Tik-tak…
A levegő mozdulatlanul állt a halványsárga szobában, mintha rémületében dermedt volna meg. Talán az előtte elnyúló hosszú évek rémképe ijesztette majd’ halálra, ahogy látta maga előtt a rá várakozó időt, amely rozsdás, hegyes szemfogaival gonosz illúzióként vicsorított, s megalázóan nevetett az arcába. Kacagva az erkély kétszárnyú üvegajtaja elé lépett, hogy így hívja fel a mozdulatlanul, rettegve várakozó lég figyelmét arra, hogy társai odakint milyen boldogan suhannak ezerszínű szellők képében. S a levegő továbbra is némán nyelte vissza a könnyeit, ahogy vágyakozva nézte a tenger felett vágtázó, a habokat fehérre fodrozó szabad fuvallatokat.
Az idő lassan a kilincs felé nyúlt, s csábítóan, megbabonázóan pillantott a lebénult légre, amely egykoron szárnyaló, hangosan kacagó szélként repülte körbe a Földet, s amely most a tekintetét a mögötte elnyúló ágy, s a benne fekvő nő felé fordította. Tudta, milyen választási lehetőségei vannak: szabad lesz vagy jótét segítség egészen élete végéig. Szomorúan, lemondóan nemet intett az idő ajánlatára, mire az egy gúnyos kacaj kíséretében kinyargalt a szobából, s a krémszín előszobában álló hatalmas órába visszaszállt fekete árnyként.
Tik-tak…
A levegő megtörten leült az ágy szélére, s szemlélte a könnyektől ázott, kipirosodott arcot, melynek hullámos keretet adott az elé omló hosszú, barna hajzuhatag. Figyelte az orrának lágy ívét, az apró, piros ajkakat, s azokat az egykoron még a szabadságvágytól csillogó tengerkék szemeket, melyek most szomorúan, vágyakozva tekintettek ki az üvegen át a világ nyüzsgésébe, vidámságába, miközben ő maga, ez a törékeny, fiatal női test mozdulatlanságra volt írtélve. Élete végéig…
Tik-tak…
Mintha az óra – melynek monoton kattogása áthallatszott a hálószobába – a fiatal nő meg nem élt álmait számolta volna, vagy azokat a szép emlékeket, amelyek időnként felbukkantak az elméje mélyéről, mint ahogy az a gyönyörű, hófehér szikla bukkant elő a tenger mélyéről minden egyes alkalommal, ha eljött az apály. S a levegő továbbra is ott ült némán és mozdulatlanul, figyelte a tengerkék szemeket, amelyekben égig csapó hullámként emelkedett fel a sok halvaszületett álom… vagy örvénylett az ezernyi szép emlék, amelyeket az óra monoton kattogása reménytelenül visszhangozva számolt.
Tik-tak. Ötezer-három, ötezer-négy…
Régi képek, egy szép kamaszkor emlékei bukkantak elő elméje mélyéről, hiába küzdött ellenük, hiába kapaszkodott két kézzel a valóságba, amely egyszerre ejtette őt rabul s taszította ki a világból. Az örvény sodorta egyre csak tovább az időben, felelevenítve előtte a régmúlt világot, melyben, mint a tengerben, úgy lubickolt.
Lehunyta szemeit, s merengve emlékezett vissza, milyen szeretni… és szeretve lenni. Nem, már nem érzett semmit a férfi iránt, mégis olyan mesés volt felidézni, hogy milyen csodálatos adomány a szerelem. Emlékezett még, milyen andalító érzés volt a csokoládébarna szemekbe nézni, amelyek láttán nem tudott nemet mondani, nem tudott nem szeretni… és nem boldogan kacagni.
Óh, édes kamaszkor, milyen gyönyörű ajándék voltál! Lágyan ölelő karok, mézédes csókok, halk sóhajok, hasító gyönyör és szenvedély… és szabadság. Igen, drága fiatalság, te voltál a függetlenség, a vadság és a lüktető jókedv. Te megtanítottad és megadtad ennek a nőnek, hogy megtudja, milyen a kihalt, napsütötte utakon száguldani az anyósülésen ülve, s oldalra pillantva őszintén rámosolyogni arra az egyre, akiért a szíve valaha is szerelemmel dobogott. Megmutattad neki, milyen kitárt karokkal futni mellette egy virágokkal míves mezőn, vagy fejest ugrani a magas sziklákról, alkoholtól bódultan táncolni vele, s majd’ megveszni a jókedvtől. Megadtad neki, hogy utána nevetve, kéz a kézben rohanjanak a szakadó esőben s beüljenek egy egyszerű kis bisztróba és olcsó hamburgert falatozva butábbnál butább vicceket meséljenek egymásnak. Megélhették azt is, hogy aztán, ha egy ismeretlen az asztalukhoz lépett, felismerve az újságok címlapjáról látott fiút, ők mosolyogva tagadják annak személyét, hogy majd később a nevetés akaratlan is kiszakadjon belőlük, hogy minden kíváncsi szempár feléjük tekintgessen.
Tik-tak…
A levegő most egy kicsit megmozdult s lágyan végigsimított az állandó sírástól kipirosodott, könny csípte arcon. Igyekezett letörölni az érzékeny bőrt olyan nagyon maró sós cseppeket, ha már a nő nem tehette ezt meg, de túl gyenge volt hozzá a lég érintése.
Kék szemeivel nem nézett végre már az erkély irányába, nem a szabad, boldog tengert figyelte, fejét mélyebbre fúrta a párnába, s a plafont szemlélte tovább, s próbálta elképzelni, hogy milyen lehet érezni… hogy vajon milyen a lepedő érintése, a takaró selyme. De mivel ezeket úgysem tudhatta volna már meg soha, inkább az emlékeibe menekült.
Tik-tak. Ötezer-öt, ötezer-hat…
Emlékezett, milyen gyönyörűen tündökölt a Nap az égen, hogy milyen varázslatos volt a madarak csicsergése, hogy milyen ámulatba ejtő táncot jártak az aláhulló cseresznyevirágok a szabadon szánkázó szélbe kapaszkodva. Szinte ugyanolyan pontossággal látta maga előtt a képeket, mintha ott lenne, mintha valójában is éppen akkor állt volna meg az öreg Mercedes a templom előtt, s most igazította volna meg a hosszú, fehér selyemruháját, mely olyan kellemesen cirógatta a bőrét. De a jelenéhez képest a legeltérőbb mégis az a mérhetetlen öröm, színtiszta szerelem s megelégedés volt, amely szinte már-már elemeire hasította belülről.
Izgatottan oldalra pillantott, édesanyja bajjóslóan csóválta meg a fejét, s még egyszer, sajgó szívvel megkérdezte, hogy valóban biztos-e benne, hogy ennyire fiatalon egy ilyen hatalmas lépést tesz az élet oltára felé, amely aztán – mint mindenkitől – tőle is hatalmas áldozatok követel majd meg.
- Drágám, még meggondolhatod magad, senkinek sem lenne joga a szemedre vetni, hiszen alig vagy húsz éves… Kincsem, ő csak egy zenész, te ennél jobbat érdemelsz…
- Anya, kérlek, már ezerszer megbeszéltük!
- Tudom, tudom, de annyira aggódom. Nina, ezután már nem lehetek mindig ott veled, önálló életed lesz nélkülem és nem tudom, hogy helyt tudsz-e majd állni… olyan gyerek vagy még. Felelőtlen, fiatal… túl szabad.
- Anya, nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne elengedned…
Az édesanyja furcsán felnevetett:
- Majd egyszer megérted, ha neked is el kell engedned a gyereked… Bár ne értenéd meg soha!
Tik-tak…
Az ágyban fekvő a fejét még hátrébb döntötte, még jobban belepréselte a párnába, s az arcát még az eddiginél is hevesebben szelték keresztül a könnyek. Hatalmas áldozatok? Mindenét elvette az élet: a szabadságát, a boldogságát… a gyerekét. Ez nem egyszerű áldozat, ez kegyetlenség.
Valamelyest megnyugodott, már csak hüppögött, s a könnyek is ritkásabban peregtek az arcán, miközben ő meredten a plafont bámulta, pont, ahogy mindig: mozdulatlanul.
Tik-tak. Ötezer-hét, ötezer-nyolc…
Milyen édes illata volt a kicsinek… még ennyi idő elteltével is érezte az orrában azt a finom, simogató babaillatot, s a lágy bőr puha érintését az ajkain, a selymes tincseket, melyek cirógatták a tenyerét. De legélénkebben azt a mérhetetlen szeretet, amely évekkel később is majd’ szétfeszítette a testét, mintha túl kicsi lett volna egy ilyen hatalmas érzelemhez. Milyen büszkén vitte mindig el otthonról… élvezte, hogy az emberek a babakocsi után fordulnak, hogy meghatottan, gyönyörködve szemlélik az ő Mindenét.
És a válása után is ugyanilyen büszkén vitte magával a csepp, alig két hónapos Selinát. Kihúzta magát és emelt fővel intett búcsút a férjének, hiszen nem volt miért szégyenkeznie, mi miatt haragudnia. Elmúltak az érzelmei, már nem tudott úgy szeretni, ahogy régen – és a férfi sem. Ellenben a szerelemben lelt boldog szabadságát továbbra is magáénak tudhatta: a gyermeke lett a függetlensége, a legnagyobb öröme.
Tik-tak…
Nina hol erősen szorítva hunyta le szemeit, hogy ne szökhessen meg több könnye, hol fáradtan, szomorúan meredt a plafonra. Néha pedig tehetetlen dühében még mélyebbre fúrta fejét a párnába, s olyankor mindig a lüktető, szenvedélyes keserűség vadul pusztító hullámai kavartak vihart a tengerkék szemekben… majd a szél lecsitult, s lágyan ringatózó emlékek vették át a helyüket a szenvedés óceánjában. S a levegő meredten, szomorúan fürkészte a tenger-pillantást, kiolvasva belőle a benne örvénylő emlékeket…
Tik… Ötezer-kilenc…
A válás után a gyermekük, mint egy örök kapocs kötötte a férjét hozzá, hiába is esküdött az meg egy másik nővel. Nina éppen a piciért ment, aki a náluk töltötte a hétvégét… Vajon hányszor pörgette vissza az eseményeket a fejében valami megoldás után kutatva? Hányszor bánta meg, hogy aznap autóba ült? S hányszor adott hálát az égnek, hogy Selina nem volt vele? Végtelenszer… Majdnem kétszázmillió másodperce volt arra, hogy ezerszer vádolja magát, tízezerszer is megátkozza a sorsot, s több milliószor hálát adjon az égnek.
Ha az életét valami alapján fel kellett volna osztania két különálló szakaszra, akkor aznapra húzta volna meg a választóvonalat. Addig a napig élt, utána már csak stagnált a testébe zárva, az idővel küzdve, arra várva, hogy végre eljöjjön érte a halál fekete árnya.
Tak…
Nem, nem akart visszaemlékezni, túlságosan fájt neki, ha a régmúlt képei között kutakodott. Felejteni akart, kitépni a szívéből a kínzó képeket: a múltját és a jövőjét. De legfőképpen azt az olyan lassan tovacsordogáló jelent, amelyet a fájdalom gátként duzzasztott.
Ezért inkább újra és újra alábukott a múlt habjaiban. Úgy érezte, még akkor is könnyebb neki, ha a múlt szépsége és fájdalma egyszerre kínozza, mint a jelen üressége, mozdulatlansága.
Tik… Ötezer-tíz…
Valami meghasadt benne mélyen legbelül… A hasadás mellett elemire hullott Nina addigi világa, ezerfelé repültek élete törött tükrének darabjai, széthasítva, véresre kaszabolva a nőt, aki nem tehetett mást, csak mozdulatlanul tűrt. Alvást tettetve, kábultan hallgatta az orvos voltférjéhez intézett ál-érzelmes szavait, amelyek mélyen belül megölték:
- A gerincagysérülés paraplégiát okoz, ami bénulást jelent, és az alsótest, valamint a lábak érzékelő-képességének részleges vagy teljes elvesztésével jár. Ha a sérülés a gerincagyban följebb következik be, akkor a tetraplégia, vagyis mind a négy végtag lebénulásának jelensége lép föl. Ez azt jelenti, hogy megbénulnak az akaratlagos izmok, és nyaktól lefelé megszűnik – részben vagy teljesen – az érzékelés. Az érzékelés hiányának mértéke attól függ, hogy a gerincagy teljesen vagy részlegesen sérült. Sajnos a hölgy esetében tetraplégia lépett fel.
- Vagyis?
- Nyaktól lefelé teljesen lebénult.
Tak…
Hogy lehetett ilyen kegyetlen az, ami már elmúlt? Hogy kínozhatta, marhatta, csíphette, szúrhatta belülről az, ami már régen odalett, ami már eltűnt az életéből? A fájdalma miért maradt meg, ha minden más már letűnt az élete színpadáról? Talán, mert hiába enyészett el mindene, amije valaha volt, az emlékek továbbra is vad viharként örvénylettek a szemében…
Emlékezett az utolsó alkalomra, hogy látta a kislányát, ugyanolyan tisztán, mint az egész életére a baleset előtt, s amennyire a tegnapra sosem. Hiszen régen minden egyes nap újabb kaland, újabb öröm volt, s még egy lehetőség arra, hogy élvezze a szabadságot, míg a jelen számára nem jelentett mást csak börtönt, szenvedést: fájdalmas álmokat, kínzó emlékek rabságát.
Tik… Ötezer-tizenegy…
Nina mindig is jól ki tudta fejezni a gondolatait, érzéseid, de amikor ott feküdt mellette a kislánya az ágyon, az a hét hónapos kis tündérke, akiért az életét is odaadta volna, mintha megfagyott volna. Hiába tudta, hogy a lépés, amely mellett döntött a lehető legjobb a kicsinek, mégis annyira fájdalmas volt kilépni az életéből. Szerette a lányát, meg akarta adni neki a boldog, egészséges család emlékét, de csak ez az egy út vezetett ahhoz.
Nézte az aprócska gyermek arcot és el sem tudta képzelni, hogy ne lássa többé, hogy ezek az aprócska szájak egy másik nőt hívjanak mamának, hogy azok a szemek egy másik asszonyra ragyogjanak anyák napján, hogy azok a kis ujjacskák – melyekkel a cseppség éppen a lepedőt gyömöszölte – majd az ágy mellett álló magas, barna hajú nő tenyerébe simulnak, ha átkelnek az úton reggelente az óvodába menet. De nagyon jól tudta, hogy pontosan ezért kell a másiknak felnevelni a kicsit, hiszen ő már sosem foghatja meg óvón a lánya kezét… pedig, hogy vágyta a kicsi selymes bőrének tapintását. Csak még egyszer végig szeretett volna simítani a kis Selina arcán, s abba az egy érintésbe beleadni minden anyai szeretetét…
Minden búcsú nehéz – szokták mondani, de ő nem csak elköszönt valakitől, aki élete egy fejezetének fontos szereplője volt, hanem örökre elvált magától az Életétől, s ahogy ott feküdt az ágyon mozdulatlanságra kárhoztatva, s mindennél jobban szomjazta anyai szíve, hogy még egyszer szeretettel végigsimíthasson a kisbaba puha arcán, nem nehéznek érezte a búcsút, hanem egyenesen lehetetlennek.
El tudott volna-e köszönni anyaként örökre a gyermekétől, s békében továbbélni? Nem, s az arcát keresztülszelő, esőként aláhulló könnycseppek is ezt az egy tagadószót példázták a világnak, s mutatták: itt van az asszony, aki végrehajtja a lehetetlen egy töredékét, hiszen bár sosem lelhet békére, mégis el tudta engedni a lánya kezét abban bízva, hogy az egy szebb jövőt kap ajándékul.
„Annyira aggódom. Nina, ezután már nem lehetek mindig ott veled, önálló életed lesz nélkülem és nem tudom, hogy helyt tudsz-e majd állni… olyan gyerek vagy még – futott át a nő agyán anyja egykori panaszos sóhaja, mire még több apró könnycsepp gördült végig az arcán. – Majd egyszer megérted, ha neked is el kell engedned a gyereked… Bár ne értenéd meg soha!”
Tak…
A levegő szomorúan méregette a szenvedő nőt. Kivörösödött arcát vadul szelték át a könnyek, melyek aztán a párnára hulltak s teljesen átitatták, benedvesítették azt, majd pirossá csípték a nő nyakát. De az már rég nem foglalkozott a testi kínokkal, a lelke elemeire hasadt, széthullott, s a lánya lüktető hiánya egyre jobban és jobban feszítette, és már csak idő kérdése volt, hogy mikor robban fel, hogy aztán lelke darabjai a mélybe zuhanjanak…
Tik… Ötezer-tizenkettő…
Hosszú évek hallgatása után levelet kapott. Az ápolónő sietve szedte a lábait, ahogy keresztülvágott a kis lakáson, majd megállt a Nina előtt.
- Levele érkezett a férjétől! – suttogta csillogó szemekkel a bánatos arcot fürkészve, mire a nő vágyakozva függesztette az ápolóra a pillantását, s egy bólintással jelezte, hogy szeretné, hogy a másik felolvassa neki azt…
„Kedves Nina!
A minap Selina meghallotta, hogy rólad beszélgetünk, így tudomást szerzett arról. hogy nem Laura az igazi édesanyja. Sokat kérdezett rólad, és mi minden kérdésére igyekeztünk pontos, valós választ adni, kivétel egyre. Te magad szeretted volna, hogy ne tudjon a létezésedről, így azt mondtuk neki, hogy meghaltál. Remélem, neked is, neki is ez a legjobb.
Küldök egy rajzot is, ő készítette, miután megtudta, hogy mennyire hasonlít rád, hogy pontosan ugyanolyan, mint te. Laura találta, amikor a szobájában takarított.
Üdvö…”
- A rajzot, a rajzot! – suttogta rekedten, izgatottan a nő, mire a másik óvatosan kivette a borítékból, s széthajtogatva odatartotta az arca elé. Nina még hosszú órákig el tudta volna bámulni a képet, így mikor az ápolónak mennie kellett, nekitámasztotta egy, az éjjeliszekrényen álló fotónak…
Tak…
A levegő most a rajzot nézegette, ahogy a nő is. Két mosolygós, egy kisebb és egy nagyobb barna hajú, kék szemű pálcikaember állt a ragyogó nap alatt, emberméretű virágok és egy kis kunyhó mellett. Pálcikakezeik összeértek, s fölöttük szív alakú felhők gyűltek az égre. De a legszebb az egész rajzon az a girbegurba betűkkel írt mondat volt, melyet elolvasva mindig könny szökött Nina szemébe: „Bárcsak itt lennél, Mama!”
S azóta, hogy megkapta ezt a levelet, mindenegyes pillanattal egy újabb látomás, egy újabb remény fogant benne, újabb emlék tört felszínre belőle. Először csak egy, majd ahogy újabbat kattant az óra már jött is a második, aztán a következő, majd még egy… s a levegő szomorúan sóhajtott, tudva, hogy hosszú lesz még ez a küzdelem az idővel, aki újra és újra meglátogatja majd, remélve, hogy a lég végre eladja neki a nő életét. De a levegő hősiesen harcolt, hiszen az idő már megkapta a maga jussát, már régen bekebelezte Nina szabadságát.
Tik-tak. Ötezer-tizenhárom, majd tizennégy…
Látta maga előtt, hogy az élete elég…
Képek, álmok, illúziók és mesés vágyak,
Melyek mind csak a megvalósításra vártak.
De nem kelhetnek életre, hiába minden,
Hiszen soha többé már fel nem állhat innen.
Elbukott a jelenbe, a fájdalmas mába,
Mióta lelke elveszett, teste meg kába.
Csak szíve dobog szakadatlan, mint egy óra,
Mely percről percre szüntelen vágyik a jóra,
Amely már sosem érkezik el, hiába vár,
S életében egy csepp örömöt sem talál.
Ő mégis álmodik, remél – újra és újra,
Tekintetét vezeti az elveszett múltra,
Majd a holnapba néz, mintha arról is tudná
Mit tartogat, s ettől életét nem unná:
De a jövő ócska illúzió, vak álom,
A jelen pedig háborúból maradt várrom,
A múltja meg már réges-régen tovaszállott…
Tik-tak… Hamar eljön a millió…
Egymillió-egy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése