A hideg penge ismét a csuklómon volt. Nem érte el az ereimet, sőt még a bőrömet sem sértette fel, de annyira megnyugtató volt. Ezt a bicskát még a 10. szülinapunkra kaptam. Neki is van egy pont ugyanilyen. Leszámítva egy dolgot. Abba más kezdőbetű van gravírozva.
Először a sima egyszerű pengét használtam, de egy idő után már az nem segített. Van rajta egy recés penge is. Egy ideje azt használom. Nagyobb fájdalmat és élvezetet okoz, mint a sima. Ahogy így okoztam rövid megnyugvást magamnak lépteket hallottam a lépcsőn. Épp csak annyi időm volt, hogy a bicskát bevágjam a párnám alá már nyílt is a szobám ajtaja és hatalmas mosollyal belépett rajta.
Az arca ki volt pirulva és a levegőt is gyorsabban vette. Látszott Rajta, hogy futott. Leült mellém az ágyra és még mindig hatalmas vigyorral az arcán kibökte:
- Megnősülök!
Abban a pillanatban meghűlt bennem a vér és forogni kezdett velem a szoba. ~Nem! Ez nem lehet! Nem nősülhet meg! Hiszen Ő nem ilyen! Mindig azt mondta, hogy nem fog megnősülni.~
- Gratulálok! – mondtam a már jól begyakorolt műmosollyal. – Ez fantasztikus!
- Ugye? – a hangjában izgatottság és boldogság keveredett. – Natalja is nagyon meglepődött, de nagyon örült.
Natalija a barátnője volt legalább egy éve. Nagyon kedves lány, de igazából soha nem kedveltem túlságosan. Más körülmények között persze biztos barátok lettünk volna és most is jól kijöttünk, de haragot éreztem iránta a miatt elvette tőlem Tomot. Persze tudom, hogy nem szándékosan, de akkor is.
- Aha. – bólogattam.
- Átmegyek anyuékhoz és elmondom nekik. Jössz? – nyújtotta felém mosolyogva a kezét.
- Most nem. Van egy kis dolgom.
- Jó. Majd jövök. – mondta és már kint is volt a szobámból.
Pár pillanat múlva halottam az ajtónyitódást és az autó motorjának zaját. Elment. Itt hagyott egyedül a fájó szívemmel. Csak ültem az ágyon lehajtott fejjel és a könnyeim lassan folydogáltak az arcomon. Nem hittem volna, hogy az egyik legrosszabb álmom valóra fog válni. Valahol tudat alatt számítottam rá, de mindig reménykedtem, hogy nem fog megtörténni. ~Mit is képzeltem. Hiszen ő olyan gyönyörű és kedves. Akármelyik lányt megkaphatja, miért kellenék neki én? Az ikertestvére. Tudom, hogy ez beteges és abszurd, de akkor is szeretem.~Ezek a gondolatok keringtek a fejemben mikor ismét elővettem a bicskát.
A recés kést végighúztam a csuklómon, de nem segített. Ez már nem olyasfajta fájdalom volt. Ez már sokkal inkább kínzott és fájt, mint eddig. Kinyitottam a legélesebb kést és belevágtam vele a csuklómba. A fájdalomtól ordítani bírtam volna mégsem tettem csak megcsináltam ugyanezt a másik kezemen. Ahogy a vér elkezdett lefolyni a fehér bőrömön mosolyogtam és elkezdtem énekelni a Der letz Tag-ot:
Újra itt vagyunk
Nálad, a háztetőn
Tőlem az egész világ megsemmisülhet odalent ma éjjel
Utoljára vagyunk együtt?
Pedig csak most kezdődött el
Hogyha ez a nap az utolsó,
kérlek még ne mondd el nekem
Hogyha itt a vége, kérlek ne mondd,
még ne mondd el nekem!
Talán már a következő nap lenne,
mikor minden óra megáll
Ahol a horizont véget ér,
és az álmok aludni mennek
Utoljára vagyunk együtt?
Pedig csak most kezdődött el
Hogyha ez a nap az utolsó,
Kérlek, még ne mondd el nekem
Hogyha itt a vége, kérlek, ne mondd,
Még ne mondd el nekem…
A vér teljesen szétfolyt a szőnyegen én pedig elájultam.
A következő emlékem az, hogy a kórházban fekszem. Már sötét volt és csak a folyosón lévő lámpák égtek. Az infúzió lassú csöpögése tökéletesen hallatszott a csendben. Valaki fogta a kezemet. Még elég gyengének éreztem magam, de erőt vettem magamon és felé fordultam. Valahol a mérhetetlen ijedség és a mérhetetlen megnyugvás kavargott bennem. Tom ült az ágyam mellett és a kezemet fogta. Nem vette észre, hogy felébredtem csak magában beszélt.
- Bill! Miért tetted ezt? Tudom, hogy nagyon sok ért téged az utóbbi időben, de miért? Mond miért? – a hangjában a sírás tükröződött és pár nedves cseppet éreztem a kezemen. Sírt. – Látod? Még én is sírok. Féltelek. Mindennél jobban. Hiszen az ikertestvérem vagy és nagyon szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Most biztosan nem. Tudod Natalija és én ma délután szétmentünk. Tudom, hogy reggel megkértem a kezét, de mikor felhívtam, hogy később nem megyek át és nem kérem meg a kezét az apjától elkezdett hisztizni. Ezért felbontottam az eljegyzést.
- Tom. – a hangom teljesen erőtlen volt.
- Bill. – kapta fel a fejét. – Hogy vagy Öcsi? – arcán egy szomorú mosolyszerű jelent meg.
- Élek. – mosolyogni próbáltam, de nem igazán ment.
- Nagyon ránk ijesztettél. Ugye tudod?
- Anyuék?
- Hazamentek. Délelőtt 11-kor hoztak be. Azóta itt voltak, de pár órája hazaküldtem őket pihenni. Lévén, hogy akkor már lassacskán éjfél fele járt az idő.
- Hát ezt tettem. – teljesen elcsüggedtem és próbáltam a csuklómon lévő kötésre összpontosítani, de még egy kicsit homályosan láttam.
- Ne is próbálj ilyenekre gondolni! Biztos megvolt rá az okod. De mi nem haragszunk. Mármint féltünk és rettentően megijedtünk, de nem hibáztatunk. – a hangja megnyugtatott.
Ha akkor azt mondja, hogy ugorjak ki az ablakon hát kiugrom, mert amit mondott az számomra olyan volt, mint a Szent írás.
- Köszönöm.
- Szívesen. – a hangjában hallottam, hogy mosolyog. – Próbálj meg még aludni egy kicsit. Hazamegyek, de ígérem, mire reggel felébredsz, itt leszek.
- Rendben. – bólintottam.
Tom hazament én pedig szinte azonnal visszaaludtam. Nem tudtam mennyi vért vesztettem és nem is érdekelt. Itt volt mellettem és megvárta, míg felébredek. Ez mindennél többet jelentett nekem.
Az ígéretét betartotta. Mikor kinyitottam a szememet már ott ült mellettem és mosolygott, ahogy kinyitottam a szememet.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt neked is! Jól aludtál?
- Mondhatjuk. Kicsit fáztam. A kórházak mindig olyan hidegek.
- Este már nem fogsz, mert hazaviszlek.
- Komolyan? – kérdeztem döbbenten.
- Sikerült kiegyeznem az orvosoddal és azt mondta, ha sokat pihensz és nyugodt környezetben vagy akkor hazajöhetsz. Ja és anyáik is nemsokára bejönnek, és együtt viszünk haza. Úgy jó lesz?
- Persze. – bólintottam. – Amíg ti a közelemben vagytok addig minden jó. De valamit kérdezhetnék?
- Természetesen. – látszott rajta, hogy egy kicsit meglepődött, de nagyon készséges volt.
- Mennyi vért vesztettem? – a kérdés meglepte.
- Pontosan nem tudom, de az állapotod már túl volt a kritikus ponton. Azt mondták, hogyha később talállak meg nagyobb baj is történhetett volna.
- Értem. Nagyon szépen köszönöm!
- Nincs mit. – mosolygott.
- De igen van. – erősködtem. – Neked köszönhetem, hogy itt vagyok.
- Jaj, Bill. – olyan édesen ejtette a nevemet, hogy bele borzongtam. Leült az ágy szélére és szorosan magához ölelt. – Én köszönöm, hogy vagy nekem.
Szorosan ölelt magához, ami nagyon jól esett. Óvatosan átöleltem, egyrészt mert féltem, hogy elhúzódik másrészt a kanül még mindig ott kandikált ki a kezemből (aki nem tudja a kanül az a pici cucc, amin keresztül infúziót adják, de ha már az emberben van vért is levehetnek belőle).
- Én köszönöm! – az arcomat a vállába temettem így jobban be tudtam szippantani az illatát.
A délelőtt hátralévő részében beszélgettünk úgy mindenféléről. Már elég rég volt ilyen. Majd megjöttek anyáék és hazamentünk. A szobám már ki volt takarítva. Gondoltam mennyi ideig tarthatott.
Tom egész délután leste minden óhajomat és sóhajomat. Nagyon jól esett, hogy törődött velem. De láttam rajta, hogy nagyon fáradt.
- Tom. – kezdtem halkan. – Kérdezhetnék valamit?
- Persze. – mosolyogva tette a kezét a kezemre, amitől a szívem hevesebben kezdett verni.
- Az éjjel nem aludtál valami sokat igaz?
- Előtted felesleges lenne titkolóznom.
- A szobámat takarítottad?
- Igen. – bólintott.
- Köszönöm.
- Neked bármit. – szemében valami furcsa kavargott.
- Feküdj le pihenni.
- De mi lesz veled? – aggódott.
- Elleszek. Nem nyúlok a késhez.
- Rendben.
Kiment a szobámból, de mielőtt becsukta volna az ajtót visszapillantott majd miután konstatálta, hogy minden rendben átment a szobájába.
Megrohantak a gondolatok és az érzelmek. Attól a délutántól jobban szerettem Tomot, ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Az agyamban rengeteg emlékkép és gondolat kavargott. Mire észbe kaptam már besötétedett és a fejemben egy versike kezdett formát ölteni, ami énekelni kezdtem:
- Az ikrem vagy,
a másik felem,
Mégis szeretlek.
Vágyom rád,
Kívánom a csókod
Boldogít a mosolyod.
- Ő az ikrem, akire vágyom
Ő az ikrem, akiről álmodom.
E szavak hallatán felkaptam a fejemet. Tom ott ált az ajtófélfának dőlve egy szál boxerban és engem nézett. Lassú léptekkel odajött az ágyhoz és leült.
- Tom én…- kezdtem el dadogni.
- Én is. – mosolyogva megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése