“-Nem, Bill! Ezt nem engedhetem meg.-csóválta a fejét a lány, majd felállt és az ablakhoz sétált. A sötét utcát bámulta.
Legjobb barátja, a híres énekes, Bill Kaulitz szobájában voltak és beszélgettek. Miről másról, mint a fiatal nő gondjairól. Tudta, hogy Bill minden szó nélkül segítene neki megoldani a helyzetet, de nem engedhette. Nem. Jól esett neki a férfi támogatása és segítőkészsége, de akkor sem. Ha belemenne a dologba, úgy érezné, kihasználta barátját. És ott volt még a büszkesége, amit már nem akart elveszíteni. Legalább az had maradjon meg neki, ha már minden mást elveszített.
-Kérlek, Ana!-érezte meg a férfi meleg kezét a vállán. Hangjában kétségbeesés csengett.-Engedd, hogy segítsek
-Nem, Bill!-küszködött a könnyeivel Ana Lucia.-Ezt nem hagyhatom. Értsd meg, kérlek! A legjobb barátom vagy már négy hónapja és hálás vagyok mindenért, de ezt akkor sem engedhetem. Rosszul érezném magam és bűntudatom lenne. Úgy érezném, hogy csak kihasználtalak, pedig hidd el, hogy nem.-folyt le néhány könnycsepp sápadt arcán. Fájt a tudat, hogy el kell válnia az egyetlen olyan embertől, aki igazán törődik vele.
Bill maga felé fordította a lányt és megfogta mindkét kezét. Arca szomorú volt, csokoládébarna szemei könnyesek.
-Tudom, Pimpi, hogy te sosem használnál ki. Ismerlek és fontos vagy nekem. Azt akarom, hogy maradj itt, maradj velem. Újra éjszakákat akarok átbeszélgetni veled és újra tejszínhabot akarok nyomni az orrodra.-mosolyodott el halványan.-Kérlek szépen, Pimpi! Fogadd el a pénzt. nagyon szeretnék segíteni neked, ahogy a többiek is.
Ana Lucia felnézett barátja szemeibe, majd lábujjhegyre állt és a nyakánál fogva szorosan átölelte. Az énekes a derekánál tartotta. A lány hálás volt a sorsnak, amiért az útjába sodorta ezt a csodálatos embert, hisz fantasztikus barátra lelt benne. Szüksége lett volna arra a rengeteg pénzre, hogy ne vesszen el a lakása és mindene, de nem tehette ezt. Nem fogadhatta el Bill-től. Tőle nem. Tudta, hogy ha három napon belül nem fizet, az utcára kerül, de ez sem érdekelte. Nem akart a kihasználtság érzésével tekinteni a fekete hajú szemébe.
Eltolta magától a férfit és ráemelte könnyes szemeit.
-Sajnálom, Bill, de nem. Nem fogadom el és nem hagyom, hogy helyettem kifizess olyan sok pénzt.-mondta.
-de az csak pénz. Számomra semmi sem jelent. te viszont igen.-simogatta meg a lány arcát az énekes. Meg akarta győzni a nőt, mert nagyon fontos volt neki.
Ana elengedte a férfit és elhúzódott tőle. Az ajtóhoz ment. Már a kilincsen volt a keze, mikor visszafordult.
-Köszönök neked mindent, Bill! Ez a négy hónap csodálatos volt veled. Fantasztikus ember vagy és barát. Nagyon szeretlek. Felejts el engem és folytasd az életed. Jobban jársz, ha nélkülem élsz. Ég veled, Bill!-ezzel kilépett az ajtón.”
Ez két héttel ezelőtt történt. Azóta, a búcsú óta Ana Lucia nem találkozott az énekessel, nem is beszélt vele. Minden kapcsolatot megszakított az egyetlen emberrel, akit szeretett. Nem akarta, hogy Bill egy olyan lánnyal barátkozzon, akinek nincs semmije, aki az utcán él. Mert igen. Ő immáron két hete az utcán lakott, ott töltötte a nappalait és éjszakáit. A legtöbbször egy padon aludt a parkban, e ha azok foglaltak voltak, az egyik hatalmas fánál keresett menedéket.
Bill rettenetesen hiányzott neki. Minden nap, minden órában gondolt a férfira, aki jó meleg lakásban, pihe-puha ágyban fekhetett és persze zuhanyozhatott. Ő már két hete nem fürdött és nagyon büdös volt. Koszos farmert, egy poros fekete pólót és egy vékonyabb, világosbarna dzsekit viselt, ami már inkább feketének tűnt. Nadrágján és kabátján néhány lyuk éktelenkedett. A máskor selymes, csillogó haja most kócosan, zsírosan omlott vállára. Husz évesen idáig jutott, idáig süllyedt. Legszívesebben meghalt volna szégyenében, de nagy bánatára nem volt elég alultáplált ahhoz, hogy belehaljon. Az öngyilkossághoz meg túl gyáva volt.
Összehúzta magán kabátját és a fának dőlve aludni próbált, azonban álom nem jött a szemére, ahogy már napok óta. Aztán zajt hallott. A sötét parkban valaki lépkedett és ezek a lépések felé tartottak. Tudta, mert egyre közelebbről hallotta a levelek zaját.
Felhúzta lábait és tágra nyílt, ijedt szemekkel bámult maga elé. Félt. ha most bárki rá támadna, senki nem védené meg. Egyedül volt teljesen kiszolgáltatottan.
A lépések megszűntek és egy pár fekete cipővel borított lábat látott meg maga mellett. Ijedten próbált hátra húzódni, de a fától nem tudott.
-Kérem, ne bántson!-kezdett könnyezni.-Nincs pénzem. Otthonom sincs, kérem.-hajtotta fejét térdeire. Félt attól, hogy ez az alak mit művelhet vele.
-Semmi baj, Pimpi. Csak én vagyok.-szólt hozzá az alak kedves, lágy hangon.
Ana abbahagyta a sírást. “Pimpi”. Csak egyetlen egy ember hívta őt így ezen a világon. Felnézett és meglátta a mellette guggoló Bill-t, aki most nem viselte a szokásos sapkát és szemüveget.
-Bill…-suttogta, majd elfordult a férfitól.-Menj innen, Bill! Hagyj békén! Mondtam, hogy felejts el!
-De nem ment. Próbáltam, de csak arra tudtam gondolni, hogy te itt élsz, ezen a hideg, koszos utcán és bármikor bajod eshet. Így hát megkerestelek. Gyere velem, drága Pimpim!-nyújtotta a lány felé a kezét Bill. Nem volt egyszerű megtalálnia a lányt, de most, hogy sikerült, nem engedi el, bárhogy is szeretné azt Ana.
-Nálam megfürödhetsz és enni is kaphatsz. Mit szólnál egy jó nagy adag sült krumplihoz?-mosolyodott el a férfi. Régen mindig beültek az ágyba és ott ették a finom krumplit ketchup-pal. Egyszer még csatáztak is.
Már az énekes autójában ültek és a házuk felé tartottak.
-Összepiszkolom az autódat.-szólalt meg Ana.
-Majd kitisztíttatom. Ne törődj most ezzel, Pimpi. Nálam majd jó alaposan lezuhanyozol. Bocsáss meg, kicsim, de nagyon büdös vagy.
“Kicsim”. Ez a szó visszhangzott a lány agyában még a zuhany alatt is. Bill sosem hívta őt így, sosem szólította így. Mindig vagy a nevén, vagy Pimpi-nek nevezte.
Jó alapos zuhanyzás után, ami nagyon jól esett neki, egy fehér frottír törölközőbe bugyolálta testét és kiment a fürdőből. Nem akarta újra felvenni a koszos és büdös ruháit.
Az ágyon az énekes ült és ruhákat szorongatott. Egy világoskék rövid nadrágot és a hozzáillő felsőt. Ahogy meglátta a lányt, felállt és nyelt egyet. Ez alatt a két hét alatt rájött, hogy sokkal fontosabb neki a lány, mint hitte. Szerelmes belé.
-Pimpi! Itt ez a ruha.-dobta az ágyra.-Vedd fel! Biztos jó rád, tegnap vettem neked.-majd kisétált a szobából.
Ana gyorsan magára kapta a ruhadarabokat. Tényleg jó volt rá. Megfésülte haját, majd az ócska hajgumijával összefogta. Kiment a szobából, le a konyhába, ahol az énekes a tűzhelynél állt. Krumplit sütött. Odaállt a férfi mellé.
-Most már jó illatod van.-mosolyodott el Bill.-Némi krumpli már kész van. Egyél! Nagyon sovány lettél.
A lány felült a pultra, majd csipegetni kezdett. Nagyon éhes volt, de nem akarta letámadni a tálban lévő, barnára sült krumplikat.
-Miért, Bill? Miért jöttél vissza?-kérdezte halkan.
Bill lejjebb vette a lángot, majd a fiatal nő elé állt, be a lábai közé. Két kezébe fogta a lány már tiszta arcát és egy ici-pici csókot adott a szájára. Tudta, hogy ha most nem vall, örökre elveszíti szerelmét.
-Mert szeretlek, Pimpi. Nagyon fontos vagy nekem és képtelen voltam hagyni, hogy az utcán élj. A szerelmem velem kell, hogy éljen-vallotta be.
-A szerelmed?
-Igen, kicsim. Szerelmes vagyok beléd. Ebben a két hétben jöttem rá. Akár tetszik, akár nem, de itt fogsz maradni ebben a házban velem, velünk. Nem fogsz többé lerázni.
-Bill, figyelj! te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Elfogadom, hogy veled kell élnem, mert én is szeretlek. Én is ezekben a napokban jöttem rá.
A férfi elvigyorodott és szájon csókolta azt a nőt, akit egész életében szeretni fog. A krumpli elfogyasztása után pedig felmentek az éneke szobájába és megmutatták, hogy mennyire is szeretik a másikat.
-Ich bin da, an deiner seite.-suttogta Bill és megcsókolta szerelme ajkait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése