Ajánlott zene: [katt!]
Az tündöklő délutáni napsugarak lágyan törtek utat maguknak a kertvárosi házak közt, cirógatva az arra járók szívét, s arany fénybe vonták a csodás tavaszi tájat. A cseresznyefák virágai tavaszi hóként hulltak alá kecses tánccal, miközben a szél gyengéden ringatta őket ölében. Egy fekete autó állt meg egy elhanyagolt, de egykor otthonos ház előtt.
Ahogy a vezető kiemelkedett, észrevehetővé vált szikár alakja, rövid barna haja, majd az anyósüléshez sétált, s kinyitotta az ajtót, hogy kisegítse feleségét, kinek ragyogó szőke tincsein a Nap tündöklő fénnyel játszott. Lassan kézen fogva indultak el az öreg fakerítésnek támaszkodó magas szőkésbarna hajú férfi felé, miközben pillantásuk időről-időre izgatottan csillant a másikra pillantva, súgva: „Talán ez lesz majd az otthonunk.”
- Jó napot kívánok! Ha nem tévedek, a Schneider házaspárhoz van szerencsém – biccentett a kerítésnél várakozó a másik kettőnek, de nem nyújtott kezet.
Beljebb húzta pulcsija ujjába sebhelyekkel tarkított kezét, s reménykedett benne, hogy a másik kettő sem óhajt annyira a formalitások keretein belül maradni, hiszen a hosszú évek alatt megtanulta, hogy azzal csak a másik felet hozná kellemetlen helyzetbe. Hiszen ki akarna hozzáérni egy ilyen roncshoz, mint ő?
Szerencséjére azok csak mosolyogva ismételték meg rideg köszöntését, de tőle eltérően kedvesen, majd helyeslően bólogatva jelezték, hogy ők az előbb megnevezett pár, miközben lopva oda-oda pillantottak a férfi arcát borító vágásokra, melyek elcsúfították azt.
- Amikor kislány voltam – kezdte a nő múltba révedő tekintettel – a nagymamám a szomszédban lakott. Emlékszem, minden egyes nap, amikor nála voltam, az ablakból lestem ezt a házat. Már az első pillanatban elhatároztam, hogy egyszer majd itt fogok lakni, és ugyanolyan boldog leszek, mint az a házaspár, akik akkoriban itt éltek.
A mély sebhelyekkel barázdált arcú mondani akart valamit. Bármit, amivel elterelheti a gondolatait az előbb említett szerelmesekről, de ez túl nehéznek bizonyult. Egyszerűen semmi se jutott az eszébe, a múltbeli emlékképek színes kavalkádja eltompította az agyát nehéz páraként rásüppedve, hogy aztán a szívére ereszkedve súlyos teherként lebénítsa elméjét. Csupán a vele szemben álló szőke hajú nő hangja rángatta vissza a valóságba.
- Sajnálom… Gondolom a rokona volt a férjnek, mert nagyon hasonlít rá. És láttam az arcán, hogy elszomorodott. Nem akartam, sajnálom.
- Semmi baj – mosolygott rá megnyugtatóan.
- Persze, látom, hogy azóta kicsit elhanyagolták a házat. Pedig régen milyen gyönyörű volt a kert – fordult a férjéhez, majd álmodozva pillantott be a kerítésen, a deszkák közötti résen.
- Talán be is mehetnénk, megmutatnám a házat…
- Rendben – bólintott Schneider, s kezét felesége derekára csúsztatva követte a magas alakot.
- Itt régebben egy sziklakert volt. Nézd! A gaz alatt még látszik is valami belőle… Ott pedig egy kerti tó – mutatott a nő a megfelelő irányába. – Bár már abból se sok maradt…
Pár pillanatig némán haladtak, miközben az asszony álmodozva nézte a kertet, milliónyi kedves emléket a szívébe zárva, majd boldog csacsogással folytatta:
- A járda mentén végig virágok voltak ültetve, s ott a bejáratnál az oszlopokra akác volt futtatva. Majd mi is megcsinálhatnánk olyanra. Gyönyörű lesz, majd meglátod!
Az elől haladó férfi arca fájdalmasan rándult, ahogy előkerültek az elméje mélyén megbúvó képek arról, milyen is volt egykor ez a kert. Hányszor szaladt végig sietve anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá? Már el is felejtette. Eszébe sem jutott volna, ha a nő nem mondja…
A múlt homályába veszett emlékek derengtek fel a mélyből a kertben tüsténkedő mennyasszonyáról, vagy arról, hogy hányszor sétáltak végig ezen a járdán egy-egy hajnalba nyúló baráti vacsora, vagy átmulatott éjszaka után. S a férfi mosolyogva kísérte minden egyes alkalommal ugyanitt végig Őt a Nap ébredező fényénél, miközben szerelme a hahotától ködös tekintettel kacagott rá, s bizonytalan léptekkel haladt mellette baljával szorosan átfonva a férfi derekát.
Már a háttérben folyamatosan csevegő vevő hangja is a távolba veszett, s majdnem felkacagott, ahogy az emlék egyre tisztábbá vált. Mosolyogva rázta meg a fejét, ahogy eszébe jutott, hogy szerelme mennyire édes volt olyankor mindig.
Arra eszmélt, hogy már ott áll a bejárati ajtó előtt. Némán nyitotta ki a kulccsal a zárat, majd lenyomta a kilincset, s belépett egykori otthonába.
- Nagyon régóta senki sem lakik itt, az elmúlt tizenöt évben üresen állt… – magyarázta, miközben tekintete végigsiklott a vastag porréteggel fedett előszobán, s elméjébe befúrta magát az egykor ragyogóan tiszta helyiség képe.
A nappali felé haladva végighúzta kezét a szekrény rózsagyökér bútorlapján, s hiába törölte gyorsan bele a nadrágjába, tenyerének mély barázdában megülve ott maradt a szürke-fekete porréteg, ugyanúgy, ahogy a szíve rejtett zugaiban továbbra is megbújt egy keserű szerelem emlékének a képe. Habár két héttel ezelőtt járt már itt pár pillanatra, mikor Frau Schneider felhívta őt azzal a szándékkal, hogy megvennék a házat, ismét meglepetést okozott neki a nappaliban elé táruló kép.
Minden bútor feldöntve, az eredeti helyéről ellökve bújt meg az idő során rájuk ragadó kosz alatt, s a molyrágta fehér leplek, melyekkel egykor le voltak takarva, most összegyűrve hevertek a földön.
- Mi történt itt? – kérdezte tőle a szobába lépő nő.
De a férfi nem válaszolt. Egy számára oly’ ismerős papír darabka hevert a földön kicsit gyűrötten. Nagyon jól tudta, hogy mi áll rajta, hisz ő maga írta azokat a sorokat, melyekért már milliószor elátkozta magát.
- Elnézést! – szólította meg a nő, mikor látta a másik arcán, hogy az nem figyel rá. – Miért vannak a bútorok feldöntve?
- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Ez itt a nappali. Szép nagy, tágas és a sok ablaknak köszönhetően világos. Eredetileg egyben van az étkezővel, de a konyha is elég nagy hozzá, hogy az asztalt akár oda tegyék – indult meg az előbb említett helyiség felé, s mosolyogva pillantott végig rajta, miközben szinte látta maga előtt, ahogy Ő tűzhely mellett állva mosolyogva felé fordul, s csillogó kék szemeivel rápillant. Lehet, hogy tényleg ott volt… Talán a szíve egy darabja, melyet itt hagyott neki, ebben a házban még mindig élt…
- Olyan furcsa… – szólalt meg végül a nő, miután elindultak a lépcsőház felé.
- Micsoda?
- Olyan szomorú itt minden. Én úgy emlékszem rá, hogy ha ránéztem a házra, már jó kedvem lett… Volt valami a kisugárzásában… Tudom, ez rettentő bután hangzik, de tényleg így volt. És most nem érzem ezt…
- Csak azért van ez, mert nem lakott itt senki már egy ideje…
- Nem hiszem… de ez annyira érdekes. Nem tudom megmagyarázni, de érzem.
- Higgye el, tényleg ez álmai otthona!
Némán mutatta meg a látogatóknak a szobákat az emeleten, miközben minden egyes helyiségben emlékképek milliói tódultak agyába, így el se merte képzelni, hogy mi lesz, ha belépnek a folyosó végén lévő hálóba.
Tekintete némán siklott végig a szobán, mely ugyanúgy fel volt dúlva, mind a nappali.
- Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy innen mit lehet látni – jegyezte meg a nő, miközben érdeklődve lábujjhegyre állva próbált a szoba végében lévő ablakon kilesni.
- Várjon! – szólt a férfi, s egy kicsit odébb tolta a helyiség közepén heverő íróasztalt, hogy a másik az ablakhoz mehessen.
- Segítek… – mondta a nő férje, s közösen felállították a bútordarabot, melyből amint megemelték jó pár doboz, s dosszié hullott a földre.
- Szeretném ezt a házat – pillantott a társára az ablaknál álló.
- Beszéljük meg először, rendben? – mosolygott rá a párja, majd a tulajdonoshoz fordult: – Elnézést, ki mennénk megbeszélni…
- Persze, csak nyugodtan – bólintott, mire a másik kettő elhagyta a szobát.
Egyedül maradt a tömérdek emlékkel, melyek vadul kavarogtak elméje mélyéről kitörve, mintha ketrecben tartott gyilkos vad szabadult volna el. Muszáj volt elterelnie a figyelmét, így elkezdte az asztalba visszatenni a kihullott iratokat, míg meg nem akadt a szeme az ismerős faragott kis ládikán.
Remegő kezekkel vette ki, s nyitotta fel a fedelét, de nem a várt ékszereket találta benne, hanem sok-sok borítékot, neki címezve.
Némán bontotta fel az egyiket a tömb közepéről kihúzva, s hajtotta szét, de meg is bánta, amint meglátta az ismerős kézírást.
„Drága Tom!
Nem tudom, mit tehetnék, már minden reményem elszállt. Belefáradtam abba, hogy minden éjjel álomba sírom magam, hogy minden egyes percben csak te jársz a fejemben. Ha tudnád, ha elhinnéd végre, hogy nekem te vagy az életem… De nem teszed, csupán némán taszítasz el magadtól, miközben azt hiszed, hogy ezzel segítesz nekem… Hát nem.
Te is tudhatnád, hogy te vagy nekem az egyetlen, hogy rajtad kívül semmim, és senkim sincs. És mégsem figyelsz rám… Próbáltalak meggyőzni, de el sem jut hozzád, amit mondok.
Nem azzal segítenél igazán, hogy elhagysz… Csak azzal tudnál megmenteni, ha örökre velem maradnál. Emlékszel a szakításunk előtti utolsó szavaimra? És emlékszel még, hogy mit válaszoltál?
Én igen… Minden egyes éjszaka újra hallom a párbeszédet, mintha megőrültem volna. Megígérted, s átvertél… hiszen azt mondtad, örökre ott leszel nekem…”
- Nyugodj meg szívem, minden rendben lesz – mosolygott a férfi erőtlenül, miközben a nő az utolsó ruhadarabot is eltette a bőröndbe, melyért az imént rohant fel az emeletre.
- Tudom, de akkor is rossz érzésem van – sóhajtott fel, miközben egy szőke tincset a füle mögé tűrt, s kétségbeesetten nézett szerelmére.
- Jaj, kincsem, ne butáskodj! – Felállt, s a mennyasszonyához sétált, majd vele szembe leguggolva végigsimított az arcán. – Minden rendben lesz…
- Szeretlek… Annyira nehéz már abba is belegondolni, hogy két éjszakát nélküled kell eltöltenem – Pár pillanatig csak meredt maga elé, s mint ahogy az aláhulló hó fedi be szép lassan a téli tájat, úgy ereszkedett rájuk a csend néma, fehér fátyla.
Kis idő múlva rekedtes hangon folytatta:
- Mi lett volna, ha elveszítelek a balesetben? – simított végig a férfi sebein. – Meghalnék nélküled.
- Nem kell ilyenekre gondolnod, örökre itt leszek neked. De siess, mert lekésed a géped!
„…Persze, tudtam, hogy hazudsz, de olyan átkozottul akartam hinni, hogy igazat mondasz, hogy bebeszéltem magamnak: Otthon vársz majd rám.
De tudod milyen érzés volt, mikor hiába hívtalak, nem vetted fel? S mikor Billt próbáltam elérni csak annyit mondott, hogy rendben vagy, de le kell, hogy tegye? El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés volt hazafelé a repülőn…
Minden egyes pillanatot arra használtam, hogy felkészítsem magam arra, hogy az üres lakásba lépek be, hogy nem leszel ott, hogy a szekrényed üres lesz, hogy a polcon sorakozó díjak a nappaliból eltűnnek, s hogy a cipőid nem pihennek majd az előszobában katonás rendben.
Úgy tűnik nem sikerült elég jól, mert soha olyan kínt nem éreztem még, mint akkor…
Tudod… nem értem magam. Minden egyes nap írok neked egy levelet ugyanarról, de sosem küldöm el… Túl gyenge vagyok hozzá…
És már csak zuhanok a sötétségbe…
Szeretlek:
Leah”
A férfi némán tépte fel a kupac tetején heverő levelet, miközben a sós cseppek némán peregtek le az arcán. Ő is érezte a nő mardosó hiányát, de eddig szentül hitte, hogy csak jót tett vele, hogy így döntött… Igaza volt a szőkének, el sem jutott hozzá, amit mondani akart neki.
Könnyei homályos függönyén keresztül elmosódottan tudta csak kivenni a betűket, de hiába törölte meg szemét a pulcsijának ujjával, alig telt el pár másodperc, újra csak az összemosódott képet látta maga előtt.
„Drága Tom!
Még húsz perce sincs, hogy utoljára beszéltünk, és még két óra sem telt el azóta, hogy beléptem az üres házba… Már hiányzol.
Nem értem, miért lenne olyan nehéz megértened, hogy engem nem érdekelnek azok az átkozott sebek… hogy egyedül téged zavarnak. Sőt, ha nem tudnám, hogy neked rossz, hogy vannak, még hálás is lennék nekik: akárhányszor csak rájuk nézek, köszönetet mondok azért, hogy nem vesztettelek el.
Számomra örök emlékek a boldogságomról, hogy boldog lehetek melletted… Számodra bélyegek, melyeket látni sem bírsz…”
Amint belépett a nő az ajtón a rémület fogta el a nappaliba bepillantva, észrevéve a milliónyi szilánkját a törött tükörnek. A kezében lévő kabátot gyorsan eldobta, s berohant a szobába, hol megpillantotta a szilánkok mellett a földön ülő férfit.
- Mit műveltél? Jól vagy? – guggolt le vele szemben.
- Minden rendben – lökte el az arcát megsimítani készülő kezet.
- Mi a baj?
- Ne csinálj úgy, mintha vak lennél…!
- Szívem, gyere! – állt fel, s a kezét nyújtotta felé, de a másik nem fogadta el, tüntetőleg elnézett a másik lába mellett.
- Hagyjál már…
- A francba már, Tom! Ne csinálj már úgy, mintha én tehetnék mindenről!
- Nem teszek úgy…
- Akkor állj fel!
A férfi csak egy dühös pillantást vetett a szőkére, majd felemelkedett a másik fölé magasodva.
- Sokkal jobb lenne neked nélkülem… – motyogta megtörve.
- Olyan buta vagy – futott át egy gyengéd mosoly a nő arcán. – Mikor veszed észre, hogy nekem így is tökéletes vagy?
- Egy szörnyeteg vagyok…
- Inkább idióta.
- Miért nem értesz meg?
- Én megértelek… Nézd, én elhiszem, hogy gyűlölöd, ahogy kinézel, hogy nem szeretsz tükörbe nézni, mert úgy gondolod, hogy nem az a tökéletes arc pillant vissza rád… De nekem tökéletes. Számomra örökre az marad…
- Sokkal jobb lenne neked egy olyan mellett, aki megérdemel…
- Akármilyen bolond is vagy, hogy ilyeneket beszélsz, te érdemelsz meg a legjobban… Te vagy a legcsodásabb ember, akit ismerek. Mikor veszed már észre?
- Gyűlölöm magam.
- Én viszont szeretlek – mosolygott rá a szőke.
„…de ha csak egy percre is megálltál volna és végiggondolod, amiket neked mondtam, talán máshogy döntesz…”
- Elnézést… – lépett be a Frau Schneider a szobába, mire Tom felkapta a fejét és leejtette a levelet, melyet olvasott.
- Igen? – kérdezte zakatoló szívvel. – Hogy döntöttek?
- Még nem tudjuk. Most hívtak az ingatlanközvetítőtől, hogy van egy ház, ami teljesen megfelelne az elvárásainknak, és megnézhetnénk.
- Persze, nyugodtan, ráérnek még a döntéssel…
- Minden rendben? – kérdezte a nő, miközben férje is belépett a szobába
- Persze… csak… leveleket olvasgattam… – mondta Tom egy keserű mosolyra húzva ajkait és lepillantott a könnyáztatta papírra.
- Akkor mi mennénk is. Nem, hagyja csak! – kezdett a nő heves tiltakozásba, mikor látta, hogy a szőkés hajú már állna is fel, hogy kikísérje őket. – Tényleg hagyja! Egyedül is kitalálunk.
- Köszönöm…
- Várjon! – fordult vissza a szőke, amint kilépett a helyiségből. – Nem mindig volt ilyen színű a haja, ugye?
- Feketére volt festve régen… Miért?
- Nem a rokona volt az a férfi… Maga volt az. – Egy pillanatra elhallgatott. – A szeme, amikor a levélre nézett… Szerelmes volt a tekintete.
- A menyasszonyom volt, nem a feleségem… Soha nem házasodtunk össze. – Még életében nem ejtette ki ilyen nehezen a hangokat, mintha neki is csak most jutott volna el a tudatáig. Pedig hány éve volt rá, hogy realizálja ezeket a súlyos szavakat! – Nem hagyhattam, hogy egy ilyen mellett élje le az életét, mint én…
- Sajnálom… – A nő még pár pillanatig tétován állt az ajtóban, majd férje megfogta a kezét, kivezette a szobából, s elindultak lefelé a lépcsőn.
Tom tekintete lassan siklott a félbehagyott levélre, s szeméből a könnyek újra utat törtek maguknak, s az arcán húzódó mély vágásokban, mint folyómederben a víz, úgy száguldottak keresztül orcáján.
„…de ha csak egy percre is megálltál volna és végiggondolod, amiket neked mondtam, talán máshogy döntesz, talán esélyt adsz nekünk valamire, valami olyanra, amit mindig is szerettünk volna: hogy együtt éljük le az életünket.
Tudod milyen érzés volt ott állni veled szemben és tudni, hogy bármit is mondok, elbeszélünk egymás mellett? Dühös voltam…”
- Engedj be! – Az egykori énekes ledöbbent a határozott hangot hallva, hiszen a nő sosem beszélt így.
- Figyelj… – kezdte volna, de a szőke egy pillantásával elhallgatatta, s az félreállt az útból.
- Hol van?
- Leah, jobb lenne, ha…
- Hol van? – emelte fel a hangját, mire a fekete a plafonra emelte tekintetét, s a nő egy pillanatot sem várva már rohant is az emeletre.
- Leah! Szerintem elég nyilvánvaló volt a levelem… – kezdte volna el az előre eltervezett beszédét Tom.
- Nem, csak az derül ki belőle egyértelműen, hogy nem vagy normális! Mégis, hogy képzelted? Csak úgy lelépsz? Se szó, se beszéd?!
- Figyelj…
- Nem, nem figyelek, most te fogsz rám figyelni! Persze, sokkal egyszerűbb egy levelet hagyni és lelépni, amíg nem vagyok otthon… De arra nem is gondoltál, hogy nekem milyen lesz? Hogy lehetsz ennyire önző, Tom Kaulitz?
- Nem vagyok önző, érted is teszem!
- Értem? Tudod, hogy mit tehetnél meg értem? Összeszedhetnéd a cuccaid, abbahagyhatnád ezt a hülye „nem érdemellek meg” mániád és hazajöhetnél! Azt igazán megköszönném!
- Mindig ugyanazt mondogatod…
- Tessék?
- Ugyanazt hallom tőled újra és újra.
- Ahogy én is tőled.
- Ennek nincs jövője így. Nem értesz meg…
- Te sem érted meg, hogy szeretlek – folyt végig egy könnycsepp a sírástól, s dühtől már rég kipirosodott lágy vonású babaarcon.
- Az nem mindig elég…
- Nekem elég lenne.
- Nekem nem. Sajnálom…
„…De az ingerültségem már a múlté… Most már csak csalódott vagyok.
Sajnálom, ha neked nem elég a szerelmem. Mást nem tudok adni, hiszen csak ennyi, amim van. Nincs családom, barátaim sincsenek, se semmihez kiemelkedő tehetségem. Egyedül, amit fel tudtam eddig mutatatni az a szerelmem volt… De neked az nem kell, úgyhogy én már csak zuhanok…
És csak zuhanok a sötétségbe…
Szeretlek:
Leah”
A férfi remegő kezekkel törölte le az egykor tökéletes arcát keresztülszelő gyémánt cseppeket, melyeket e levél csalt elő néma rejtekükből, hol évekig magányosan meghúzták magukat, mint ahogy a férfi bújt meg hosszú évekig szobájának egy sötét zugában az emberek kutató pillantása elől menekülve.
S szinte egy másodpercet se várt, zakatoló szívvel bontotta fel a soron következő levelet, melyet egykori szerelme hagyott hátra neki, szeretetéről üzenve.
„Drága Tom!
Nem tudtam magammal mit kezdeni az elmúlt két hétben… Csak feküdtem az ágyban és néztem a plafont. Ha már elegem volt belőle, akkor lementem és ki akartam takarítani, de mire elkezdtem volna, rájöttem, hogy nincs erőm hozzá, így mindent visszatettem a helyére és felmentem, hogy ismét a plafont bámuljam. Talán mást nem is tettem, csupán ezt a kettőt felváltva. Nem szoktam meg, hogy nem vagy itt velem… és ez a ház üres nélküled.
Néha esténként hallom, ahogy visszahangzik a nevetésünk, mint múltból felbukkanó hamis illúzió…”
- Ez nem igaz! – kacagott fel a szőke, miközben jobbjával gyengén rácsapott a vőlegénye hasára.
- Au! – kiáltott fel amaz. – Mi az, hogy megversz? – kérdezte pajkosan, majd maga alá gyűrte a gyenge női testet, szinte belepasszírozva az ágyba.
- Kegyelmezz nekem…
- Ugyan, miért tenném?
- Gondját kell viselnem egy agybeteg férfinek… – Az égszínkék szempárban játékos fény, s szerelem ragyogott, ahogy a másik csokoládébarna íriszébe pillantott.
- Jaj, te szegény! – kiáltott fel sajnálkozva. – Mi a baja szerencsétlennek?
- Bolond a szentem…
- Szegény pára… De tudod, azért irigylem.
- Miért is?
- Mert egy ilyen angyalka vigyáz rá – nyomott gyengéd puszit barátnője arcára.
- Azért ne túlozz… – csóválta meg a másik mosolyogva a fejét
- Nem túlzok. Keveseknek adatik meg, hogy bukott angyal vigyázzon rájuk – vigyorgott pimaszul a férfi.
- Olyan dilis vagy – simított végig szerelme tökéletes arcán egy hangos kacaj után a nő.
- De te így is szeretsz, ugye?
- Ha nem lennél ilyen bolond, talán már nem is szeretnélek…
- Micsoda? – kérdezte élesen, s lecsúszott egészen a nő hasáig, majd ajkait bőrére rátapasztva fújni kezdte a levegőt, mire a másik hangosan felnevetett…
„…Talán egy régi árnya itt maradt a múltnak, s nem bír megszökni. Olyan idegennek hat már ebben a házban az a boldog kacaj… Tényleg volt, hogy a falak között a mi hahotánk zengett? Volt valaha ilyen? Olyan messzinek tűnik…
És én csak zuhanok a sötétségbe…
Szeretlek:
Leah”
A Nap már lassan alábukott bíborszín gyűrűjének körében a horizonton. Már alig világította meg a romos-poros szobát a halovány fénye, így a férfi is egyre nehezebben olvasta a sorokat, babár ennek nem csak a félhomályba öltözött helyiségre lassan boruló sötétség volt az oka, az elmúlt jó pár órában megállíthatatlan sírás lett rajta úrrá, ahogy sorra olvasta egykori menyasszonya leveleit, melyeket ő sosem kapott meg. A szemei szinte már égtek, s kínzó lüktetéssel jelezték fáradtságukat.
Már rosszul volt, forgott vele a világ, de ő még el akarta olvasni a megmaradt két levelet, így lassan letette a legutóbb befejezettet, majd felvette a következőt, kibontotta, majd szemei pásztázni kezdték a sorokat.
„Drága Tom!
Újabb levél, újabb nap, újabb szenvedés… Azt hittem, hogy idővel jobb lesz, de nem lett az. Ugyanúgy hiányzik az ölelésed, hiányzik az esti „hisztid”, hogy nem pont szimmetrikus, ahogy a függöny be van húzva… Hiányzik, hogy rád szóljak, hogy ne dohányozz a lakásban. Még az is hiányzik, hogy arról győzködjelek, hogy tényleg szeretlek… Bár ezt a fajta „mulasztás” rendszeresen pótolom ezekben a levelekben. S meglehet, nem kapod meg őket, legalább az illúziója megvan, hogy megoszthatom veled a mindennapjaimat.
Bár úgysem történik velem soha semmi érdekes… A múltkor írtam, hogy felvettek titkárnőnek abba az irodába. Felmondtam, rá kellett jönnöm, hogy az sem nekem való… Most megint állást keresek.
Tudod, nem azzal van a baj, hogy nem találok megfelelő munkát… csupán a helyem nem lelem a világban nélküled. Pedig azt hittem már, hogy visszakaptalak…”
A szőke magányosan feküdt egykori szerelmével közös ágyukon. Már rég nem lakott a házban, pár héttel a szakításuk után elköltözött onnan, de nem tudta megállni, hogy ne térjen vissza a lakásba időről-időre, elmerülve a múlt édes emlékeiben.
Ha ideje engedte némán végignyúlt egykori hálójukban az ágyon, s némán, szemeit lehunyva idézte fel közös múltjuk kedves perceit, miközben ragyogó gyémántként hulltak szeméből alá a szerelemért sírt könnyei.
De akkor nem szelték át arcát vadul az apró sós cseppek, nem kattogott agya megállíthatatlanul, s végre nem az emlékei tartották fogva. Mellkasa nyugodtan emelkedett lassú ütemre, miközben valahol messze, egy másik dimenzióban boldog lehetett.
Nem tartott sokáig nyugalma, a szobában gyúló fény kitépte álmai édes öleléséből, szerelme karjaiból. Hunyorogva pislogott a kapcsoló irányába, ahol meglátta Őt.
- Ne haragudj… nem tudtam, hogy itt vagy.
- Semmi baj, csak… beugrottam, megyek is – pattant fel a nő az ágyról, s a földön heverő tollát beledobta a táskájába, miközben a félig befejezett levelét is belegyűrte abba.
- Nem kell, hagyd, csak egy iratért jöttem – intett a férfi az íróasztal felé. – Utána itt sem vagyok…
- Már mindegy, úgyis ideje lenne hazamennem – hadarta a szőke, s szinte menekülve indult meg az ajtó felé.
- Várj már! – A férfi megragadta a karját. – Ennyire nem menekülhetsz előlem.
Néha elég csupán pár pillanat, egy érintés, egy másodperc, míg a szerelmes szemek összevillannak… A férfi már le is oltotta a lámpát, s csók csattant a sötétben. Néma érintések, lágy mozdulatok, ajkukon feltörő sóhajok… Ennyi elég volt, s máris rabok lettek. Egymás, de legfőképpen a szerelem rabjai, testük volt a cella, melybe szerelmes szívüket bezárták, s honnan nem menekülhettek. Botladozva jutottak az ágyig.
Megszokott is lehetett volna annyi év után, de sosem volt az, egyszer sem, sem a múltban, sem akkor, annyi magányos óra után, melyekben csupán epekedtek a másik érintése után.
„…Annyira valóságosnak tűnt. Újra ott voltál, ott feküdtél mellettem, éreztem, ahogy dobog a szíved, ujjaim végig futtattam selymes bőrödön, némán köszönetet mondva érte, hogy visszakaptalak…
De el tudod képzelni, hogy milyen volt úgy ébredni, hogy csupán egy cetlit találtam a helyeden?
Életemben nem éreztem még olyan elkeseredett, fájdalomtól teli dühöt, mint akkor. Az íróasztalt, amit Georggal ketten alig bírtatok, én egy mozdulattal döntöttem fel… és ugyanezt tettem az összes utamba akadó átkozott bútorral, mintha ők tehettek volna erről. És volt is bűnük: minden egyes darabja a háznak rád emlékeztet…
Szinte nem is éreztem a súlyukat, csak a lelkemre nehezedő mázsás terhet, amely lehúz…
És én még mindig csak zuhanok a sötétségbe…
Szeretlek:
Leah”
A férfi némán nyúlt az utolsó levélélt, miközben a nap lenyugvó sugarai játszottak az arcát csúfító hegeken. Nem akarta, hogy vége legyen, olvasni akarta szerelmének sorait továbbra is, olvasni akarta a leveleket, melyek segítségével a nő papírba zárta a könnyektől elmosódott tintával szerelmének fájdalmát.
„Drága Tom!
Ez az utolsó levél, amit neked írok. Az utolsó ezekben a hiányodtól mardosó percekben, de még mindig nem vagy itt. Már tudom: soha nem is leszel…
Mire ezeket a sorokat olvasod – már, ha olvasod – engem már nem kaphatsz meg. Lassan harminc leszek, nincs más vágyam csak egy boldog család, és hogy a múltat – veled együtt – végre magam mögött hagyhassam. Szeretném a szívem, melyet te elutasítottál egy gyermeknek adni. Szeretnék anya lenni, de ehhez egy apára is szükségem van. Így aztán holnap az oltár elé álok egy férfi oldalán, akit pár hónapja ismertem meg. Nem vagyok belé szerelmes, tudom, soha nem is leszek. De tisztelem, mert nagyszerű ember, és remek szülő lesz belőle.
Nem fogom mellette soha azt érezni, mint amit veled éltem át. Vele nem villan össze a szemünk, nem fogjuk meg csak úgy egymás kezét, nem bújunk össze, miközben filmet nézünk. Nem pillantok rá lopva, amikor a kedvenc könyvem olvasom, nem szólhatok rá, hogy ne dohányozzon a lakásban, nem érezhetem úgy magam felnőtt fejjel, mint egy szerelmes kamasz…
De már nem is erre van szükségem. Két álmom van. Téged úgysem kaphatnálak meg, de ő biztosítani tudja a másikat, amire legalább annyira vágyom. Tudom, hogy egészen sosem lehetek már boldog, hogy valahol mindig ott lesz bennem az űr, amit a hiányod okoz, de talán ennek így kellett lennie.
Így aztán kérlek téged, ha egyszer meg is találnád ezeket a leveleket, soha ne keress meg, ne írj, hagyd, hogy éljem az életem, még akkor is, ha az nélküled úgysem lehet teljes!
És én még mindig csak zuhanok a sötétségbe.
De Te már úgysem kapsz el…
Mégis… talán egy gyermekkel elég fénnyel szolgálhatunk egymás számára.
Szeretlek:
Leah”
És a Nap utolsó sugara még egyszer végigsimított a megtörten zokogó férfi sebhelyekkel csúfított arcán, mélyen, egészen az annál is sebesebb szívéig hatva, majd alábukott a távoli horizonton. Eltűnt, miközben magával vitte a csillogó kékszemű lány illúzióját arról, hogy ő valahol még mindig vár rá, s bármikor visszafogadná, ha ő felbukkanna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése