Kinyitottam a bársonnyal fedett naplóm, és írni kezdtem.
2013. június 16.
Minden éjjel látom magam előtt gyönyörű arcát. Mélybarna szemeit, hosszú fekete szempilláit. Érzem a közelségét. Még mindig nem fogtam fel, hogy nincs többé. Itt hagyott. Soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy nem voltam ott Vele aznap éjjel. Hozzám sietett. Az egyetlen embert is elvesztettem, aki jelentett nekem valamit. Valamit? Mindent az ég egy adta világon. Mindent megtennék azért, hogy még egyszer láthassam, még egyszer átöleljen és még egyszer ‘Schatz’-nak hívjon…
Erőtlenül fordulok a másik oldalamra. Magamra húzom a takarót. Hetek óta nincs kedvem semmihez. Mintha a lelkem tűnt volna azon az éjjelen. Tudtam, hogy Ő nem akarná, hogy így szenvedjek… de nem tudok mást csinálni. A könnyeim is elfogytak, képtelen voltam sírni is. A bánat elemésztett lassan belülről. Akárhányszor csak lehunytam a szemem eszembe jutott az együtt töltött 5 év minden pillanata. Mikor szerelmesen suttogta a fülembe, hogy mennyire szeret. Mikor eljegyzett. Mikor feleségül vett. A nászéjszakánk, a nyaralásaink, a reggeli ébredéseink. Nem akartam nélküle tovább élni. 8 év szenvedés után 5 évig az enyém lett. Aztán egy pillanat töredéke alatt Isten elvette tőlem. A legdrágább kincsem. 3 hónapja már, hogy elment. 1 hónapja egy árva könnycsepp sem hagyta el a szemem. De éreztem, hogy ez megtörik ma éjjel. Éreztem azt a feszítő, kaparó érzést a torkomban. A szemem is szúrt. Egy kövér könnycsepp gurult le az arcomon. És ezt követte még legalább százezer.
Kicsire húztam magam össze a takaró alatt, és saját magam öleltem. Elvesztettem az időérzékem. Már legalább egy órája így feküdtem, mikor… valaki végigsimította a hátam.
- Csak képzelődsz. – suttogtam magamnak. – Nincs itt. Nem is lesz.
- De itt vagyok. – súgta vissza egy hang. Egy ismerős hang. Kidugtam a fejem a takaró alól. Itt volt… Ő az.
- Bill? – suttogtam reménnyel teli hanggal. Bárcsak egy rossz álom lenne ez az egész, és mégis itt van, itt van és él…
- Itt vagyok. – mondta. Az ágy végén ült. Gyönyörű volt. Gyönyörűbb, mint valaha. Nem láttam miben volt, nem is érdekelt. Arca akár egy angyalé. Mosolygott. Megszűnt a külvilág.
Lerúgtam magamról a takarót, és lejjebb csúsztam.
- Bill, tényleg Te vagy az? – kérdeztem és végigsimítottam az arcán.
- Én. – mosolygott folyamatosan. – Eljöttem. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.
- Bill… – a könnyeim ismét záporozni kezdtek. Kezeit csókoltam, száját, ahol értem. – Vigyél magaddal, kérlek, könyörgöm.
- Angie… Neked jobb itt. – mondta és megszorította a kezem.
- Nem, Bill, nem, gyűlölök itt lenni, mert nem vagy itt, kérlek vigyél el, nem akarok tovább élni Nélküled. Szeretlek. – zokogtam.
- Angie, kérlek… megígérem, hogy minden éjjel visszajövök. – küszködött a könnyeivel.
- Nem, nem, Veled akarok lenni, örökké. – hajtottam az ölébe a fejem, miközben a kezeit szorítottam. – Vigyél magaddal.
- Schatz, szerelmem, nem akarlak megfosztani az életedtől! Neked itt a helyed… nekem ennyi volt, lejárt a küldetésem. – simogatta a hajam. Könnyek potyogtak a nyakamra.
- Bill… – suttogtam kifáradtan. Nem volt már erőm sírni. – Nem jó. Nincs célom, nélküled nincs. Ha visszajönnél lenne.. de így semmi. Csak fekszem egész nap, nincs örömöm semmiben…
- Kicsim… most mennem kell. De megígérem, hogy visszajövök, holnap este is! – megpuszilta a kezem. – Örökké szeretlek…
Aztán hirtelen eltűnt. Éreztem, hogy az ágy még meleg, ahol ült. Ismét zokogni kezdtem. Nem vitt magával… itt hagyott, és én itt fogok szenvedni. Örökkön örökké…
~
- Hé, kicsim, ébredj! – rázta meg valaki a vállam.
- Mi.. mi a baj? – keltem fel riadtan.
- Hey, nincs semmi baj, szerelmem. Csak rosszat álmodtál. – mosolygott Bill.
Hirtelen cikázni kezdtek a szemem előtt az álmom képei. Megérintettem az arcom. Tiszta könny volt.
- Bill, itt vagy? – kérdeztem, és hitetlenkedve tapogattam meg az arcát.
- Mi a baj kicsim? – mosolygott. – Persze, hogy itt vagyok. Itt vagyok Veled, ne félj. Mit álmodtál?
Szorosan magához húzott, én pedig átöleltem a derekát.
- Nagyon rosszat. De ráébresztett arra, hogy… én örökké szeretni foglak. – mondtam.
- Én is Téged… – mondta Bill és finoman megcsókolt.
- A síron túl is? – kérdeztem.
- Sőt, még az után is. – mosolygott rám Bill, majd lekapcsolta a villanyt…
Minden éjjel látom magam előtt gyönyörű arcát. Mélybarna szemeit, hosszú fekete szempilláit. Érzem a közelségét. Még mindig nem fogtam fel, hogy nincs többé. Itt hagyott. Soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy nem voltam ott Vele aznap éjjel. Hozzám sietett. Az egyetlen embert is elvesztettem, aki jelentett nekem valamit. Valamit? Mindent az ég egy adta világon. Mindent megtennék azért, hogy még egyszer láthassam, még egyszer átöleljen és még egyszer ‘Schatz’-nak hívjon…
Erőtlenül fordulok a másik oldalamra. Magamra húzom a takarót. Hetek óta nincs kedvem semmihez. Mintha a lelkem tűnt volna azon az éjjelen. Tudtam, hogy Ő nem akarná, hogy így szenvedjek… de nem tudok mást csinálni. A könnyeim is elfogytak, képtelen voltam sírni is. A bánat elemésztett lassan belülről. Akárhányszor csak lehunytam a szemem eszembe jutott az együtt töltött 5 év minden pillanata. Mikor szerelmesen suttogta a fülembe, hogy mennyire szeret. Mikor eljegyzett. Mikor feleségül vett. A nászéjszakánk, a nyaralásaink, a reggeli ébredéseink. Nem akartam nélküle tovább élni. 8 év szenvedés után 5 évig az enyém lett. Aztán egy pillanat töredéke alatt Isten elvette tőlem. A legdrágább kincsem. 3 hónapja már, hogy elment. 1 hónapja egy árva könnycsepp sem hagyta el a szemem. De éreztem, hogy ez megtörik ma éjjel. Éreztem azt a feszítő, kaparó érzést a torkomban. A szemem is szúrt. Egy kövér könnycsepp gurult le az arcomon. És ezt követte még legalább százezer.
Kicsire húztam magam össze a takaró alatt, és saját magam öleltem. Elvesztettem az időérzékem. Már legalább egy órája így feküdtem, mikor… valaki végigsimította a hátam.
- Csak képzelődsz. – suttogtam magamnak. – Nincs itt. Nem is lesz.
- De itt vagyok. – súgta vissza egy hang. Egy ismerős hang. Kidugtam a fejem a takaró alól. Itt volt… Ő az.
- Bill? – suttogtam reménnyel teli hanggal. Bárcsak egy rossz álom lenne ez az egész, és mégis itt van, itt van és él…
- Itt vagyok. – mondta. Az ágy végén ült. Gyönyörű volt. Gyönyörűbb, mint valaha. Nem láttam miben volt, nem is érdekelt. Arca akár egy angyalé. Mosolygott. Megszűnt a külvilág.
Lerúgtam magamról a takarót, és lejjebb csúsztam.
- Bill, tényleg Te vagy az? – kérdeztem és végigsimítottam az arcán.
- Én. – mosolygott folyamatosan. – Eljöttem. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.
- Bill… – a könnyeim ismét záporozni kezdtek. Kezeit csókoltam, száját, ahol értem. – Vigyél magaddal, kérlek, könyörgöm.
- Angie… Neked jobb itt. – mondta és megszorította a kezem.
- Nem, Bill, nem, gyűlölök itt lenni, mert nem vagy itt, kérlek vigyél el, nem akarok tovább élni Nélküled. Szeretlek. – zokogtam.
- Angie, kérlek… megígérem, hogy minden éjjel visszajövök. – küszködött a könnyeivel.
- Nem, nem, Veled akarok lenni, örökké. – hajtottam az ölébe a fejem, miközben a kezeit szorítottam. – Vigyél magaddal.
- Schatz, szerelmem, nem akarlak megfosztani az életedtől! Neked itt a helyed… nekem ennyi volt, lejárt a küldetésem. – simogatta a hajam. Könnyek potyogtak a nyakamra.
- Bill… – suttogtam kifáradtan. Nem volt már erőm sírni. – Nem jó. Nincs célom, nélküled nincs. Ha visszajönnél lenne.. de így semmi. Csak fekszem egész nap, nincs örömöm semmiben…
- Kicsim… most mennem kell. De megígérem, hogy visszajövök, holnap este is! – megpuszilta a kezem. – Örökké szeretlek…
Aztán hirtelen eltűnt. Éreztem, hogy az ágy még meleg, ahol ült. Ismét zokogni kezdtem. Nem vitt magával… itt hagyott, és én itt fogok szenvedni. Örökkön örökké…
~
- Hé, kicsim, ébredj! – rázta meg valaki a vállam.
- Mi.. mi a baj? – keltem fel riadtan.
- Hey, nincs semmi baj, szerelmem. Csak rosszat álmodtál. – mosolygott Bill.
Hirtelen cikázni kezdtek a szemem előtt az álmom képei. Megérintettem az arcom. Tiszta könny volt.
- Bill, itt vagy? – kérdeztem, és hitetlenkedve tapogattam meg az arcát.
- Mi a baj kicsim? – mosolygott. – Persze, hogy itt vagyok. Itt vagyok Veled, ne félj. Mit álmodtál?
Szorosan magához húzott, én pedig átöleltem a derekát.
- Nagyon rosszat. De ráébresztett arra, hogy… én örökké szeretni foglak. – mondtam.
- Én is Téged… – mondta Bill és finoman megcsókolt.
- A síron túl is? – kérdeztem.
- Sőt, még az után is. – mosolygott rám Bill, majd lekapcsolta a villanyt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése