+16
Kávé illat.
Az első dolog, ami megcsiklandozta orrát, a finom kávé illat volt. Egy jólesőt nyújtózkodott – egy rövid pillanatig macskának képzelve magát -, az újai játékosan beledagasztottak a párnába, majd mosolyogva kinyitotta a szemét.
Bill felkönyökölt.
Tekintette a hatalmas panoráma ablakra tévedt, amin túl New York ébredezett, bár talán már évtizedek óta el sem aludt.
A kelő nap első meleg sugarai bekopogtak az ablakon, végigfolytak a halványkék tapétán, egy pillanatra megpihentek a Green Day poszteren, majd megállapodtak a csukott ajtó kilincsén.
Bill boldogan gondolt vissza az elmúlt éjszakára, majd az emlék hatására visszahanyatlott az összegyűrt lepedőre, a párnák közé. A lapockái alá váratlanul valami kemény tárgy nyomódott. Kíváncsian nyúlt érte; a távirányító. Hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsolta a franciaággyal szemben elhelyezett plazma tévét, ennek hatására a 30 Second to Mars The Kill című számának refrénjének akkordjai csendültek fel. Bill gyorsan lehalkította a hangfalakba rejtett erősítőt, majd félénken Tom helye felé tekintett. Enyhe csodálkozással konstatálta, hogy testvére nem fekszik mellette. Először kaján pillantást vetett a mennyezetre felszerelt óriási tükörre, hátha benne megpillantja ikrét, majd mivel ott nem látta, játékosan benézett a párna alá.
- Hahó…
- Mit keresel, édesem? – Állt meg Tom az ajtóban, kezében egy fatálcával, egy szál köntösben.
- Egy nagyon drága csecsebecsét, amit nem akarok elveszíteni – válaszolta kedvesen. – Egyébként mi az ott nálad?
- Hoztam neked reggelit – mondta Tom, miközben az asztalhoz lépett. – Van itt kétszersült, dzsem, szalonna, tojás, és a kedvenced, a kávé.
- Olyan aranyos vagy, de mivel érdemeltem ezt ki? – Közben mosolyogva a tálcán lévő virágra pillantott.
- Ma egy éve… hát… hogy izé… – A fiú vöröslő arccal sütötte le szemeit, majd a tálcát az üvegasztalra helyezte, minek egyik sarokvédőjét véletlenül ezzel lepattintotta. Puha koppanással ért földet, majd az ágy alá gurult. Bill észre sem vette, Tom pedig úgy vélte, majd később előkeresi. Meg amúgy is teljesen feleslegesnek látta őket. Bill volt, akit nagyon zavart, hogy egy éles, hegyes sarkú, „életveszélyes” üvegasztal van a szobájuk közepén.
- Köszönöm – suttogta Bill, majd egy lágy csókot nyomott Tom ajkaira, ahogy óvatosan magára húzta. Együtt dőltek el az ágyon, miközben már hevesen csókolták egymást. Bill türelmetlenül hámozta le Tomról a hálóköntöst; már lassan ugyanolyan forró lett a levegő, mint az éjjel, ám ekkor Tom elhúzódott Billtől.
- Tom, én annyira szeretlek! – csuklott el Bill hangja.
- Én is téged… Nagyon… – Végigsimított öccse arcán, majd lemászott róla, és közben folytatta. – Én azt hiszem… most elmegyek fürdeni – sóhajtott.
- Jó… majd később én is megyek, de ezt a számot még meghallgatom. – A képernyő felé pillantott.
Tom célba vette a kijáratot, de aztán egy pillanatra megállt, mikor meghallotta, amint testvére csatlakozott Bruno Marshoz a Just the way you are éneklésében. Ezen felkacagott, majd elszántan továbbindult. Ahogy haladt egyre távolabb a szobától, a boldogság is úgy kezdett belőle kiszállni, majd valami egészen más, felkavaró, bántó érzelem ült ki arcára.
Fogadjunk, hogy az a szemét nem vinne neki se virágot, se reggelit!
***
Istenem, már megint merre mászkál?! Tom idegesen járkált fel-alá a hálószobában. Nagyon nem szerette, ha Bill nem érkezett haza időben. Mostanában egyre többször fordult elő… Az elején még nem vette túl komolyan az ügyet, de Bill egyre többször találkozik Vele, és mikor haza jön… mindig… boldog. Annyira, mint mikor Tommal voltak a kapcsolatuk elején. Ez a gitárost meglehetősen felkavarta. Eddig nem tette szóvá Billnek, de… félő volt, hogy nem bírja már sokáig magába fojtani.
Egy hangos ajtócsapódást hallott. Fogadjunk, most rúgta le a cipőit hanyagul… és most dobta le magáról a dzsekit. Tudja, hogy én úgyis elrakom őket… Vajon Ő is elpakolna helyette?!
Bill dalolászás kíséretében szaladt fel a lépcsőn.
- Hol voltál? – kérdezte Tom, miközben rosszallóan méregette öccsét.
- Hol lettem volna? – Értetlenkedett ártatlanul.
- Jah… gondolom megint Antoannal – húzta el a száját.
- Most mi a baj? Jó fej, te is tudod! – mosolygott bíztatóan.
- Igen, tudom… Mostanában túl jó fej, nem gondolod?!
- Ugyan, Tom! – nevetett. – Nem kell semmi rosszra gondolnod, csak egy barát, tudod.
- Persze. – Karba fonta a kezeit, és elfordult.
- De tényleg! – Ezzel magához húzta testvérét, és szorosan megölelte.
Ha bár nem igazán vette komolyan testvére féltékenységét, mégis szerette volna kiengesztelni. Milyen édes, mikor játssza a féltékenyt!Mosolyogva hajolt el bátyjától.
- Kérsz kaját? Csinálok valami finomat!
Tom felháborodva kereste a megfelelő szavakat.
- Kérlek, ne fáradj ilyesmivel! Nekem nem kell semmi! Gondolom, már te is eleget ettél a randin, nem?
Bill elkerekedett szemekkel bámult testvérére. Ez most nagyon nem hangzott viccnek… Nem… az nem lehet, hogy tényleg féltékeny!
- Tom, te… féltékeny vagy?! – kérdezte megrökönyödve.
A gitáros még ezen is felháborodott. Hát nem egyértelmű?! Már végképp nem tudta, mit mondhatna.
- Nem, baszd meg, nem vagyok! Mi okom lenne rá?!
- Ez az, amit én sem tudok!
- Egyfolytában vele vagy, vele mész mindenhova, engem meg le se szarsz! Mégis, mit kéne éreznem?!
- Nem tudom, de nem kéne rosszra gondolnod! Nincs köztünk semmi, nyugodjál már le! Csak egy barát, érted? Semmi több! Nincs okod féltékenykedni! Milyen szöveg már az, hogy le se szarlak?! Igenis érdekelsz engem, szeretlek!
- Igen, éjszakánként! Olyankor tökéletes vagyok én is!
Bill erre nem tudott mit mondani. Mélységesen felháborodott, és megbántódott. Dühös lett. Válasz helyett, még magát is megdöbbentő módon vágta pofon testvérét. Úgy tűnt, ezzel kicsit Tom is észhez tért. Bill pedig nem bírta sokáig a szituációt. Könnyezni kezdett, pár másodperccel később már zokogott, és elrohant Tom szemei elől.
A gitáros nem sokat várt, míg utána iramodott. Ismerte már annyira öccsét, hogy tudja, a fürdőszobába zárkózott. Lekuporodott az ajtó mellé, és beszélni kezdett.
- Bill… kérlek, ne haragudj… – suttogta, miközben a fülét az ajtóra tapasztotta.
Nem tévedett. Az addigra már halk szipogás tökéletesen elárulta a bent rejtőzködő fiút.
- Kérlek, nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg, jó?
Percekig beszélt még hozzá, mire nagy nehezen ki tudott szedni Billből egy választ.
- Hagyj békén! Menj innen!
- Ugyan, Bill! Tudod, hogy milyen hülye vagyok! Csak… féltelek! És már maga a gondolata is szörnyű annak, hogy elveszíthetlek! Nagyon szeretlek! Légy szíves, nyisd ki az ajtót!
Valamilyen csoda folytán a végén mégiscsak elérte, amit akart. Egy kattanást hallott, később pedig kinyílt az ajtó. Mikor a kisírt szemű Billre nézett… iszonyú bűntudata támadt. Hatalmas erővel húzta magához őt.
- Ne haragudj!
Bill egy nagyot sóhajtott.
- Rendben.
Pár percig ölelték egymást szótlanul, aztán Tom megtörte a csendet.
- Szeretném, ha nem találkoznál vele többet… – suttogta.
Bill ellökte magát bátyjától.
- Mi?! – kiáltotta döbbenten.
- Jól hallottad. Nem akarom, hogy csak a gyanú is felmerüljön bennem, hogy….
- Hogy?! Hogy megcsallak?!
- Igen, Bill!
És már megint… ugyanoda lyukattak ki, ahol az előbb is tartottak.
- Mégis… Mit gondolsz te rólam?!
- Nem tudom, mit gondoljak. Mindig vele vagy, nevetgéltek, csavarogtok, és… az utóbbi időben csak akkor vagy boldog, ha vele vagy, és…
- Ugyan már! Nevetséges vagy! Tudod, hogy ez mind hülyeség! Minek nézel engem?! Egy lotyónak?! Mert nem vagyok az! És nem írhatod elő, hogy kikkel lógjak!
- De nekem ez nem tetszik! Nagyon nem tetszik!
- Nekem meg az nem tetszik, hogy nem bízol bennem!
- Én bízok, csak… – Itt elhallgatott.
- Csak?! Csak mi? Csak mégse, mert meg akarod tiltani, hogy találkozzak vele! Nem bízol bennem! Ez hihetetlen! Én bízok benned, mindig is bíztam! Az elmúlt egy évben akármikor mentél el Georggal bulizni, én sosem féltékenykedtem! Akkor sem, ha egy lánnyal mentél táncolni, vagy ilyesmi! Most… nagyot csalódtam benned, Tom! – Ezzel hátat fordított, és elindult kifelé, ki a fürdőszobából, majd ki a lakásból. Tom követte, aztán mikor már majdnem a kijáratnál volt, utána kiabált.
- Hova mész?!
- Semmi közöd hozzá! Egy jó kapcsolat feltétele a bizalom!
- Oh, és ez nekem hiányosság. Ne haragudj! Ő biztosan bízna benned, igen! A reggelidet is nagyobb gonddal készítené el, mint én! Az összes kis hülyeségedet is jobban viselné és szeretné, és jobban meg is tud nevettetni téged nálam! És ne mondd, hogy ez nem igaz! Már láttam! Egy-egy nyamvadt kis poénnal eléri, hogy szívből nevess, én meg megmosolyogtatni se nagyon tudlak! És gondolom, jobban ki is elégít, mint én, igaz? Ő neked az igazi! Már Őt szereted, nem engem! Érzem!
Bill amióta elhagyta a fürdőszobát nem sírt. Egészen idáig. Ettől a pár mondattól fuldokolni kezdett. Miért mondja ezeket a testvére? Miért bántja őt?! Miért nem érzi, hogy minden erejével őt szereti, és hogy akár meg is halna érte?! Visszafordult, és sírástól eltorzult hangon üvöltött.
- Egy kibaszott idióta vagy! Nem vagy normális!
Csak ennyit mondott, kiszaladt a lakásból, és becsapta maga mögött az ajtót.
***
Már körül-belül két órája hagyhatta el a lakást a zaklatott lelkiállapotú, feketehajú fiú. A másik pedig azóta ült otthon egyedül. Már rájött, hogy mekkora hülye volt. Rájött, hogy felesleges volt ez a cirkusz. Várta, hogy az ő hőn szeretett ikre hazaérjen, bocsánatot kérhessen, elmondhassa, hogy azzal találkozik, akivel csak akar, és hogy soha többet nem követ el ekkora hülyeséget.
Csak érjen már haza!
Megesküdött rá, hogy nem fog sírni. A fejét az ablakpárkánynak támasztotta, miközben tekintetét végigvezette a hatalmas hálószobán. Egy nappal ezelőtt még minden milyen jó volt! Mikor Bill még nyugodtan, boldogan énekelte azt a Bruno Mars számot. Talán… mégis elveszíti őt? De nem azért, mert bárki is hűtlen lenne… hanem mert… ő maga érte el az utóbbi kirohanásával, hogy ne szeresse többé… Abba belehalna. Biztos, hogy nem élné túl.
Két rakoncátlan könnycsepp a felszínre tört, és magabiztosan gördült le a gyönyörű arcon. De nem foglalkozott vele. Csak egy dolog érdekelte. Hogy Bill épségben haza érjen, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, és hogy… meg tudják beszélni. Szívesen Bill után ment volna, de fogalma sem volt, merre kereshetné. Nem tudta, hogy Antoan hol lakik. Mert abban biztos volt, hogy megint Antoannal van.
Ha nem viszem abba az átkozott kávézóba… Akkor… akkor nem ismerték volna meg egymást! Már az első pillanatban láttam, hogy ennek nem lesz jó vége. Láttam, ahogy egymásra néznek… és idióta viccekkel fárasztják a másikat. Mégis tetszett nekik a helyzet. Én meg azt sem tudtam, hogy rángathatnám ki onnan Billt. Aztán mikor nagy nehezen megtettem, Antoan jött utánunk! Címet és telefonszámot cseréltek! Persze… barátok… és ugyanennyire az én barátom is… valószínű…
Aztán egyre többször jelent meg a háznál. Végig jó pofizott. Soha nem volt egyetlen rossz szava sem. De végül is, ezért nem hibáztathatom azt a kis gennyládát… Ő nem tudhatja, hogy mi a helyzet Billel és velem… Ő csak egy szerencsétlen, homokos, álszent köcsög! Ezért nem lehet rá haragudni!
De Bill mégis odáig van érte! Mi a faszt eszik rajta?!
Tom belevágott a falba. Utolsó gondolata igen elborzasztotta, és felzokogott. Sikeresen feldühítette magát a cseppet sem nyugtató gondolatmenetével. Ráadásul még a keze is sajogni kezdett.
Tom, nyugodj már le! Próbálta magát lenyugtatni, ám mikor rájött, hogy ez nem fog menni, nehézkesen, nagyokat sóhajtva felállt, és a fürdőbe indult. Megmosta sírástól gyötört arcát, majd a tükörképével szemezgetett.
- Egy seggfej vagy! – Csak ennyit mondott neki, aztán mikor kellőképp eltűntette a sírás jeleit, visszaandalgott a hálószobába. Leült az ágy szélére, és a hatalmas plazmatévé kijelzője felé bambult. Ennek talán nem volt így sok értelme, de bekapcsolni a készüléket nem volt ereje. Inkább csak nézett, és teljes mértékben lenyugtatta magát. Mégis, mit gondolok én? Bill soha nem tenne semmi ilyesmit. Csak barátok. Szépen megbánthattam szegényt. Hisz’ csak barátok… Ne haragudj, Bill!
Már teljesen nyugodt volt. El is tervezte, hogy legközelebb ő is találkozni fog ezzel a csávóval, hátha ő is megkedveli… Bár nem tartotta valószínűnek, de ki tudja? Mindenre van esély.
Hangokat hallott kintről. A testvére hangját. Lelkesen szaladt az ablakhoz, majd amit látott, sokkolta. A szíve is megállt egy pillanatra, majd üveges tekintettel bámult kifelé.
Bill éppen egy csókot fejezett be, és elhajolt Antoantól.
- Ez… ez… ez nem lehet… – suttogta Tom, miközben térdre rogyott.
***
Nem sírt. Ahhoz sem volt ereje. A felismerés minden egyes porcikáját kegyetlenül végigjárta, és teljesen lebénította. Üres lett az elméje. A lelke mintha már nem is élt volna tovább.
Eközben Bill elköszönt a szeretőjétől.
- Akkor, szia – mosolygott a fekete, és ugyanígy, derülten indult be a házba.
Felszaladt a lépcsőn, miközben Tom nevét szajkózta. Nem kapott választ, de végül a hálószobában megtalálta ikrét.
- Ó, hát itt vagy.
Tom addigra már kiábrándult volt, és dühös. Nem csak azért, mert Bill hűtlen volt hozzá, vagy, mert titkolta a kapcsolatát, és nem csak azért, mert ő még mindig, ennek ellenére szerette őt. Mindenért haragudott. Valami eddig számára ismeretlen érzelem, a fájdalom, a düh, és a féltékenység keveredett benne.
- Igen, itt vagyok! – fordult meg szemrehányóan. – És te? Látom, már te is megérkeztél!
- Megint mi a baj? – kérdezte Bill csodálkozva, elkeseredetten.
- Istenem, Bill, ne játsszuk már megint ezt! Mondd ki, ne kertelj, és mindkettőnknek jobb lesz! – kiabált ingerülten.
- Mégis, miről beszélsz? Már megint féltékenykedsz?! Istenem, hagyd már abba!
- Hát ez nagyon jó! Én? Én hagyjam abba?! Te… Te mocskos ribanc!
Billben bennragadt a levegő. Jól hallottam…? Ribancnak nevezett…? De… miért?!
- Mi…? – Szemei könnyesek lettek.
- Jól hallottad! – nyomatékosította Tom előbbi cseppet sem kíméletes mondatát. – Úgy viselkedsz, mint egy kibaszott hímringyó! Undorító vagy, Bill! Szánalmas! Hányingerem van már tőled!
Bill tudatát elhomályosította a harag. Kész, ez már több a soknál! Még hogy ribanc meg hímringyó! Hányingere van? Undorítónak tartja?! Ez felháborító, sértő, és… és… Nincs rá megfelelő szó!
- Te rohadt szemét! – kiáltotta Bill eltorzult hangon, és semmivel sem törődve, teljesen átadta magát az indulatnak. Bátyjának esett.
Most az engedelmes kiscicából vérszomjas vadmacskává alakult át. Körmeit belevágta Tom mellkasába, aztán a haját kezdte el tépni. A gitárosnak persze ez nem volt jóformán semmi. Erősen markolt rá testvére gyenge csuklóira, és visszakézből adott neki egy elég nagy pofont. Bill automatikusan az arcához nyúlt, miközben a falakig tántorodott, de nem esett el.
- Mégis, mit képzelsz te magadról?! Eszednél vagy?! – üvöltött a gitáros, talán életében most a leghangosabban.
Billben emberére akadt, úgy látszik, mert a fekete ugyanilyen hangnemben válaszolt, abban persze eltérve, hogy a sötét könnycseppek megállás nélkül csordogáltak az arcán. Tomot viszont látszólag ez egyszer nem hatotta meg ez a tény.
- És te mit képzelsz?! Milyen jogon sértegetsz engem?! Mit gondolsz te rólam?! Hogy én vagyok a kis langyi, akit akárki akármikor bánthat, mert nem mer visszavágni? Akit akárki akármikor kénye-kedve szerint megkúrhat?! Mert ha ezt hiszed, hatalmasat tévedsz! Én nem ez vagyok! A békét szeretem, ezért nem bántottam eddig senkit! De tudod mit?! – kiáltotta a semmibe, majd pár lépéssel közelebb lépett bátyjához, és halkan, erőltetett nyugodtsággal folytatta. – Egy féltékeny kis pöcs vagy. Egy tipikus nőcsábász. Felelőtlen. Kíváncsi vagyok rá, mennyi „kicsi Tom Kaulitz” mászkálhat már szerte a világban. És most én? Én kellek neked? Még a vak is látná, hogy ez hülyeség. Tudom, hogy csak kihasználtál végig. Mikor éppen nem volt a közelben egy picsa sem, akkor jó voltam… Aztán valamiért megtetszett neked az új helyzet, és ennél maradtál. Még buzinak se vagy jó – suttogta undorodva, lenézően az utolsó szavakat egyenesen Tom döbbent képébe.
Nagyon úgy festett, hogy Bill éppen most törte apró darabokra a szívét, és a lelkét is. És a döbbenet… Mi tagadás, tényleg nem sokszor hallani ilyet az ő kis szende öccsétől.
Bill vett egy újabb levegőt, és folytatta.
- Milyen érzés? Milyen érzés, ahogy bántalak? Hogy nem mindig te vagy a király, ahogy azt már megszoktad? És hogy…
- Hagyd abba… – kérte Tom elhaló hangon.
De testvére nem foglalkozott vele.
- És hogy mindig…
- HAGYD MÁR ABBA! – kiáltotta a gitáros, és a falhoz vágta a törékeny Billt.
Talán azt hitte, hogy így beléfojthatja a szót, de nem sikerült. Bill ismételten felmérgelte magát, és zokogva megint neki esett. De most komolyabban, mint az előbb. Teljes erejével. Talán még komoly fizikai sérülést is akart neki okozni…
Tom próbált kitérni, próbálta elfojtani magában azt a mérhetetlen dühöt, de sajnos nem sikerült. Bill egyenesen nekicsapódott, a karjai közé, így könnyen el tudta kapni a gyenge fiút, eztán pedig teljes erejével, minden eddig benne lappangó indulatával lökte el, le a földre, messze…
Nem is nézte merre.
Nagy hiba volt.
Az üvegasztalnak csapódott neki. Pontosabban annak a fényes, védtelen, szabadon hagyott, éles saroknak.
Ami tökéletesen végighasította a szerencsétlen fiú koponyáját.
Bill a földre zuhant.
Tom pedig pár pillanat erejéig nem mozdult meg. Nem dolgozta fel azonnal, hogy mit lát. Arca rémülté vált, és félő volt, hogy ott helyben megáll a szíve. Nehezen realizálta a történteket.
- Bill…? – Odasietett, és letérdelt mellé. – Bill! Ne szórakozz!
Felemelte testvére fejét, majd sokkolóan tudatosult benne, hogy ettől a keze, a ruhája… Mindene csupa vér! És hogy Bill feje alatt a vértócsa egyre csak terebélyesedik…
- URAM ISTEN! – Az asztalon lévő pohár tartalmát idegesen Bill arcára locsolta, de nem ért el vele semmit. Felkapta a csuklóját, és próbálta megnézni, van-e pulzusa. Természetesen érezhető volt, hogy már semmi nem pumpálja a vért a fiú mellkasában…
A gyenge karokon még mindig látszottak szorításának nyomai…
A mellkasát is vizsgálgatta, de az sem emelkedett. Meg sem mozdult.
- Bill, ne csináld ezt, kérlek! – Próbált szívmasszázst alkalmazni, amennyire tőle telt. – Nem csinálhatod ezt!
Az akciói mind-mind sikertelenek voltak.
A fiú meg sem rezdült.
Tom ijedten felpattant, és ellökte magától az élettelen testet.
- Megöltem őt… – Furcsán csengett a hangja. – Az… az én hibám…
Valami elpattant benne.
Kifejezéstelen arccal indult a kis éjjeliszekrény felé, majd kihúzta a legalsó fiókot. Körül-belül három éve nem húzta ki senki, de most szüksége volt a benne lapuló elég éles bicskára. Óvatosan kiemelte. Még nem akarta magát megsebezni. A késsel a kezében ment vissza a még mindig a földön fekvő Billhez. Letérdelt mellé. Az egyik kezét kinyújtotta, a másik pedig kész volt a cselekvésre.
De megszólalt a telefonja.
A kijelzőre pillantott.
Mit akarhat tőle ilyenkor Andreas?! Mi a büdös francot akarhat?!
De Tom nyugodt volt már. Még mindig üveges tekintettel bámulta testvérét, mikor felvette.
- Szevasz, haver! Andy vagyok! – És válaszra sem várva folytatta mondandóját. – Csak azért hívlak, hogy nem kell aggódnod Bill miatt, meg amiatt az Antoan nevű fazon miatt sem! Az utcátokban sétáltam délelőtt, mikor megláttam, amint éppen valamit… beszélnek. Eszembe jutott, amit mondtál, hogy aggódsz, hogy valami van köztük, ezért hallgatóztam. Hehe, miközben elbújtam az egyik fal mögött, és… találd ki mit csináltam! – kiáltott játékosan, de mikor rájött, hogy beszélgetőpartnere nem igazán akar vele játszani, megadta a választ ő maga. – Leskelődtem, és hallgatóztam! A csávó szerelmet vallott Billnek, aki teljesen kiakadt, és közölte vele, hogy neki már van valakije, akiért akár… Mit is mondott? Ja, meg is halna! Aztán azt mondta, hogy többet nem akar vele találkozni, de a kedvéért még utoljára megölelte! Na? Mit szólsz ehhez?
Andy nem kapott választ. Tom elejtette a telefont.
Az… az nem csók volt… Egy ártatlan ölelés! És teljesítette, amit kértem, elszakadt tőle örökre! És én… én… én… letámadtam!
Tom térdre esett, és keserves zokogásban tört ki. Remegve kapta fel a kést, ami az előbb még csapásra készen állt.
És újra felemelte.
Aztán fájdalmasan felnevetett, és zokogva csapott le.
Élvezte, ahogy a fájdalom átjárja az egész testét, és ahogy megtisztul.
Még egyszer lecsapott.
Egyre jobban fájt, de egyre jobban is esett neki.
Csak testvére arca lebegett előtte; hogy nem hagyhatja egyedül, hogy utána kell mennie, és nem várakoztathatja meg!
De mi van, ha valaki megtalálja, és telefonál a kórházba, és meg tudják menteni?! Ezt nem hagyhatja! Erőtlenül mászott el az ajtóig, és a még sértetlen kezével kulcsra zárta. Visszamenni öccséhez már nem volt ereje. Leült, és a másik kezére is lecsapott, miközben még mindig testvérét figyelte, és mosolygott.
Végül pedig a balkezét hosszában is felvágta, a fő ütőér mentén. Hangtalan nyögés hagyta el ajkait, majd engedte, hogy szépen lassan kezdjen kiszállni belőle az élet.
De ekkor olyan történt, amit nem akart elhinni. Azt hitte, hallucinál.
Bill hírtelen felült, és kétségbe esetten nézett körbe.
Tom pár másodperc alatt felfogta az összes eddigi eseményt. Bill nem hallt meg. Csupán elájult a hatalmas erejű ütéstől. A fejsérülések pedig mindig sokkal jobban véreznek, mint amennyire vészesek. Ő meg idegességében nem tudta normálisan ellenőrizni az életjeleket, tekintve, hogy semmiféle ilyen képzésen nem vett részt.
- Tom…? Hol vagy, Tom?! – kérdezte; kicsit mintha össze lett volna zavarodva.
Aztán észrevette az alatta lévő vértócsát, ami kissé elborzasztotta. Eztán a Tom alatt lévőt is meglátta, ami még inkább sokkolta. Riadtan ugrott fel, és a következő pillanatban már ölelte is Tomot.
- Mit csináltál?! Mi ütött beléd?! – kiáltotta kétségbeesetten.
Tom teljesen a sokk hatása alatt állt. Ha tehette volna, azonnal felugrik, bocsánatot kér Billtől ezerszer, megcsókolja, és agyonszorongatja. De addigra sajnos már beszélni is alig tudott.
- Sa… sajnálom… – Csak ennyit volt képes kinyögni.
Bill először a telefonért akart nyúlni, de aztán rájött, hogy már késő… mire a mentősök kiérnének, Tomnak vége, mindenképp. Iszonyatos volt ebbe belegondolnia, de lassan mégis felfogta. Így a Tom mellett heverő véres késért nyúlt.
Tom szemei kikerekedtek. Karját felemelte, és könnyezve, elkeseredetten próbálta kiütni testvére kezéből az éles tárgyat.
De nem volt már ereje.
Szinte beszélni sem tudott.
- Ne… kérlek… kérlek szépen. – Jóformán csak hörgött.
Bill szeméből kövér könnycseppek buggyantak elő, és eltorzult arccal, zokogva, iszonyatos lassúsággal mélyesztette a borotvaéles pengét a csuklójába.
- NE! – ordított Tom kétségbeesetten; Bill keze után kapott, de messze volt, túl messze, nem érte el… Lehunyta hát szemeit, és azt kívánta, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. De mikor felnyitotta újra pilláit, Bill ott feküdt mellette, szorosan közel, a kezét szorítva, és mikor lepillantott, a szíve még utoljára kihagyott néhány ütemet. Az énekes mindkét kezén három-három vágás éktelenkedett, a bal kezén pedig az ütőér mentén egy, jó hosszú.
- Szeretlek… – suttogta a fekete.
Tom pedig fuldoklott az elkeseredett sírástól.
Bill még közelebb kúszott hozzá, és suttogni kezdett, de addigra már ő is csak hörögni tudott.
- Amúgy sem… tarthatott volna… sokkal tovább.
Ennyit nyögött ki, és még egyszer, utoljára elmélyültek egy gyengéd csókban.
De elhajolni a másiktól már egyikőjük sem bírt. Utolsó leheletük összefonódva távozott ajkaikról.
És a Szörny továbbállt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése