13. rész

A következő héten Bill nem keresett és szinte mindennap eszembe jutottak Melissa szavai. Tudtam, hogy Bill nem közömbös számomra, de féltem. Nem akartam, hogy több legyen köztünk, mint barátság. Sokat csalódtam már, és nem voltam benne biztos, hogy kibírjak még egyet. A következő pénteken azonban nem várt vendégek érkeztek…

Otthon voltam, mivel Bill ötletétől vezérelve, hazahoztam a munkám és otthon is dolgoztam.

- Megyek – kiabáltam, mikor hallottam, hogy csengetnek.

Kinyitottam az ajtót és szinte lesokkoltam. Az ajtóban Simone, Tom és Bill állt.

- Sziasztok! – köszöntem meglepetten.

- Szia Hilary! Nem zavarunk? – kérdezte Simone, miközben adott 2 puszit.

- Nem, dehogyis! Gyertek csak be – tessékeltem be őket.

Közben adtam Billnek is és Tomnak is 2 puszit. Billnél különösen figyeltem, hogy még véletlenül se kelljen a kelleténél jobban hozzáérnem.

- Ezt neked sütöttem. Remélem ízleni fog – kacsintott Simone, miközben átnyújtott egy tálca süteményt.

- Ó, nem kellet volna. Nagyon köszönöm – feleltem zavartan mosolyogva.

- Semmiség – mosolygott Simone is.

- Gyertek, menjünk a nappaliba – mondtam, miközben elindultunk befelé.

- Üljetek csak le. Mindjárt hozok valami üdítőt – mosolyogtam, majd gyors léptekkel a konyhába siettem. – Most mit csináljak? Jaj, miért kellett idejönnie?! – sajnálkoztam hangosan, mire egyszer csak Bill lépett be a konyhába.

- Szia! - mosolygott.

- Szia! Miért jöttél? – kérdeztem ridegen.

- Gondoltam segítek behozni az üdítőket – válaszolta könnyedén.

- Tudod, hogy nem erre gondolok. Miért vagy itt? Fogadjunk hogy a te ötleted volt, hogy látogassatok meg – magyaráztam ingerülten.

- Neeem…

- Na persze!

- Na jó, talán egy ici-picit benne voltam! De anya amúgyis jönni akart, én meg csak elkísértem – vigyorgott.

- Nem kellett volna – tettem karba a kezeim dühösen.

- De igen kellett. Hilary, értsd meg! Muszáj volt eljönnöm. Látni akartalak – jött közelebb, mire én elhúzódtam.

- Remek. Láttál. Most már elmehetsz – vágtam rá.

- Na de… – kezdte volna, de én egy szó nélkül elindultam a nappaliba az üdítőkkel.

Bill csak kullogott utánam. Ezután végig csendben ült. Egy árva szót sem lehetett hallani tőle. Éppen Simone-nal beszélgettünk, mikor megszólalt.

- Öhm, merre találom a mosdót? – kérdezte félénken.

- Fel a lépcsőn és rögtön bal kéz felé. – mondtam rá sem nézve.

- Köszi! – motyogta, majd elindult a lépcső felé.

Simone és én tovább beszélgettünk, de aztán Tom szólított meg.

- Hilary, mesélted, hogy van gitárod, megmutatod? – nézett rám szépen, mire én elmosolyodtam.

- Persze. Máris hozom – mondtam és már indultam is fel a szobámba.

Bementem és elkezdtem gondolkodni, hogy vajon hová is tettem. Kis gondolkodás után kinyitottam a ruhásszekrényem és kutakodni kezdtem. Mígnem hideg kezeket éreztem a derekamon. Ijedtemben ugrottam egy óriásit és megfordultam.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem remegő hangon.

- Téged! – mosolygott.

Behajtotta a szekrényajtót, majd óvatosan nekitolt.

- Most végre meg fogsz hallgatni.

- Bill… – sóhajtottam. – megmondtam már…

- Csss! – tette a mutatóujját a számra. – Meg kell, hogy hallgass! – hajolt a nyakamhoz suttogva, amitől kirázott a hideg.

A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy kalapált. A gyomromban pedig pillangók ezrei repkedtek. Talán még a gimiben éreztem ilyet utoljára egy fiú jelenlétében. A közelsége egyszerűen megőrjített…

- Bill… – sóhajtottam halkan. – Mit akarsz tőlem? – kérdeztem remegve.

- Csak hogy hallgass meg – suttogta, amitől újból megborzongtam.

- Nem, Bill! Tom már lent várja… – próbáltam kikerülni, de megragadta a csuklóm és finoman visszarántott.

- Nem vár az semmit – vigyorodott el.

- Mi az hogy?!... Szóval megbeszéltétek, hogy ez lesz. Te elkéredzkedsz WC-re, én meg Tom kérésére feljövök a gitáromért, hogy te aljas módon letámadhass! Hát mondhatom szép - néztem idegesen a szemébe.

- Nem beszéltünk meg semmit! Csupán csak a kapcsolat, ami köztünk van... Tom megérezte, hogy mit szeretnék... És segített nekem – nézett rám miközben még mindig a csuklómat szorította.

- Elengednél végre? – sziszegtem idegesen.

- Nem – vigyorgott, majd még szorosabban magához húzott. – Még nem hallgattál meg. – tette hozzá.

- Jó, tudod mit? Ha elengedsz, akkor meghallgatlak. De utána békén hagysz, ugye? – mondtam most már nyugodtabban.

- Rendben. De nem szólsz bele, megígéred? – engedett el.

- Igen! Szóval… mit akarsz? – kérdeztem, miközben a csuklómat masszíroztam, ahol előbb még Bill szorított.

- Téged! Már mondtam – felelte könnyedén.

- Bill… – kezdtem volna, de félbeszakított.

- Megígérted, hogy nem szólsz bele – mordult rám.

- Jó-jó! – tettem fel a kezeim.

- Szóval… te egy feltűnően csinos lány vagy, kedves… bár velem nem mindig… – tette hozzá nevetve, miközben közelebb hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. – és okos… – folytatta és a következő puszit már a számra adta.

Aztán hirtelen az ajkait újra az enyéimre tapasztva, megcsókolt. Fel sem fogtam, mi történik, de nem ellenkeztem. Bill ettől felbátorodva az ágy felé vette velem az irányt, majd mindketten rádőltünk. Tovább csókolóztunk, az ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Bill közben simogatta a hasam, a derekam és a csípőm. Aztán a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Amióta megláttalak, azóta tetszel nekem… – csókolt meg újra, majd folytatta. – én azt hiszem… sze…

- Bill! Nee! – löktem le magamról, majd villámgyorsasággal felpattantam az ágyról. – Úristen mit csináltunk?!... Ezt nekünk nem szabadott volna… basszus… ezt nem hiszem el… - káromkodtam.

- Hilary, miért mondod ezt folyton? Hogy nem szabad… miért ne szabadna?! Jól érezzük magunkat együtt… ennyi… miért ne lehetne, hogy mi együtt…?

- Azért mert nem! – feleltem határozottan. – Bill, kérlek, most menj el! – mondtam halkan. Alig bírtam visszatartani a sírást.

- De…

- Menj el! Kérlek… – mondtam és egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Hilary, te sírsz? – nézett rám nagy szemekkel, meglepődötten.

- Bill, kérlek… – könyörögtem elcsukló hangon, hátat fordítva neki.

- Rendben! Ha így szeretnéd… – mondta és kiment a szobából, egyenesen le a lépcsőn.

Ekkor kitört belőlem a zokogás. Lerogytam a földre és csak sírtam és sírtam. Nem akartam, hogy ez legyen. Belém szeretett és én is belé. Nem akartam többször csalódni…

Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, de eszembe jutott, hogy Simone és Tom még lent várnak. Így hát szép lassan letöröltem a könnyeim és lementem.

- Ne haragudj Tom, de nem találom a gitárt! – mondtam, mint ha mi sem történt volna.

- Semmi baj! – mondta halványan mosolyogva.

Ő tudta mi történt. Éreztem, hogy tudja…

- Billnek el kellet mennie valahová… Hilary, te sírtál? – nézett rám Simone.

- Nem, dehogy – mondtam és magamra erőltettem egy mosolyt. – Csak a szemembe ment valami! – mondtam a szokásos szöveget, amit általában soha senki sem vesz be.

Ahogy Simone sem vette be. Ez egyértelműen látszott, de nem faggatózott.

- Na jó! Szerintem mi is megyünk. Igaz anya? – nézett Simone-ra Tom.

- Igen, azt hiszem – mondta bizonytalanul, fiára nézve.

- Rendben! És köszönöm a sütit, meg hogy meglátogattatok… gyertek máskor is! – mosolyogtam és kikísértem őket.

- Rendben, és nincs mit! – mosolygott Simone és adott 2 puszit. Aztán Tom is ugyan így tett és végül elmentek.