2009. október 22. / Németország,
valahol Berlinben /
- A napokban aggasztó hírek
láttak napvilágot a híres-neves német rockegyüttes, a Tokio Hotel
frontemberéről Bill Kaulitzról, miszerint komoly evészavarral küzd, anorexiás
és depressziós is. Hogy ebből mi igaz? Van-e okunk az aggodalomra, vagy csupán
egy újabb rosszindulatú pletyka? Ezt mondja meg nekünk személyesen mai
vendégünk, Bill Kaulitz! – kiáltott a műsorvezető, mire a stúdióban fülsüketítő
sikítozás vette kezdetét. Mikor az énekes kilépett a színfalak mögül, az
extázisban lévő tinilányok szinte egy emberként már-már sírva sikítozták a nevét.
Szó szerint hisztirohamot váltott ki rajongóiból, mint ahogy azt máskor is.
Pedig most mégis más volt...
Amint a stúdióba lépett, hatalmas
vigyor terült el beesett, fakó arcán, majd helyet foglalt a műsort vezető hölgy
melletti fotelben. A nő mosolyogva köszöntötte őt egy-egy puszival, majd mikor
a közönség elcsendesedett valamennyire, szavakkal is üdvözölte az ifjú tinibálványt.
- Helló, Bill! Köszöntünk a
műsorban! Köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást és most itt vagy velünk.
- Sziasztok! Inkább én szeretném
megköszönni, hogy itt lehetek! – mosolygott a srác szerényen.
- Na, és hogy vagy? Mi a helyzet
veled mostanában? Tudod, elég megrettentő hírek keltek szárnyra rólad
mostanában.
- Hát, ez még nekem is új – húzta
fel a szemöldökét mosolyogva az említett. Pedig pontosan tudta, hogy a nő miről
beszél. Csak éppenséggel hazudni könnyebb volt...
- Az a hír járja – folytatta a nő
–, hogy étkezési problémáid vannak, anorexiás és depressziós vagy! – A szavak
csak úgy mardosták belülről. A gombóc ott volt a torkában és úgy érezte, majd
megfullad. Ő tudta mi az igazság. Csak ő tudta, és persze Tom. – Rengetegen
aggódnak miattad! – Na persze, kik? Hiszen senki sem ismeri igazán, kivéve
Tomot. Talán ő az egyetlen, akinek számít ez az egész valamit is. – Mit mondasz
erre, van okunk aggódni vagy csak egy újabb gonosz pletyka?
- Ez, őszintén szólva, nagyon meglepett
most – felelte Bill tágra nyílt szemekkel. – Természetesen leszögezném, hogy
nincs ok az aggodalomra, hiszen remekül megvagyok. Az igazság az, hogy most
mikor kijött végre a harmadik albumunk is, eléggé parázunk. Mármint ez egy
fontos állomás a banda életében és természetesen a mi életünkben egyaránt. Most
derül ki, hogy valójában mit is tudunk. A Humanoidon áll vagy bukik minden és ez,
persze elég stresszes időszak. Szeretnénk lazítani, de egyszerűen nem tudunk.
Túl bonyolult körülöttünk most minden...
- Ami pedig az evési szokásaimat
illeti, még mindig nem tudok mást mondani, mint eddig. Tudom, hogy nehéz
elhinni, de alapjáraton rengeteget eszek. Bevallom, nem táplálkozom valami
egészségesen, sőt! Főleg tésztát és gyorsételeket eszem, bár ez cseppet sem
látszik rajtam! – nevetett fel. Felszínes volt, de ezt szerencsére senki nem
vette észre. – Vannak napok, mikor elég rendszertelenül étkezem, és ez tényleg
nem jó. Az is előfordult már, hogy csak nap végén döbbentem rá, hogy: „Hey, ma
még csak egy kávét ittam!”
- Nem gondolod, hogy ez veszélyes
rád nézve? Elég magas vagy és rettentően vékony is.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez
egyáltalán nem egészséges, de sajnos nem tudok tenni ellene. Egyszerűen ilyen
vagyok. Az életünk amúgy is rohanás, és néha nem jut időm az evésre, vagy
egyszerűen nincs kedvem. Viszont az a tény, hogy anorexiás vagyok, teljes
mértékben csak kitaláció. Nem tudom, ki találta ki és miért, de hülyeség.
- Ennek örülünk, Bill. Na, és
hogy állsz a szerelemmel? Még mindig semmi? – vigyorodott el a nő, mire Bill
lehajtotta a fejét, egy pillanatra lehunyta szemeit, majd újra felnézett, de
ezúttal nem a nőre, hanem a közönségre emelte tekintetét. Pár pillanatig
gondolkodott, miközben a közönséget pásztázta, mintha valakit keresne a
tömegben. Tudta, hogy lehetetlenség. Hogy Ő biztos nincs itt. Mégis, a remény
utolsó, halvány sugarába kapaszkodva kémlelte a tömeget, hátha mégis...
- Nem, még mindig semmi – szólalt
meg végül. – Én eszeveszettül hajszolom a szerelmet és talán pont ez a baj.
Lehet, hogy pont ezért nem is sikerül. De talán jobb is így. Félek, nem is lenne
időm most egy kapcsolatra – mosolygott szomorúan a frontember.
Szemeiben szomorúság tükröződött,
és irdatlan nagy üresség. Mégis mosolyogva válaszolgatott a már-már idegesítően
indiszkrét kérdésekre is.
- Kész, vége, nem bírom tovább! –
dőlt le az énekes a kanapéra immár otthon.
- Mit nem bírsz, öcskös? – ült le
az egyik fotelbe testvére is.
- Ezt az egészet. Ez a mai
tévészereplés...
- Te választottad! Te akartad a
hírnevet... – nézett rá jelentőségteljesen bátyja.
- Miért jön folyton mindenki
ezzel? – ült fel hirtelen idegesen. – Ez nem igaz! Én egyáltalán nem ezt
akartam! – emelte fel a hangját egyre idegesebben. – Én csak ki akartam állni a
színpadra, hogy énekelhessek. Hogy amíg énekelek, addig én legyek a
középpontban és az emberek rám figyeljenek. Hogy szánjanak rám egy kis időt...
De nem így! Elegem van abból, hogy nem mehetek sehova testőrök nélkül, mert
folyton attól kell rettegnem, hogy mikor támadnak meg. Elegem van abból, hogy
mindenki az én szerelmi és nemi életemen csámcsog, és legfőképpen abból van
elegem, hogy az égvilágon mindenhez és mindenkihez jó képet kell vágnom, mert
ha csak egyszer is úgy kapnak le, hogy éppen nem tapsikolva vigyorgok, akkor
már mindjárt az a hír járja, hogy depressziós vagyok!
A végén már felállt és úgy
intézte szavait bátyjához, szinte már-már ordítozva. Tom meghőkölve figyelte
testvére dühkitörését. Egy darabig síri csendben néztek egymással farkasszemet,
majd az énekes hirtelen sarkon fordult, felbaktatott az emeletre, majd
ajtócsapódás jelezte, hogy birtokba vette szobáját. Tom értetlenül meredt maga
elé, majd egy nagyot sóhajtva elővette zsebéből mobilját, és már hívta is
barátját.
- Hy, Georg, Tom vagyok! Mondd
csak, nincs ott véletlenül a közeledben Jessica?
- Hy, de, „véletlenül” velem van.
De mit akarsz te Jesstől?
- Nem én. Tudod, Bill... Szóval
nem tudom, mit tegyek. Azt hiszem, Jess tudna segíteni – hunyta le a szemeit
Tom, miközben mélyet lélegzett, hogy egy kicsit megnyugodjon. Aggódott testvéréért,
és ami a legjobban aggasztotta, hogy úgy érezte, nem tud segíteni rajta.
- Miért, mi történt Billel? –
gondolataiból a basszer aggódó szavai rángatták vissza.
- Nincs jól! Mármint lelkileg.
Egyre rosszabb! Georg, én... nekem fogalmam sincs, mi lehet vele, de hogy nincs
jól, az biztos.
- Mi történt Billel? –
hallatszott egyszer csak a háttérből Jessica hangja.
- Adom Jesst! – szólt Georg, majd
átadta kedvesének a telefont.
- Halló, Tom, te vagy az? – szólt
bele a lány izgatottan.
- Igen, szia, Jess! Át tudnál
ugrani? Bill nincs valami jól. Megint...
- Mi történt?
- Én, én... fogalmam sincs. Egyszerűen
csak kiakadt. Szóval el tudsz jönni? – kérdezte Tom reménykedve.
- Természetesen. Máris indulok!
- Köszönöm!
- Ugyan, nincs mit. Sietek. Szia!
- Szia! – tette le a telefont
Tom, majd elheveredett a kanapén és megpróbált egy kicsit ellazulni. A lány
valóban hamar megérkezett. Tom épphogy lehunyta szemeit, nem sokkal utána már
csengettek is.
- Szia, Tom! – köszöntötte a lány
2 puszival a srácot.
- Szia, Jess! – mosolyodott el
halványan Tom.
- Helló, haver! – nyújtotta a
kezét a Jessica mögött álló Georg, amit Tom egy újabb halvány mosoly
kíséretében viszonzott is, majd beengedte vendégeit.
- Hol van? – tért Jessica rögtön
a lényegre.
- A szobájában. Be sem mertem
menni hozzá. Remélem nem tett semmi ostobaságot... – halkult el Tom hangja.
- Én akkor felmegyek hozzá –
indult a lány az emeletre.
- Rendben, menj csak! Mi Georggal
itt leszünk, ha kell valami.
- Oké – felelte a lány csendesen,
majd eltűnt a lépcsőfordulóban. Sietős léptekkel haladt a már jól ismert szoba
felé, majd bekopogott. Válasz azonban nem érkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése