- Csúnyán beszélt velem! – vágtam rá, még mielőtt Bill bármit is szólhatott volna. Erre a kijelentésemre már Tom is eltátotta a száját. – Mégpedig nagyon csúnyán! – tettem hozzá. – Összekaptunk valami apróságon és csúnya dolgokat vágott hozzám. Ez minden!
- Na de Tom! Rád sem ismerek – förmedt rá Simone.
Ha tudná az igazat, na akkor nem ismerne rá csak igazán a drágalátos fiára.
- Tudom anya és sajnálom! Már… megbántam… – nézett bűnbánóan anyjára.
- Ne tőlem kérj bocsánatot kisfiam! Inkább Hilarytől – mutatott felém a nő.
- Erre semmi szükség, én… – kezdtem bele, de Tom félbeszakított.
- Hilary! Én sajnálom, amit tettem, vagyis mondtam – nézett rám komolyan.
Valahogy érezni lehetett a hangján, hogy komolyan gondolja.
- Felejtsük el – legyintettem, mire halványan elmosolyodva, odalépett hozzám.
- Tényleg? – nézett rám nagy szemekkel.
Tudtam, hogy most arra gondol, ami valóban történt köztünk. Az azért egy kicsit több volt szimpla veszekedésnél és csúnya szavaknál.
- Igen. Tényleg – bólintottam.
- Remek. Akkor ezt tisztáztuk. Ugye most már nem akarsz elmenni? – nézett rám Simone.
- Nem – mosolyodtam el.
- Rendben. Akkor ti beszélgessetek csak, addig én befejezem az ebédet – kacsintott a nő, majd elindult a konyhába.
- Ez mi volt? – szólalt meg először Bill, mikor anyjuk már hallótávolságon kívül volt.
- Tisztáztuk a helyzetet – próbáltam mosolyogni.
- És mért nem köptél be? – nézett rám Tom értetlenül.
- Mert nem szokásom árulkodni, és sem mást, sem pedig magamat kínos helyzetbe hozni! – válaszoltam egyszerűen.
- Köszönöm – pillantott rám hálásan. – És tényleg nagyon sajnálom, egy kicsit talán berúgtam, túl sok volt a bor, meg a pezsgő és…
- Tom! Felejtsük el, jó? – néztem rá kedvesen.
- Jó – mosolyodott el.
- Na és? Mi a helyzet? Várjunk csak… – kezdtem el gondolkodni. – Ha ti… és Simone… a fiai… és én… akkor… – hirtelen összeállt bennem a kép. – Jesszus úristen! Akkor ti vagytok az én gyermekkori legjobb barátaim? Te jó ég! Bill és Tom Kaulitz! Simone Kaulitz… hát persze! Hogy eddig mért nem tűnt fel?! – hadartam össze-vissza, mire az ikrek csak pislogtak rám. – Ne haragudjatok, de most jöttem csak rá erre az egészre és még meg kell emészteni – nevettem, mire elmosolyodtak.
- Azt hiszem… – kezdte Tom.
- … Értjük! – fejezte be Bill.
- Akkor jó! Bill és Tom, ti emlékeztek rám? Nekem halványan dereng valami, de…
- Én emlékszem rád! Teljes mértékben – mosolygott Bill. – Rengeteget lógtunk együtt, persze csak mielőtt elköltöztetek.
- Én is emlékszem! Egyszer összevesztél Billel és összesküvést szőttünk ellene, úgyhogy megdobáltuk vízibombával, emlékszel? – nevetett Tom.
- Igen. Tényleg – nevettem én is.
- Igen, és amikor kibékültünk, adtál nekem egy puszit, mire Tom féltékeny lett és ő is követelt egye – szólt vigyorogva Bill.
- Igen, tényleg! Erre én is emlékszem – vigyorogtam és ekkor kiszólt Simone a konyhából.
- Kész az ebéd. Látom, jól szórakoztok – mosolygott.
- Hát igen. Eszünkbe jutott pár gyermekkori emlék – mosolyogtam én is rá.
- Ennek örülök. De most talán ebédelhetnénk.
Ekkor csengettek.
- Bill drágám, kinyitnád? – nézett fiára Simone.
- Aha – felelte az említett és már indult is.
- Gordon az – kiabált a fekete, majd pár másodperc múlva egy férfivel együtt tért vissza.
- Ó drágám! Pont jókor érkeztél! Épp ebédelni készültünk – szólt kedvesen a nő, majd egy rövid csókot váltottak férjével.
- Ennek örülök. Á, itt a mi kis Hilarynk is! – fordult felém. – Kicsit mondtam volna?! Hú, de megnőttél te lány! És milyen csinos lettél – nevetett Gordon.
Kedves férfi volt, és udvarias.
- Szia Gordon! Nagyon örülök, hogy látlak, és köszönöm – mondtam, miközben adott az arcomra két puszit.
- Én is nagyon örülök és részvétem a szüleid miatt, tudnod kell, ha bármire szükséged van, hozzánk nyugodtan, bizalommal fordulhatsz – mondta kedvesen.
- Köszönöm! Ez rendes tőletek, de azt hiszem, eddig boldogulok – mosolyogtam.
- Mikor eszünk végre, én már éhes vagyok – nyafogott Tom.
- Jól van, na! Menjünk ebédelni, mert még a végén éhen hal! – nevetett fel Simone, majd bevonultunk az ebédlőbe, ami a konyhából nyílt. Az ebéd nagyon finom volt, közben beszélgettünk egy kicsit, majd eljött a búcsú ideje.
- Na, hát akkor köszönöm szépen a vendéglátást – hálálkodtam, immár az ajtóban állva.
- Nincs mit. Gyere ám máskor is! Szívesen látunk – ölelt meg Simone.
- Köszönöm! Kedvesek vagytok – mosolyogtam rá, majd adtam 2 puszit Gordonnak is.
Bill és Tom is odajöttek.
- Köszönöm! – suttogta Tom, miközben 2 puszit nyomott az arcomra. Én csak továbbra is mosolyogtam, tudtam, hogy mire gondol.
- Jó, hogy eljöttél – suttogott Bill is a 2 puszi közben.
- Hát akkor, sziasztok! – mosolyogtam, majd a kocsimhoz mentem. Beszálltam, majd egy utolsó pillantást vetve a ház, kitartóan integető lakóira, elhajtottam.
A következő hetekben megint rengeteg munkám volt és szinte minden nap éjfélig az irodámban ültem. Ahogy egyik pénteken is. Épp elmélyülten olvasgattam egy papírt, mikor kopogtak.
- Gyere! – mondtam, fel sem pillantva a papírból. – Tudom Melissa. Mindjárt 9. Menj csak nyugodtan, nekem még itt kell maradnom. Szerintem éjfélnél előbb megint nem végzek – nevettem keserűen, majd mikor végre felnéztem, döbbenten néztem az előttem álló személyre, aki történetesen, nem Melissa volt…
nem Melissa, hanem történetesen Tom, aki még mindig bocsánatért esedzni jött, egy két csábos pillantással, vagy esetleg Bill egy doboz bonbonnal, aki nosztalgiázna szeretne *-* (L)
VálaszTörlésMajdnem :D Már fent van az új rész. :)
VálaszTörlésKöszönöm <3
xoxo
Anyám! Ez állat király! Imádooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooom!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlés