Meseszép csütörtök reggel volt. Simogató szellővel és kissé felhős, mégis mennyei égbolttal, melynek színei a szürke ezer árnyalatába burkolóztak. Korai tél volt, az emberek az első hópelyhekre vártak, a gyerekek lélekben már a tágas parkok buckáin szánkóztak. Valaki már a karácsonyra készült, valaki az iskolaszünetre. És volt egy fiú, aki élete legnagyobb lépésére szánta el magát. Egész éjszaka csak hánykolódott az ágyban, alig pár órára jött csak álom a szemére. Fejében csak úgy zakatoltak a gondolatok, a terveiről szőtt fantáziaképek, a kiejtendő mondatainak hosszú láncolata. Szíve nyughatatlanul kalapált a mellkasában és egy eddig ismeretlen szenvedély égette, amely csak még nagyobb fokra váltott, ahányszor a bal oldalán szuszogó lányra nézett. Karjával körbefonta karcsú derekát, majd közelebb húzta magához és egy hosszú csókot nyomott a nyakára. A szerelme elmosolyodott, majd megfordult és szorosan átölelte.
-Jó reggelt, Violet! -mosolygott lágyan a fiú, majd egy méretes puszit nyomott a lány homlokára.
-Jó reggelt, Bill! -reagált a lány, majd viszonozta a csókot a fiú ajkain.
-Jól aludtál?
-Igen… csak lehet, ki kéne cserélni a paplanokat hétvégén. Be fog fagyni az ülepünk pár héten belül. -kuncogott Violet, majd odabújt a párjához.
-Hát… nem lenne rossz. Bár nem fáznánk minden éjjel… -kacagott Bill.
-Te állat! -nevetett a lány, majd fejbe dobta egy kispárnával a fiút. Ő sem volt rest, kikapta a feje alól a sajátját és római gladiátorokat megszégyenítő csapást produkált Violet karjára. Gyermeki játékossággal estek egymásnak, csak úgy repkedtek a párnák a szoba két vége felé és önfeledt kacagásuk pillanatok alatt megtöltötte a teret. Egymással bírkózva csatáztak, majd miután kifulladtak, pihegve omlottak egymás karjaiba, hogy aztán újra a párnák hófehér habjai közé dőljenek.
-Nos, reggeli torna után könnyebb az ébredés. -mosolygott Bill, majd megcirógatta a lány vállát.
-Hát felpörögtem én is, az biztos! -kacagott a lány, majd karját összefonta a fiú tarkója mögött és ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze. Nyelvük lágyan siklott egymásba, miközben tenyerük finom simogatásokkal kényeztette a bőrüket. Ujjaikat összekulcsolták, homlokukat egymáshoz döntötték és képtelenek voltak engedni a másik fél tekintetéből. Minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás egyre csak közelebb és közelebb hozza őket a világ legszebb kívánságának beteljesüléséhez. Hogy két szerelmes ember egymás kezét fogva öregedjen meg.
-Elmegyek tusolni, jó? -jelentette be Violet.
-Oké, menj csak! -bólintott Bill. Titokban már várta ezt a pillanatot. Amint a lány eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött, Bill rögtön a mobilja után nyúlt, hogy felhívhassa ikertestvérét. A vonal túlsó felén nem kellett sokat várni a gitárosra.
T: Hallo
B: Szia Tom!
T: Áh, hello Bill! Na, összeállt már valamennyire a terv?
B: Igen! Alig aludtam valamit egész éjjel, állandóan ezen járt az agyam. Úristen, Tom, totál izgatott vagyok!
Tom felnevetett.
T: Azt megértem, tesókám! De aztán szép legyen az a gyűrű!
B: Majd együtt kiválasztjuk
T: Oké, akkor 9-kor az üzlet előtt?
B: Igen. De most megyek, össze szedem magam én is. Vigyázz magadra, szia!
T: Szia!
Az énekes átöltözött, majd a táskájába pakolta a cuccait. Ahogy teltek a percek, úgy nőtt benne az izgatottság. Legszívesebben körbeugrálta volna a házat. Alig várta, hogy este legyen… hogy végre feltehesse a kérdést, amely már annyira ki akart szaladni a száján, ahányszor Violet szemébe nézett. A fejében már valóságos jelenetek álltak össze. Szapora pulzussal és széles mosollyal az arcán dörzsölte össze tenyerét, miközben a lányra várt. Ma este minden meg fog változni…
Az ékszerboltnál már ott parkolt Tom kocsija, amikor Bill odaért.
-Hello tesókám, látom sikerült még ma ideérned! –röhögött Tom, miközben autójának dőlve várakozott öccsére.
-Jól van, dugó volt… -morgott Bill, miközben kiszállt a járművéből.
-És? Van már valami ötlet, vagy spontán lesz?
-Szerintem spontán. Különleges gyűrűt akarok, Tom. Olyat, amire ha ránézek, akkor rögtön tudom, hogy tetszeni fog neki. És amelyről el tudom képzelni, hogy minden nap a gyűrűsujjáról néz vissza rám. Istenem, de jó lesz… és olyan hihetetlen… már itt tartunk… -mondta Bill hitetlenkedve, de csillogó szemekkel. Ez a mai nap az élete egyik fontos szakasza. Még csak reggel volt, a város most ébredezett… de a fiú legbelül tudta, hogy erre a napra élete végéig emlékezni fog.
-Vége az álmodozásnak Bill, menjünk be! –mosolygott a fiú, majd benyitott az üzlet ajtaján. A kicsiny bolt több ezer ékszerfélét sorakoztatott fel magas vitrinekben. A csillogó ékszerekben levő drágakövek ezerféle színben verték vissza a lámpafényt.
-Jó napot! –köszöntek az ikrek kórusban.
-Jó napot uraim! Miben segíthetek önöknek? –kérdezte tőlük az eladó. Bill és Tom izgatottan sétáltak oda a pulthoz.
-Jegygyűrűt szeretnék venni. –mondta Bill, majd kezeit morzsolva nézegette a vastag üveglap alatt elterülő ékszereket. A szíve szabályosan ki akart ugrani a helyéről.
-Oh, ez nagyszerű, gratulálok a leendő ifjú párnak!
-Köszönöm. –reagált Bill, majd pirulva lesütötte a szemét. Szörnyen szokatlan volt neki a helyzet. De hát kinek nem lenne az? Úgy érezte magát, mint egy kisgyermek a vidámpark bejáratánál.
-Van már valami elképzelésük, milyen legyen a gyűrű?
-Nem, még nincs.
-Akkor jöjjön ide kérem, itt vannak a legszebb termékeink! –mondta az eladó, majd a pult szélén található vitrinhez terelte Billt. Az énekes bizonytalanul tekintett az ikertestvérére, mire Tom elmosolyodott és bólintott egyet. Az eladó ezután otthagyta őt, hogy szabadon válogasson. Bill életében nem látott még ilyen sok szép gyűrűt egy helyen. A szeme-szája elkerekedett az eléje táruló látványtól. Tekintetével folyamatosan a gyűrűsorok között cikázott… esküvőre aranyat szoktak, nem? De minek kövessék a szokásokat?
Kitartóan keresgélt. Magában már lassan úgy gondolta, hogy sosem találja meg a megfelelő gyűrűt. Ekkor hirtelen megakadt a tekintete egy gyönyörű darabon. Fehérarany volt, középen egy nagyobb, világoskék színű drágakővel, melynek két oldalán egy-egy kisebb fehér foglalt helyet. Annyira szépen volt elkészítve és olyan jó összhangban volt az egész ékszer, hogy a fiú megszólalni alig tudott a látványtól. És az a világoskék ékesség… az nem sima drágakő volt… nem hétköznapi. Pontosan olyan színben ragyogott, mint Violet szeme. Bill abban az egy darab drágakőben azonnal felismerte a szempárt, melybe annyira szeretett belenézni. A szempárt, amely öt évvel ezelőtt teljesen megbabonázta.
-Tom, gyere egy kicsit!
A fiúnak nem kellett kétszer mondani, rögtön az öccse mellett termett.
-Megtaláltad? –kérdezte a gitáros mosolyogva.
-De meg ám! Nézd meg ezt a kék-fehér köveset… mintha csak Violet nézne vissza rám… félelmetes… és egyben gyönyörű. –suttogta Bill, miközben le sem vette a szemét az említett gyűrűről.
-Akkor mire várunk még? Este lánykérés! –kacsintott Tom. Bill bólintott, arcára kiült a gyermeki izgatottság. Pillangók tucatjai repkedtek őrült tempóban a gyomrában. Félt az estétől, mégis borzasztóan várta. Annyira furcsa lesz… hisz mégiscsak megkéri egy lány kezét!
-Rendben… akkor ez most már az övé lesz. –mondta Bill mosolyogva, majd megvette az ékszert.
Boldogan léptek ki az üzlet ajtaján. Az énekes nem akarta a táskába belevágni a kis dobozt. Inkább a kabátzsebébe mélyesztette.
-Akkor most nyomás az interjúra, mert különben mi késünk el, de akkor David tüzet okád, azt hiszem. –nevett Tom.
-Okádjon, nem érdekel. –mondta Bill még mindig totálisan elbűvölve. Beültek a kocsiba. A fiú megigazította a sapkája alól kilógó fekete tincseit, majd ismét a kezébe vette a gyűrűt és gyönyörködött benne. Istenem, legyen már este!
-Készülj öcsi, ez lesz életed egyik legboldogabb napja! –rikkantotta Tom.
-Úgy van! Olyan izgatott vagyok. Vajon mit fog hozzá szólni, meg hasonlók. És hogy mennyire lesz meglepődve.
-Biztosan tetszeni fog neki, a nők buknak mindenre, ami csillog. Höhh, meg nem csak a nők! –nevetett Tom, majd oldalba bökte a testvérét.
-Kabbe, Tom!
-Vezetek, bocs… -vágott vissza nevetve.
-Hahaha… de most tényleg… izgulok!
-Kezeld ezt úgy, mintha csak koncert előtt lennél! -tanácsolta Tom.
-Akkor… akkor azt hiszem, ez lesz életem legnagyobb koncertje. Amelyre mindig emlékezni fogok. Basszus, olyan boldog vagyok… régen éreztem hasonlót. Talán akkor, amikor Violet először kimondta, hogy szeret. –mondta Bill elérzékenyülve. A gitáros csak egy mosollyal nyugtázta a mondatot.
A mai nap kezdetét az angyalok aranyszínű betűkkel írták bele az élet nagykönyvébe. Erről tanúskodott a nagyszerűen kezdődő reggel, Bill és Violet csillapíthatatlan szerelme, és a gyűrű, mely megpecsételi kettejük érzelmeit.
De odafönt az égiek már most tudták, hogy a gyűrűt a lány nem úgy kapja meg, ahogy azt a fiú tervezte…
Este
A Nap versenyt futott a Holddal a széles égbolton. Csak pár óra és az égitestek királynőjének helyét a Hold veszi fel. És a naplementével együtt nem csak a fényesség távozik…
Bill ledobta a táskáját a hátsó ülésre. Kibontott hajjal, kevés sminkkel, jelent meg. Nyakában kendőt viselt, hosszú fekete szövetkabátjából áradt a parfümje illata. Olyan jó őt megölelni… Violet ahányszor átkarolja, szinte elolvad attól az erős karoktól, és attól az illattól, mely szinte bódító hatással van rá. Méghogy Bill nőies lenne? Egy frászt. Magas, dús éjfekete hajú, erős férfi, gyönyörű hanggal, töménytelen akaraterővel, és igazi vajszívvel… kell ennél jobb kombináció?
-Itt vagyok! –kiáltotta Violet, miközben bezárta a bejárati ajtót. Miután ezzel végzett, a kulcsot a táskájába mélyesztette, majd elindult Bill felé.
-Gyere! –kacsintott Bill, majd kinyitotta a lánynak a kocsi ajtaját.
-Köszönöm!
Bill beült a lány mellé az autóba, majd elindultak.
-Nos, mennyire vagy már kíváncsi? –kérdezte a fiú mosolyogva.
-Hát… már nagyon az vagyok… -mondta Violet egy pirult mosoly kíséretében.
-Én is. De meglátod, mennyire jó lesz. –mondta a fiú boldogan, miközben gondolatban már azokat a mondatokat kereste, melyeket majd elmond a lánynak mihelyt letérdel elé és a gyűrűt megmutatva megkéri a kezét a közeli tó ezüstös víztükrénél. Arcukat a Hold tükörképe világítja meg, miközben a szél a hajtincseikkel játszik. A szíve a torkában dobogott… Istenem… már csak alig tizenöt perc és a tópartra érnek, hogy még egy mérföldkövet tegyenek a szerelmükért.
Míg szívük a szenvedélyek lángjában égett, odakint az ég elsötétült. A hőmérséklet percről-percre csökkent. A délután leesett esővizet a hideg szinte pillanatok alatt jéggé fagyasztotta. Ebből nem is lett volna gond, ha ez nem a járdákon és az úttesten történik meg… a kegyetlen fagy szépen lassan jégpályává változtatta az utakat. A sötétedő égbolttól csak nehezen lehetett észrevenni a hatalmas, szürke hófelhőt, mely félelmetes függönyt húzott a csillagok elé…
Bill és Violet a vesztükbe haladtak…
-Bill… kezd odakint hideg lenni… -mondta pár perccel később Violet, miközben kikémlelt az ablakon.
-Ne aggódj, mentem már cudarabb télben is a városban. Nem vagyunk már messze! –nyugtatta a lányt Bill.
-De nekem akkor is rossz előérzetem van…
-Violet… vigyázok rád… ne félj! –mondta a fiú, majd végigsimított a lány karján, hogy megnyugtassa. Violet bólintott, ám tekintete még mindig tele volt aggodalommal, amikor kinézett az ablakon. Mintha még a fák is fájdalmasan sírtak volna, ahogy marta őket a hideg. A lány felnézett az égre… már egy csillag sem ragyogott vissza rá. Bill látta, mennyire kezd eluralkodni a lányon a félelem.
-Violet, semmi baj, ez csak egy kis hófelhő.
-Tudom… de… ijesztő.
-Elhiszem, kicsim. De mindjárt odaérünk.
Az autó nem haladt túl gyorsan az úton. Így tényleg semmi veszély nem leselkedett rájuk. A jeget kivéve. Bill még nem láthatta, hogy száz méterrel előttük az utat vastag jégtakaró borítja. Gyanútlanul haladt a veszélyes terület felé.
Violet vette először észre, hogy az útról visszatükröződik a lámpa fénye. Félelme ekkor igazolódott be.
-Úristen, Bill, vigyázz!!! –sikította a lány. A fiú azonnal a fékre taposott, ám ekkor már a jégen voltak. Az autó orra balra, a hátulja pedig jobbra pördült, Bill pedig hiába próbálta kormányozni, teljesen elvesztette az uralmát a jármű felett. Violet félve ragadta meg szerelme karját, arcát a vállába temette. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas örvénybe kerültek volna. Csak azt érezték, hogy az autó megpördül és embertelenül összerázza őket. Közben szinte mindenhonnan a robajt hallani, ahogy az alkatrészek ripityára törnek, az üveg pedig apró darabokban szóródik mindenfelé. Az autó az út széléig pördült, majd a két-három méter mély lejtőnél oldalra borult és úgy ért földet. A gyönyörű kocsiból egy igazi roncs lett, amely körül az autópálya mentén elterülő mező pora szállt, ahogy azt az elszabadult jármű felverte. A hangos robaj után halálos csend következett. Bill lassan kinyitotta a szemét.
-Violet… -suttogta, miközben tekintetével a lányt kereste. A biztonsági öv még mindig az üléshez szorította, ő pedig alig tudott mozogni a fájdalomtól. Érezte, hogy a teste tele van sebekkel és még mindig forgott vele a világ. Szép lassan felfogta, hogy a kocsija roncsa tartja fogva. De hol van Violet? Bill addig kereste a lányt, amíg meg nem pillantotta az oldalra borult kocsi alján feküdve. A biztonsági öve még az útról való letérés előtt szakadhatott el. Úgy feküdt ott a lány, mint egy földre hajított rongybaba. Bill szinte sokkot kapott a látványtól. Nagy nehezen kicsatolta a biztonsági övet, melynek eredményeképp Violet mellé esett. Fájdalmasan fölszisszent, amikor szilánkok tucatjai fúródtak a karjába, majd könnyes szemmel kúszott közelebb a lányhoz.
-Violet… kicsim… ébredj fel! Itt vagyok… hallod? –kérlelte a lányt sírva, miközben az arcát simogatta. Violet nyöszörögni kezdett, majd kinyitotta a szemét.
-Bill… mi történt? –kérdezte halkan, hiszen hangja alig volt.
-Autóbalesetünk volt, de ne félj, mert hamarosan itt lesz a mentő. Csak bírd ki kicsim, nehogy még egyszer lehunyd a szemedet, érted?
-Megpróbálom, de… Bill… mi van a derekamnál? Nagyon fáj, amikor levegőt veszek…
A fiú a lány dereka fölé hajolt és elborzadt a látványtól: az ajtóból egy nagy vaslemez mélyen belefúródott Violet hasának oldalába. A seb mentén erősen vérzett.
-Megsérültél… de meg fogsz gyógyulni! –bizonygatta Bill.
-Sajnálom, hogy végül nem értünk oda…
-Ez nem a te hibád! Én vezettem…
-A jég volt az, Bill. Ne magadat okold. –suttogta a lány, majd amennyire ereje engedte, végigsimított a fiú karján. Tekintetéből még most is a meleg szeretet áradt.
-Rendben, csak ne csukd be a szemed! Ne hagyj itt!
-Bill… el fogok vérezni, mire bevisznek a kórházba… és hiába bizonygatnád, hogy nem, nézz rám! Figyelj… te voltál a legcsodálatosabb férfi az életemben….
-Nem Violet, nem, nem ez a rész jön, még nem! –kiabált a fiú sírva. De ott mélyen, legbelül érezte, hogy a lánynak igaza van. Megfogta a kezét és szinte itta a szavait, tekintetét egy percre sem vette le Violet angyali arcáról.
-Bill… vége van. Hiába mondod, hogy nem. Már csak annyi időm maradt, hogy elbúcsúzzak tőled… Sajnálom. –mondta Violet, majd egy kövér könnycsepp gördült le az arcán. Bill szívét bénító fájdalom kezdte el mardosni.
-A tóparthoz akartalak vinni, hogy megkérjem a kezed. –vallotta be szomorúan. Szipogva próbálta visszatartani könnyeit. Violet teljesen elérzékenyült.
-Oh… Istenem… annyira szeretlek! –sírta el magát a lány, majd magához ölelte Billt. A fiú rögtön a zsebébe nyúlt.
-Nem hagyhatsz itt engem… -szólt, majd kinyitotta az ékszerdoboz fedelét. A lány szeme elkerekedett.
-Istenem, de gyönyörű! –mondta boldogan. Nem törődött a történtekkel. Csak azzal, aki a legfontosabb számára.
-Nem tudom ilyen körülmények közt megkérni a kezed… de akkor is… fogadd el kérlek! Látni akarom rajtad!
-Elfogadom, de… tudod, mit? Készítsd el ennek a gyűrűnek a másolatát, amely majd mindig veled lesz. Engem pedig temessetek el ezzel. És majd nagyon soká, amikor a te időd is eljön, akkor odafönt az égben, az angyalok között összeházasodunk. És miközben itt lent az emberek idősek és ráncosak lesznek, mi odafönt örökké fiatalok maradunk… -magyarázta Violet. A lány szavai szívbemarkolóak voltak. Bill nem bírta tovább: a lány ujjára húzta a gyűrűt, majd lekuporodott mellé, óvatosan átölelte, arcát a vállába temette és keserves zokogásba kezdett. Violet együtt sírt vele. Könnyeik a roncsok közé csöppentek, hogy ott egybefolyhassanak.
-Nem akarlak elveszíteni…
-Sosem hagylak cserben. Odaföntről vigyázok majd rád, ne félj!
-Ne hagyj itt Violet! Szeretlek!
-Én is szeretlek… -suttogta Violet, az utolsó erejével. Bill a lány fölé hajolt, majd az ajkaira tapasztotta az övéit. Még utoljára érezni akarta a csókját, az ajkait… csak még egyszer, mielőtt mindennek örökre vége.
Ha odafönt két angyal szerelembe esik, vajon hogyan pecsételik meg égi érzéseiket? Hiszen odafönt nincsen gyűrű, nincsen tetoválás, nincsen szerelem-lakat, nincsen anyakönyvvezető… de még nászút sincs. Akkor mégis hogyan kapcsolnak össze két lelket, hogy azok életük végéig egybeforrva vezessék őket a sors kusza útjain? Talán egymás szárnyának legszebb tollával… melynek világos pihéi szétterülnek tenyerükön, selymes barázdáikból enyhe rózsaillat árad. Amelyek mindig csillognak, ahogy megtörik rajtuk a fény, hiszen azon a gyönyörű helyen sohasem nyugszik le a Nap. Nincsenek aranyból és nem is okoznak fájdalmat, mint egy varrat a bőrön, mellyel az ember az egész világnak kimutathatja, kinek adta oda a lelkét az első forró csók alkalmával. De mégis… miért több két egyszerű toll, mint a legdrágább tárgyak a Földön?
Mert ez az égi kötelék sohasem szűnik meg. Akkor sem, ha a két fél túlságosan is távol van egymástól. Mindegy, hogy egy óceán, vagy az élet választja el őket. Az ő lelkük örökké élni fog…
A lány rámosolygott Billre, majd karja, amely eddig a fiú arcát simogatta, most erőtlenül zuhant a teste mellé. Szemeit lehunyta, feje oldalra dőlt. Meghalt. Bill a lány vállára döntötte a homlokát, majd úgy sírt tovább szerelme holtteste mellett. Az autótól nem messze pedig egy hófehér toll vitorlázott a szelek szárnyán, majd csendesen a fűszálakra telepedett.
Ekkor szirénázó mentőautók hangja verte föl az éjszaka csendjét. Bill felnézett, majd látta, hogy időközben megállt az út szélén egy autós és ő hívta ki a mentőket. Az orvosok az autóroncs felé szaladtak. De hiábavaló volt már minden…
-Uram, hívtak, hogy autóbaleset történt? Hogy van? –kérdezte az egyikük, miközben a másik mentős az autót megkerülve Violet felé indult.
-Én megvagyok, de a barátnőm… -mondta Bill elcsukló hangon.
-Halott. –mondta a lányt vizsgáló férfi.
-Oh… őszinte részvétem. Uram, kérem, jöjjön velünk, meg kell vizsgálnunk! -szólította fel a mentős, de a fiú mintha meg sem hallotta volna. Reményvesztetten fordult hátra, hogy megnézze, mi történik Violet-tel. Két mentős éppen a kocsiajtó darabjait próbálta szétszedni, hogy kiemelhessék a lány holttestét.
-Uram, jöjjön, kérem! –nyújtotta a kezét az egyik férfi Bill felé. A fiú vett egy mély levegőt, egy utolsó, búcsúval teli pillantást vetett a lányra, majd kimászott a kocsiból az orvoshoz. Szinte marta a fájdalom minden tagját. Legszívesebben a földre rogyott volna, hogy sohase kelhessen fel. Mit vétett az égiek ellen, hogy élete legpokolibb napja lett a legszebbnek hitt órákból?
-Van olyan hozzátartozója, akinek most telefonálhatunk? –kérdezte a férfi, miközben a mentőautóhoz kísérte az énekest.
-Kérhetek papírt, és tollat? -pihegte Bill csendesen.
-Persze! –válaszolt a mentős, majd kivett a zsebéből egy kicsi noteszt és egy tollat. Bill leírta Tom telefonszámát, majd átadta a mentősnek. Tette mindezt szó nélkül. Csak ült a mentőautó hátulján, tűrte, ahogy bekötik a hatalmas vérző sebet a fején. Némán meredt az autó roncsára. Violet testét sikerült kiemelniük. Lerakták a földre, pár méterrel arrébb, majd egy fekete lepellel letakarták. Bill könnyei egy percre sem álltak meg. Egyszerűen nem volt ereje sem fizikailag, sem lelkileg. A mindig bőbeszédű férfi most csak ült, némán meredt a messzeségbe, lelkileg pedig jobban össze volt törve, mint az autó. Nincs ereje… nincs ereje semmire. Még arra sem, hogy felidézze az elmúlt öt év legszebb pillanatait… vagy az utolsó perceiket. Bill még gondolkodni sem tudott, teljesen leblokkolt.
-Uram, felhívtam a személyt, akit megadott, és azt üzeni, hogy perceken belül ideér. –magyarázta a mentős. A fiú egyáltalán nem reagált. Még mindig görcsösen a lány letakart holttestére meredt a tekintete.
-Sokkot kaphatott. Be kéne vinni. –mondta az egyik orvos a másiknak. Ekkor Tom kocsija parkolt le a mentőautó mellett. A gitáros fejvesztve rohant ki a kocsiból ikertestvére felé.
-Úristen, Bill! –csak ennyit tudott kinyögni, majd megölelte a testvérét. Meg akarta kérdezni, hogy hol van Violet, mert a telefonban csak annyit mondtak, hogy baleset volt. Ám amikor látta a fekete lepelt az autó mellett, már mindent értett.
-Nem ezt érdemeltétek… -mondta a gitáros keserűen, miközben a roncsot nézte. Karjait egy pillanatra sem engedte le a testvéréről.
-Senki sem érdemelné ezt… -dünnyögte a fiú. Az énekes még csak most vette észre, hogy még mindig ott van a kezében a jegygyűrű. Amikor kivette a dobozból az ékszert és ránézett a csillogó kövekre, egyből Violet arca ugrott be neki. De nem a ma esti… hanem amikor mosolyog… amikor sugárzik az arca a boldogságtól. Istenem… annyira gyönyörű lány volt.
-Uram, be kéne ma vinnünk a kórházba, megfigyelésre. –mondta a mentős Billnek.
-Bill, menj be, én itt foglak titeket követni a kocsival. –ígérte Tom. A fiú bólintott, majd a mentős bekísérte a kocsiba. Az idősebbik aggódva nézett az ikertestvére után. Bill lehajtott fejjel követte a mentőst, folyamatosan a könnyeit törölgette és járni alig bírt. Tom tudta, hogy most nehéz idők következnek. De mindenben támogatni fogja őt, nem számít, mit hoz még a sors. Hiszen az élet elszakíthat egymástól embereket, összetörhet álmokat. De a legerősebb kötelékeket képtelen eltépni. És ez az egy dolog sohasem fog megváltozni. Soha…
Fél évvel később
-Na, akkor a stúdióban találkozunk! –mondta Tom, majd elvitte még egy körre a kutyákat a hamburgi lakásuk mellett.
-Oké. Hello! –mondta Bill, majd kezét a kormányra tette, de még nem indult el. Gondolatok százai csapódnak föl benne, ahányszor a volán mögé ül. Na igen… az eset után sokáig nem akart autóba ülni, de a menedzsment kikövetelte, hogy vegyen magának kocsit. De a fiú sosem vezette az autót a baleset óta. Mindig más ült a volánnál. Hiába próbálkozott annyiszor elindulni… sosem volt hozzá lelkiereje. A mai napig rémálmai vannak. A mai napig újra és újra átéli, hogyan pördült meg az autójuk, hogyan csapódtak az árokba, hogyan húzta Violet ujjára a gyűrűt és hogyan csókolta meg még utoljára. A mai napig látja, hogyan takarták le a holttestét és hogyan sütött le a nap a sírjára.
Bill már reflexből a mellette levő ülésre nézett, ahol a lány szokott mindig helyet foglalni. A mai napig nem tudja felfogni, hogy már nem él. Minden nap úgy kel fel, hogy keresi maga mellett Violet-et az ágyban és minden délután beül a kocsijába, hogy elmenjen érte az irodaházba. És mielőtt beindítaná a motort, akkor jut eszébe, hogy minek induljon, hiszen már nincs kiért elmennie…
Bill szomorúan sóhajtott. Nyakában ott lógott egy ezüstláncon a jegygyűrű, melynek párját a Violet hamvait tartalmazó urna rejti. Az énekes sohasem vette le a láncot a nyakáról. Amikor nyugtalan volt, mindig a gyűrűt nézegette, amely segítségével felidézte a legszebb pillanatokat, melyeket a lánnyal töltött. Akkor úgy érezte, mintha arra a pár pillanatra Violet visszajött volna a halálból és ott lenne mellette. Kicsit jobban volt, mint pár hónappal ezelőtt, de tudta, hogy évekbe fog telni, mire ezt az egészet sikerül feldolgoznia.
-Még nem indultál el? –kérdezte Tom, aki időközben odaért a kutyával. Tudta, hogy nem ment volna Bill sehová, de mindig remélte, hogy sikerül lépnie. A fiú válaszként könnyes tekintettel nézett ikertestvérére.
-Hiányzik… -bökte ki, majd szomorúan nézett az előtte elterülő útra. A gitáros beült mellé a kocsiba.
-Elhiszem, Bill, de tovább kell lépned. El kell engedned őt.
-De nem megy… folyton csak az jár az eszemben, hogy mi lett volna, ha… ha hallgatok rá, és visszafordulok, akkor még ma is élne… -mondta Bill, majd méretes könnycseppek hagyták el a szemeit. Szörnyen mardosta a bűntudat. Tudta, hogy Violet nem őt hibáztatta mindezért, ám a fiú mégis saját magát okolta a történtekért. És ez az érzés szinte megnyomorította őt lelkileg. Úgy érezte magát, mint egy gyilkos.
-Bill, a múlton nem lehet változtatni. Csak magadnak ártasz, ha folyamatosan ezeken agyalsz. Baleset volt, nem te tehetsz róla. A sors akarta így…
-De miért pont így? Violet senkinek sem ártott! Mi csak össze akartunk házasodni… annyira készültem rá, annyira beleéltem már magam… erre egy hülye kis baleset miatt vége lett mindennek… ha csak egy percre is visszakaphatnám… annyira rossz, hogy soha többet nem fogom már látni… én ebbe beleőrülök, Tom! –panaszkodott Bill, majd könnyeit nyeldesve fordult ikertestvéréhez, aki egy öleléssel próbálta megnyugtatni.
-Bill… tudom, hogy most nehéz, de idővel sikerül majd feldolgoznod. Szerinted mit szólna Violet, ha így látna? Mindig is az volt számára a lényeg, hogy te boldog legyél.
-Sose leszek már olyan boldog, mint azelőtt…
-Most még így érzed, de ez majd változni fog. Violet egy jobb helyre került.
Bill nem szólt semmit, csak némán meredt maga elé.
-Nem tudom, mi lesz ezután, Tom. Olyan, mintha meg sem történt volna ez az egész. Minden egyes nap azt várom, mikor jön haza. Mindig azzal hitegetem magam, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és hamarosan fölkelek arra, hogy ott van mellettem az ágyon, és kacagva lökdösi a vállamat, hogy keljek már fel, mert el fogunk késni.
Tom szomorúan hajtotta le a fejét. Szörnyű volt látni, min megy keresztül Bill. De a legszörnyűbb az volt, hogy tudta: hiába van ott mellette, mert a továbblépés leginkább rajta múlik.
-A jó dolgokra kell emlékezned. És főleg arra, hogy az élet megy tovább. Itt van a családunk, a barátaink, a rajongóink. Akikért érdemes élni, és tovább küzdeni. Hidd el, Violet is ezt mondaná.
-Lehet…
-Indulnunk kéne. Vezessek én?
-Igen… -suttogta Bill, majd gyorsan levette kezét a kormányról. Tom kiszállt a kocsiból, hogy átmehessen a másik oldalra. Amikor a fiatalabbik elfoglalta a helyét, bekapcsolta a rádiót, hogy valamennyire elterelje a figyelmét a zene. Pont Tokio Hotel ment benne. Méghozzá a Geisterfahrer című számuk. Billben szinte megállt az ütő, amikor meghallotta a dal sorait. Minden egyes szó egy döfés volt a szívébe…
„Ist nicht mehr weit
Die letzte Ausfahrt
Zieht vorbei
(…)
Auf dem Weg zu dir
Sterne fallen am Horizont
Ich reiss das Lenkrad rum
Küss mich jetzt
Im Gegenlicht
Wie’n Geisterfahrer
Such ich dich
Die Nacht ist kalt
Ich fahr allein
Wie’n Geisterfahrer
Um endlich bei dir zu sein
(…)
Geisterfahrer
Fahren immer allein”
-Hehe, ezek mi voltunk! –rikkantotta Tom büszkén, majd elindult a kocsival.
-Tom, állj meg. –jelentette ki Bill.
-Mi?
-Állj meg! –kérte a fiú határozottabban. A gitáros gyorsan lefékezett.
-Mi történt?
Bill reszketve nézett az előttük elterülő útra. A Geisterfahrer sorai egyenesen megrémisztették…
„Ist nicht mehr weit”
Már csak pár utca kellett a céljukig.
„Ich reiss das Lenkrad rum”
Bill félrerántotta a kormányt, ebből lett a tragikus baleset… honnan ez az egyezés?
„Die Nacht ist kalt”
Hideg éjszaka volt, amikor a csapás megtörtént.
„Küss mich jetzt
Im Gegenlicht
Wie’n Geisterfahrer
Such ich dich
Geisterfahrer
Fahren immer allein”
Ez a részlet hűen tükrözi a mostani állapotot. Bill még mindig a lányt keresi, és már reflexből ül autóba, hogy érte menjen, de később rájön, hogy már nincs kiért. Így ahogy öt évvel ezelőtt, most is egyedül vezet.
-Bill! Jól vagy? Teljesen elfehéredtél! –kiáltott rá Tom, ezzel felrázva az énekest rémisztő gondolataiból. A fiú úgy érezte, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon.
-Tom… mégis én szeretnék vezetni. –nyögte ki végül.
-Tessék? Tesó, már ne haragudj, de egyáltalán nem úgy nézel ki, mint akit a volán mögé lehetne ültetni!
-De igen! –erősködött Bill. Megfogta a gyűrűt, melyen táncot járt a napfény. Tudta, hogy többet nem eshet baja: amíg az ékszer nála van, Violet vigyáz rá.
-Ha nagyon akarod… -mondta Tom, majd helyet cserélt Billel. Tudta, hogy a fiúban megmozdult valami, hogy ennyire erőre kapott. Az énekes bekapcsolta az övet, majd beindította a járművet.
„Küss mich jetzt
Im Gegenlicht
Wie’n Geisterfahrer
Such ich dich”
Hallatszott a gondolat Bill fejében. Vett még egy pillantást a gyűrűre, majd a gázpedálra lépett és az autó elindult. Először vezetett a baleset óta. Nem tudta volna megmagyarázni, mi késztette erre ilyen hirtelen. Talán az évekkel ezelőtt írt dal, amely mintha megjósolta volna a tragédiát? Vagy Violet öntött belé lelket a túlvilágról? Bill nem ismerte a választ és talán nem is volt kíváncsi rá. Csak vezetett, és azt érezte: talán lassan, de sikerül kilábalnia ebből az állapotból. Ha a lány nem is testileg ül mellette, de biztosan vigyáz rá. Elképzelte, ahogy egy angyalként ül mellette, hatalmas fehér szárnyai pedig visszaverik a napfényt és odafönt még a legkisebb viharfelhő is köddé válik. Elképzelte, ahogy csókot ad az arcára, majd eltűnik. A nyakában lógó gyűrű még szebben csillogott, majd a szívét melegség töltötte be. Talán mégsem képzelődött. Violet halála óta először elmosolyodott.
-Jól vagy?
-Azt hiszem… igen. –mondta Bill megkönnyebbülve.
S habár szerelme elvesztésének terhét élete végéig hordozni fogja, végre rájött, hogy akit igazán szeret, az sosem hagyja őt egyedül. Bill tudta, hogy még nincs vége és hogy sokszor fogják kísérteni a végzetes este pillanatai. Ám Violet utolsó ígéretére amíg él, emlékezni fog:
„És majd nagyon soká, amikor a te időd is eljön, akkor odafönt az égben, az angyalok között összeházasodunk. És miközben itt lent az emberek idősek és ráncosak lesznek, mi odafönt örökké fiatalok maradunk…”
Bill elmorzsolt egy könnycseppet. Eddig tartott a haláltól, de már nem fél: amint itt hagyja ezt a világot, megérkezik egy másikba, ahol ott lesz Violet, és újra együtt lehetnek boldogan… örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése