68. rész – Ünneprontó

Síri csend borult a nappalira hirtelenjében. Abi és Tom egymás kezét szorongatva, egy halvány mosollyal várták, mi fog történni. Simone hitetlenül bámult a fiatalokra, Gordon pedig egyre csak szélesen mosolygott.

- Ez mikor történt? – kérdezte sértődötten az ikrek anyukája.

- Hétfőn – felelte Tom.

- És miért csak most tudjuk meg?

- Édesem, hagyjuk ezt – karolta át a nőt Gordon. – A fő, hogy itt vannak. Inkább ünnepeljünk – szólt jókedvűen.

- Jó, jó, igaz – bólintott Simone megenyhülve. Fátyolos tekintettel fia nyakába ugrott. – El sem hiszem, gratulálok! Neked is, kedves – ölelte át Abigailt is.

- Hozok valamit, amivel koccinthatunk – mondta Gordon.

Tom hirtelen a férfire nézett, majd gyorsan felajánlotta, hogy kikíséri a konyhába.

- Pezsgőm ugyan nincs, de van egy kis borom. Addig vennél elő poharakat?

- Persze – felelte Tom és már nyúlt is a szekrényben található poharak után.

Egy ideig csendben tevékenykedtek. Gordon kinyitotta a borospalackot, majd elkezdte megtölteni a poharakat.

Tom azonban nem bírta tovább szótlanul.

- Nem is mondasz semmit?

Gordon értetlenül pillantott fel Tomra.

- Mire gondolsz? Mit kéne mondanom? – mosolyodott el.

- Hát, nem tudom... – gondolkodott el az idősebbik Kaulitz, majd idegesen járkálni kezdett a kis helyiségben.

Fogalma sem volt, miért lett hirtelen nyugtalan. Egyszeriben úgy érezte, szüksége van a támogatásra, máskülönben elbizonytalanodik. Gordon véleménye mindig is sokat számított a szemében, ahogyan Billé és az anyjáé is. De Gordoné más volt. Ő volt az „apafigura” és most jobban szüksége volt rá, mint valaha.

- Mondjuk, megkérdezhetnéd, hogy komolyan gondolom-e vagy, hogy nem túl korai-e. Vagy mit tudom is én, olyan „Gordonos” dolgokat.

Gordon hangosan felnevetett, mire Tom csak még feszültebb lett.

- Tom – tette a vállára a kezét a férfi és a szemeibe nézett. – Azt hiszem, vagy már olyan idős, hogy önálló döntéseket hozz, és azok helyt is álljanak. Különben is, lehet egy eljegyzést nem komolyan gondolni?

Tom kifújta a tüdejében rekedt levegőt, mire Gordon folytatta:

- Bízom benned, fiam!

És Tom megnyugodott. Legbelül pontosan ezekre a szavakra vágyott...

* * *

- Minden oké? – kérdezte Bill, mikor leparkoltak Sam anyjának házánál.

Kezét kedvese combjára helyezte és közelebb hajolt az arcához.

Samantha hálásan pillantott Billre, majd kezei közé vette Bill kezét és egy puszit nyomott rá. Mindeközben úgy szégyellte magát! Szerette volna elmondani a férfinek, hogy mi történt, de egyszerűen képtelen volt rá. Ha most előállt volna azzal, hogy van egy lánya, akit eddig a húgaként mutatott be, az valószínűleg mindent lerombolt volna, amit eddig felépítettek.

- Igen, csak... anyu azt szeretné, ha Hannah velem töltené az ünnepeket. Tudom, azt mondtam, hogy kettesben leszünk, amikor csak lehet, de...

- Karácsony veled és a kishúgoddal. Hogy mondhatnék nemet? – mosolyodott el Bill szélesen, mire a nő is eleresztett egy kisebbfajta mosolyt.

- Köszönöm – suttogta Sam, mire Bill egy csókot nyomott a szájára.

Kiszálltak és bementek a házba. Rövidesen távoztak is Hannah-val együtt. Még mielőtt hazamentek volna, beültek egy palacsintázóba.

- Na, és Hannah, várod már a karácsonyt? – kérdezte Bill barátságosan.

A kislány csillogó szemekkel kezdett csacsogni télapóról, ajándékokról és a szeretet ünnepéről.

Samantha mosolyogva figyelte a kislány minden mozdulatát. Lelkesen mesélt Billnek, aki pedig kíváncsian mosolyogva itta minden egyes szavát. Ez volt az a pillanat, mikor Sam rájött, élete legnagyobb hibáját követte el. Eljátszott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne most, ha Hannah és Bill tudnák a hatalmas titkot. Milyen helyes kis család lehetne belőlük. Bill és ő maga boldog házasságban élnének, és együtt nevelnék fel Hannah-t. Együtt ünnepelnék a karácsonyt, a szilvesztert, a húsvétot, a szülinapokat, a halloweent. Mindent. Mindig együtt lennének. Mint egy igazi család.

- Sam? Minden rendben van?

Gondolatait Bill hangja szakította félbe.

- Bocsánat, igen, persze – bólogatott a nő szórakozottan. – Csak elkalandoztam.

* * *

A következő napokban minden remekül ment. Egészen szenteste napjáig, mikor is elszabadult a pokol. Kora délelőtt még minden rendben volt. Tom és Bill elmentek bevásárolni, Sam, Abi és a kis Hannah pedig egész nap a konyhában sertepertélt. Főztek, sütöttek, készültek a meghitt, családias ünnepi vacsorára, amelyre végül aztán nem került sor.

- Sam, kinyitnád az ajtót? Tele a kezem – kérdezte Abi.

Épp egy óriási pulykát tuszkolt be a sütőbe, mikor csengettek.

- Persze – mosolygott Samantha, majd Hannah-val a nyomában, a bejárati ajtóhoz sietett.

Mikor azonban az ajtót kitárta és szembesült vendégével, azonnal be is vágta. Az illetőnek még csak megszólalni sem volt ideje.

- Ki volt az Samy? – kérdezte Hannah, kis vékony hangján, mire Sam vett egy nagy levegőt és a lány elé guggolt egy nagy mosollyal.

- Senki – felelte könnyedén és félretűrte a kislány aranyszőke fürtjeit. – Most menj szépen fel játszani, oké? Én pedig visszamegyek Abi néninek segíteni, rendben?

- Rendben – bólintott a kislány, majd el is indult az emeletre.

Samantha vett még egy nagyon mély levegőt, majd újra kinyitotta az ajtót a régi ismerős előtt.

- Azt hittem, már ki sem nyitod.

- Mit keresel itt? – tekintett fel a szemeibe a nő dühösen, majd kislisszolt a résnyire nyitott ajtón és rögtön be is csukta maga után.

- Nahát, Sam, így illik fogadni egy régi ismerőst?

- Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Drágám, mindenki tudja, hogy ezzel a bájgúnárral jársz. Manapság pedig mindenki címét percek alatt ki lehet deríteni.

- Miért jó ez neked, Dean?

- Nem tudom, miről beszélsz.

A pszichológusnő gúnyosan felnevetett.

- Elhagytál. Az egyetemet választottad helyettünk...

- Ha jól tudom, te is ezt tetted Hannah-val – vágott a nő szavaiba indulatosan.

- És vajon miért? – csattant fel idegesen Samantha. – Otthagytál egy gyerekkel! Teljesen egyedül! Szerinted pincérkedésből el lehet tartani egy gyereket?

- Nagyon nehéz volt nekem...

- Neked... volt... nehéz?! – tagolta hitetlenül Sam. – Hát, képzeld el, nekem is – tette hozzá csendesen, majd letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról.

- Nézd Sam, én nem ítélkezni jöttem – szólt a férfi megenyhülve.

- Akkor minek? Csak azt ne mondd, hogy hirtelen érdekel, hogy mi van velünk!

- Ennyire hihetetlen? – tárta szét a karjait a férfi, mire Sam gúnyosan felnevetett.

- Éppenséggel igen. Megmondjam, miért? Azért, mert közel 4 éved volt rá. Te viszont jelét sem mutattad annak, hogy érdekelne, hogy van egy gyereked.

- Nem tudtam, mit tegyek. Hibáztam, oké, ezt aláírom. De most szeretném jóvátenni.

- Azt hiszed, hogy ezt csak úgy rendbe lehet hozni? Idejössz, én a karjaidba ugrok, és egy nagy boldog család leszünk?

- Azt reméltem, hogy...

- Nem Dean, nem! – rázta a fejét Samantha.

Pár másodperccel később Bill és Tom parkolt le az udvarban.

- Megjöttek a sztárocskák! – sóhajtott Dean, mire Sam egy mérges pillantással jutalmazta meg.

- Szia, kicsim, minden oké? – érdeklődött Bill, mikor felért a teraszra.

Tom és ő azonnal Samantha két oldalára álltak és a csomagokkal a kezükben vizslatták az idegent.

Samantha hirtelen azt sem tudta, mit feleljen. Nem mondhatta el Billnek az igazat, mégis nagyon nehezére esett tovább hazudni...