyot és beléptem. Az éjjeli szekrényen lévő kislámpa égett és az ablak is nyitva volt. A beáramló szellő fel-fel libenti a függönyt. Ekkor vettem csak észre, hogy a levegőben cigi füst terjeng és az ágyon lévő naplóm is nyitva volt, pont ott ahol arról írtam beleszerettem Tomba és nem tudom mitévő legyek. Meghűlt bennem a vér. Még is mi ez? Csak álmodom? Megcsípem magam és nem álom volt. Becsuktam az ablakot, mert kezdtem fázni. Tisztán emlékszem, hogy nem gyújtottam rá és nem nyitottam ki az ablakot és a lámpát is leoltottam. Ekkor újabb zajt hallottam mögülem. A pengető készlet ismét a földön volt. Lehajoltam, hogy felszedjem ám mikor érte nyúltam volna a nevemet hallottam amint Tom szólít.
- Bill.
Rettenetesen megijedtem.
- Kezdek begolyózni. – nyúltam volna a dobozért, de ismét csak a nevemen szólított.
- Ki az? – néztem körbe, de senkit sem láttam.
- Én vagyok az Bill. – jött a válasz és mikor hátranéztem láttam egy fehér homályos formát közeledni felém. Ahogy közelebb ért láttam Tom körvonalát kirajzolódni. Hátrálni kezdtem egészen a falig, de Tom is csak közeledett felém és már nem tűnt homályosnak és nem is volt fehér. Mintha tényleg ő állna előttem, de ez képtelenség hisz ő elment, elhagyott. Összeszorítottam a pilláim és próbáltam elhinni, hogy csak képzelődök, de a hang egyre csak folytatta beszédét.
- Nyisd ki a szemed Bill. Én vagyok az Tom, az ikertestvéred.
- Te nem lehetsz Tom, ő elment. – szóltam vissza és komolyan úgy éreztem most már teljesen megörültem.
- De hisz itt vagyok. Nyisd ki a szemed. – mondta lágy hangon, mire kinyitottam a szemem és ott állt előttem egy lépésnyire, de még mindig nem hittem és ezt ő is észrevette. – Érints meg. Gyerünk Bill, érints meg. – jött az utasítás és félve ugyan, de kinyújtottam a kezem és valóban éreztem őt. Szinte végigtaperoltam az egész felsőtestét mire ő csak elmosolyodott. – Elhiszed most már, hogy én vagyok? Erre csak egy könnycsepp hullt az arcomra, amit letörölt. Meghökkentem. Tényleg ő az. Tényleg itt van.
- Tohm… – suttogtam rekedtesen.
- Igen Bill, én vagyok az.
- Toooom. – hulltam karjai közzé és öleltem szorosan. Percekig így voltunk és hagyta, hogy feldogozzam az eseményeket. Negyedóra néma csend után elengedett és az ágyhoz sétált.
- Ez igaz? – kérdezte és a kezébe vette a naplómat. Én csak lesütöttem a fejem és bólogattam. Elmosolyodott és elém lépett. Gyengéden felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Akkor csókolj meg. – erre igazán nem számítottam, de nem gondolkodtam. Halvány csókot leheltem ajkaira és éreztem, ahogy összerezzen majd a következő pillanatba kezei a derekam köré fonódnak, nyelvével pedig utat tőr magának és nagy hévvel csókolt meg. Pár percig így voltunk majd eljött az ideje, hogy megmagyarázza, mi történik.
- Figyeltelek téged Bill. Minden mozdulatodat láttam és a szereteted visszahozott. Már az este itt voltam csak nem akartalak megijeszteni. De aztán nem bírtam tovább, muszáj volt megtennem.
- Teh… te dobtad le a pengetős dobozt? – értetlenkedtem.
- Igen, próbáltam jelt adni mikor azt kívántad bárcsak itt lennék. – nagyot nyeltem. Nem hittem el, hogy ez velem történik.
- Ez hogy lehetséges? – kérdeztem választ remélve.
- Nem tudom Bill, de örülök, hogy itt lehetek. – ölelt magához és pedig kisfiúsan bújtam hozzá. – Van még valami, amit tudnod kell. – nézett szememben az gyönyörű mogyoróbarna szempár. – Én is szeretlek téged. – csókolt meg szenvedélyesen és ekkor úgy éreztem a mennyekbe kerültem. Nem kellett több szó csak a tettek. Mámoros éjszakát töltöttünk el együtt. Az következő napokban senkivel nem voltam hajlandó találkozni csak Tommal lenni otthon és minden egyes másodpercet vele tölteni. Elmondta, hogy régóta érez irántam szerelmet, de hozzám hasonlóan félt bevallani. A napok teltek és teltek és meg kellett nyugtatnom anyuékat és Gustavékat, hogy jól vagyok. Úgy döntöttünk ideje lesz megtudniuk, Tom visszajött és él. Egyik este meghívtam magunkhoz a srácokat, Davidet és természetesen anyáékat. A megfelelő pillanatban Tom előjött és mindenki az ájulás szélén állt. Végül megbizonyosodtak róla, hogy tényleg ő az és átbeszéltük az éjszakát. A megszűnt Tokio Hotelt újra felélesztettük és ismét maradandót alkottunk. Tommal teljes harmóniában élünk és boldogak vagyunk, hogy kaptunk egy újabb lehetőséget. Én pedig azóta hiszek a csodákban.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése